A hosszútávfutás mint időn kívüli érzés – interjú a József Attila-díjas Bene Zoltánnal

– Szilasi László, Erdős Virág, Péterfy Gergely, Tóth Krisztina, Kemény István és még hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akiket József Attila-díjjal ismertek el, úgy, ahogyan nemrég Önt is. Milyen érzés volt beállni ebbe az illusztris sorba?

– Ez egy nagy múltú díj, és mint minden művészeti középdíj – például a képzőművészeknél a Munkácsy Mihály-díj, a színészeknél a Jászai Mari-díj, a táncművészeknél a Harangozó Gyula-díj – belépőnek számít egyfajta klubba, ami persze kellemes érzés.

– Hogyan fogadta a díj elnyerését?

– Természetesen nagyon örültem neki, megtisztelőnek tartom.

– Régóta ismerjük egymást, így aztán biztos vagyok benne, hogy ha valakit, akkor Önt nem a díjak éltetik, annak ellenére, hogy bővelkedik bennük. Így viszont adja magát a kérdés, hogy akkor mi az, ami motiválja?

– Ez nem könnyű kérdés, válaszolni sem könnyű rá. Azt sem tudom, létezik-e rá egyáltalán jó válasz... Az olyan tevékenységek esetében, amelyeket az ember hivatásszerűen űz, nem biztos, hogy megválaszolható a miért, nem biztos, hogy pontosan megadható az ok, ami miatt csinálja, amit csinál. Ottlik Géza írta, hogy „az író a létezés szakmában dolgozik”, és azt hiszem, abszolút igaza van, hiszen az író valóban úgy él, hogy minden pillanatban figyel, folyamatosan igyekszik ráhangolódni a külvilágra, az eseményekre, az emberekre. Mindemellett szüksége van empátiára, türelemre, fontos a memória és koncentráció. S nem szabad félni az egyedülléttől sem. Az írás alapvetően magányos tevékenység.

 Bene Zoltán a József Attila-díjról mesél.

– Miközben folyamatosan jelen van a kiégés veszélye is.

– Igen, viszont ez bármire lehet igaz. Akármit meg lehet unni, vagyis mindenben ott a kiégés veszélye. Az irodalom esetében ebből a szempontból is külön kell választani a prózaírást és a költészetet, ahogyan tulajdonképpen akkor is, ha meg akarjuk válaszolni az előző kérdést, vagyis hogy miért csinálja az ember egyiket vagy másikat. De visszatérve a kiégésre, költőknél érzésem szerint nagyobb ennek a veszélye, mert a prózaírót valamelyest óvja a rend, a fegyelem. A prózához ugyanis a rendszerezés, a rendszerezettség éppúgy elengedhetetlen, mint a(z ön)fegyelem. A vers szabadabb műfaj, ugyanakkor „a költő mindig közelebb van az éghez”, hogy ismét Ottlikot idézzem.

– Több irodalmi társaság tagja, 2017 óta a Szeged folyóirat főszerkesztője és a Pannon Tükör prózarovat-vezetője, 2019 óta az Irodalmi Jelen prózarovat-vezetője, és ugyancsak 2019 óta tanít a Károli Gáspár Református Egyetem kreatív írás szakirányán. Emellett a TiszapART Televízió szerkesztő-gyártásvezetője, illetve egy ideje rendhagyó irodalomórákat tart középiskolásoknak.

– Így van, a rendhagyó irodalomórákat nagyrészt a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága révén tartom, amelynek célja a klasszikus és kortárs magyar irodalom minél szélesebb körű reprezentációja Magyarországon, a határon túli területeken, de akár idegen nyelven is, a világ minden táján. Ezen utóbbi törekvés keretében utazik például Sarki fény című kisregényem Lipcsébe, a könyvvásárra, ahol a magyar stand kísérőkiadványában egy része Thomas Cooper tolmácsolásában angol fordításban is elérhető lesz. Az irodalom- és olvasásnépszerűsítési, illetve szerzőmenedzsmenti feladatok hatékony elvégzése érdekében az Ügynökség területek szerinti felosztásban dolgozik, én a már említett Kárpát-medencei Igazgatósággal állok szerződésben, aminek köszönhetően az elmúlt időszakban volt szerencsém több anyaországi és külhoni magyarlakta település iskolájában rendhagyó irodalomórákat tartani.

– Hogy néz ki egy-egy ilyen óra?

– Az óráim három különböző tematikára épülnek, az egyik kifejezetten a szegedi irodalomról szól, a másik, amely mesze a legnépszerűbb, az alkotó-teremtő olvasásról, a harmadik pedig Madách Imréről, aki Petőfihez hasonlóan idén épp 200 éve született. Az, hogy egy óra hogyan épül fel, attól függ, melyik témát választja a fogadó iskola, illetve pedagógus. Az interaktivitás viszont minden esetben lényeges szerepet játszik.

