Interjú az Év Humán- és Társadalomtudományi Publikációja Díj kitüntetettjével, Prof. Dr. Sándor Klárával

– Az SZTE vezetése által néhány évvel ezelőtt alapított díjak közül Az Év Publikációja Díj a legnagyobb presztízsű – különösen a humán és társadalomtudományok területén, mert itt általában nem egy-egy publikációt, hanem lényegében a korábbi teljesítményt ismerik el vele. Ön a másik szabály alapján is megkaphatta volna a díjat, hiszen három jelentős munkát is publikált 2021-ben. Az egyik a székely íráshoz, egy másik az afáziakutatáshoz, a harmadik a korai török–magyar kapcsolatokhoz kötődik. Honnan erednek ezek a szerteágazó érdeklődési körök? Van-e esetleg olyan kutatási terület, ami különösen fontos az Ön számára?

– Kutatási terület nincs, nem is szeretek diszciplínákban gondolkodni, problémák érdekelnek, jelenségek, ezek pedig nem hajlandók figyelembe venni, hogy a tudományos életben hogyan kaszaboljuk szét a világot tudományterületekre. Ami a leginkább érdekel, az a természetes emberi nyelv – csak nem abban az értelmezésben, ahogyan az iskolában vagy akár a magyarországi fősodrú akadémiai tudományosságban értelmezik (a világon ez régen másképp van már). A nyelv számomra az emberi viselkedés egyik módja, a közösségek kultúrájának legfontosabb hordozója és egyben alakítója is – és ezen keresztül egyben az egyes emberek gondolkodásának formálója. Bár minden magyar beszélő más magyart beszél, a nyelv mégsem saját szabad konstrukciónk, nem is valami univerzálisan örökölt fogalomhalmaz egyedi inkarnációja, hanem az egyének agyában létrejövő, de a közösségi használatból elvonatkoztatott dinamikus működés. Egyik elsődleges feladata a közösség összetartása olyan jelzések segítségével, amelyekről a beszélők többsége nem tud reflektáltan, de jól alkalmazza és jól értelmezi őket, s ez azt is jelenti, hogy minden megszólalásunk elválaszthatatlanul összekapcsolódik az akart vagy akaratlan, de elkerülhetetlen identitásjelzéssel. Mindez evolúciós elméleti keretbe ágyazódik, azokhoz az elméletekhez illeszkedik, amelyek szerint az ember elérte a csoportorganizmus kialakulásának szerveződési szintjét.

Ebben az értelmezésben nagyon is jól érthető, hogy az az afáziaterápia, amely a kommunikációs kompetencia újrafejlesztésére is kiemelten figyel, a székely írás, amelynek története során szinte kizárólagos szerepe az identitásjelzés volt, vagy akár ennek az evolúciós vagy társasnyelvészetnek nevezett szemléletnek a történeti alkalmazása hogyan kapcsolódik össze – mellé tehetjük akár a nyelv kialakulásának vizsgálatát, de a digitális társadalom kommunikációs jellemzőit is.

Minden esetben ugyanazzal foglalkozom: a humboldtiánus – vagy wittgensteini fogalommal nem-privát – értelmezésű nyelvvel, amely csak akkor érthető meg, ha a kogníciótól a humánetológián és antropológián át a szociológiáig minden szintet érintünk valamelyest, és tudjuk, hogy a magyarázatokhoz nem tudjuk figyelmen kívül hagyni a neurológiát és a hálózatelméletet, és ha mindezt reflektáltan akarjuk végezni, akkor valamicske nyelv- és tudományfilozófiai kitekintés sem árt. Ez a humboldtiánus nyelvészeti paradigma alapvetően más, mint amit a magyar közbeszédben, s az akadémiai tudományosság nagyobbik részében is nyelvészetként azonosítanak, magát a nyelv-fogalmat is másképp értelmezi. Szegeden kevesebb lehetőségem nyílik ezt a fajta nyelvészetet tanítani – bár foglalkozni persze itt is ennek különféle vetületeivel foglalkozom –, máshol viszont van erre módom.

– Habár most egy publikációs díj kapcsán kérdezem Önt, nem elhanyagolhatók, sőt, bizonyos szempontból kapcsolódnak is ide a tudománynépszerűsítéssel összefüggő törekvései: számos előadássorozat, önálló rendezvény és konferencia kitalálója és szervezője is volt már. Láthatóan fontosnak tartja ezt a tevékenységet.

– Nagyon. A napokban beszélgettem arról valakivel, hogy mennyivel fontosabbnak tartjuk mindketten – és rajtunk kívül szerencsére még sokan – az úgynevezett harmadik missziót, mint hogy mesterségesen létrehozott, s valójában üzleti vállalkozásként működő, ilyen-olyan rangsoroknak feleljünk meg. Sokan fölismerték már, külföldön komoly viták vannak erről, hogy a humán tudományokban a Q-mammon súlyos áldozatokat követel: a kíváncsiságon és problémaérzékenységen alapuló tudományos munkát könnyen mechanikus robottevékenységgé, az egyetemeket széklábfaragó falanszterekké változtatja. Az angolszász tudományosság gyakorlatából tanultam, hogy csak olyan könyvet érdemes írni, amit nem három kolléga olvas majd el, hanem minél többen, lehetőleg nem kollégák is: számomra egyaránt fontos, hogy teljes tudományos apparátussal, minden tudományos szabályt betartva dolgozzak, és az, hogy ne csak a szűk szakma értse, amit írok. Aki lenézi a népszerűsítést, érdemes kipróbálnia: sokkal kevesebbet lehet hadoválni, mint a tudományosnak álcázott letisztulatlan gondolatfutamokkal. A tudománynépszerűsítés és a tanítás tesz igazán rendet az ember fejében még azt illetően is, amiről jelentős tudással rendelkezik. Mindkettőhöz ugyanaz az alázat kell: abban kell segítenünk a nálunk jóval kevesebb háttértudással rendelkezőket, hogy ők is fölfedezzék maguknak az általunk fontosnak és érdekesnek tartott összefüggéseket – vagy adott esetben másokat, amelyek szintén lényegeseknek bizonyulnak. Az azonos fölkészültséggel rendelkezőknek elmagyarázni valamit nem nagy kunszt.

És valóban, ezért hoztuk létre annak idején, s ezért tartottam fontosnak az AudMax Estéket, mert éppen az volt a cél, hogy visszaadjunk valamit a szélesebb közönségnek abból a szellemi kincsből, amit a BTK-n fölhalmozunk. Most is szervezek hasonló sorozatot: a tanszékünk Informatórium című előadássorozatai tematikusak, egy-egy problémakört járnak körül. Tavaly a tudomány tudománya, azaz a tudományfilozófia köré szerveztünk hat kiváló előadót, most ősszel a korai magyar történelemmel foglalkozó vezető hazai régészek, történészek és a korai magyar történelem jelenkori „laikus történészi” interpretációját kutató antropológusok lesznek a vendégeink egy nyolc előadásból álló sorozatra. A tavaszi programok irodalomhoz, művészetekhez, irodalomterápiához kapcsolódnak, Bencsik Orsolya író-irodalmár szervezi őket, s ezeket is nagyon fontosnak tartom, hogy ne billenjünk föl: a kulturális örökség olyan tudás, amely tudományos és művészeti formában is öröklődhet.

– Mit tapasztalt az évek során, hogyan változik a közönség összetétele és az igény a tudománynépszerűsítésre? Mit gondol, mit kell ma máshogy tennünk – ha van egyáltalán ilyen, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt?

– A közönség érdeklődése természetesen a témán is múlik, de általánosságban mondható, hogy nehéz a digitális szórakoztatással versenyezni, éppen ezért érdemes a digitális eszközöket is széles skálán alkalmazni a tudománynépszerűsítésben. Nyáron alakult meg az SZTE IKIKK Humán és társadalomtudományi klaszterében az IKT és társadalmi kihívások kompetenciaközpont, három karról tizenhárom kutatócsoport munkáját fogja össze. Ott mindenképpen megpróbáljuk majd az eredményeket változatos digitális tartalmakban bemutatni.

Arra nagyon oda kell figyelnünk, hogy az internet sok területen hozott áldemokratizmust: a kapuőrségek és kapuőrök – szerkesztők, szerkesztőségek, tudományos testületek – eltűnése, de legalábbis megkerülése a művészetekben és a tudományosságban is a „hivatalos” fórumok presztízsvesztéséhez, a gagyi és az ezoterikus áltudományok terjedéséhez vezetett. Attól, mert valaki föltesz valami általa játszott zeneszámot, általa összeeszkábált verset, gyermeteg könyvajánlót vagy valami tudományosnak szánt fantazmagóriát a netre, se zenész, se költő, se kritikus, se kutató nem lesz. Akik viszont tudománnyal