 Irodalomról és oktatásról is kifejtette a véleményét.

– Mennyire ismerik a kortárs irodalmat a mai fiatalok?

– Azt kell, hogy mondjam, nem nagyon. És nem is nagyon ismerhetik, hiszen nincs beépítve a tananyagba. Éppen ezért jók a kortárs írók-költők által tartott rendhagyó irodalomórák, mert a diákok szembesülhetnek azzal, hogy létezik egy sokszínű és izgalmas kortárs irodalom. Az, ahogyan ma a magyar nyelvet és irodalmat az iskolákban tanítani kell, egyáltalán nem kedvez a kortárs irodalomnak. (Nem mellesleg szerintem az olvasásnak sem.) Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy ezen lehetne változtatni, méghozzá azzal, ha kicsit háttérbe szorítanánk az irodalomtörténetet, s előtérbe helyeznénk a műveket. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell foglalkozni a klasszikusokkal, akik az alapműveltségünk része, hanem azt, hogy úgy kellene hozzájuk nyúlni, hogy az a fiatalok számára is érdekes legyen, a műveiken keresztül, beszélgetések, akár viták által. Nagyon sok jótékony hatása van az olvasásnak és az olvasásélmények megosztásának, megbeszélésnek: gondolkodásra, előrelátásra sarkall, fejleszti az empátiát, nem utolsó sorban pedig a képzelőerőt, amely a kreativitás alapja, míg a kreativitás kulcsfogalom a munka világban is, szorosan összefügg nem csak a boldogulással, de a boldogsággal is.

– Kizárólag az oktatásnak van szerepe mindebben?

– Természetesen nem, sőt... Úgy vélem, az oktatásnak kisebb szerepe van abban, amiről beszélünk, mint a családnak. Azok a gyerekek, akik egyszer sem látják a szüleiket odahaza olvasni, nagy valószínűséggel maguktól soha nem vesznek majd könyvet a kezükbe, csak, ha muszáj. És nincs ez másként fordított esetben sem. Kivételek természetesen mindig akadnak. Az már egy másik, túlságosan messzire vezető kérdés lenne, hogy akik olvasnak, mit olvasnak…

– Mert mit olvasnak?

– Az olvasás bizonyos jótékony és hasznos hatásainak szempontjából majdnem mindegy, hogy mit. Alapvetően kétfajta olvasás létezik, az egyik által információkat szerez az ember, a másik az a bizonyos alkotó, teremtő olvasás, amit említettem a rendhagyó órák kapcsán. A végletekig egyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a fehér alapon kis fekete kriksz-krakszok nem maradnak krikszek és krakszok, hanem megelevenednek, azaz gyakorlatilag egy film kezd el forogni az ember fejében. A hallott vagy olvasott történetek vizualizálás a képzelőerő egyik legfontosabb formája, s ennek édestestvére az a bizonyos emlegetett kreativitás. Leegyszerűsítve: akinek gyenge a fantáziája, a képzelőereje, az erős kihívásokkal küzd a kreativitást illetően is. Egy valódi szépirodalmi alkotás olvasása esetén pedig mindezeken felül egy rakás olyan bónuszhoz jut az olvasó, amelytől több lesz, s amelyeket a zsánerregényeket bújva nem föltételenül él meg és át.

A hosszútávfutás és az írás közötti hasonlóságról is mesélt Bene Zoltán.

– Zárásképp meséljen kicsit arról, hogy mivel tölti a szabadidejét? Jól tudom, hogy a futás egy új szerelem az életében?

– Egy régi-új szerelem, ugyanis gyerek- és kamaszkoromban versenyszerűen atletizáltam, közép- és hosszútávot futottam, a hajdani SZEOL színeiben. Aztán egy hosszú időre eltűnt az életemből a futás, de 2022 elején újra egymásra találtunk. Heti 3-4 alkalommal futok, hetente 40-50 kilométert, egy alkalommal 10 km-nél kevesebbet soha. A hosszútávfutás olyasmi, mint az irodalom: a futó futás közben, miként az író írás közben, egyedül van, egyedül kell végig futnia a meghatározott távot, senki nem futja le helyette – ahogyan senki nem írja meg helyette a novellát vagy a regényt sem. Futás közben sok mindent végig lehet gondolni, helyre tenni, rendszerezni: egyszerűen ad egy időn kívüli érzést.

Pósa Tamara

Borítókép: Beszélgetés a József Attila-díjas Bene Zoltánnal.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám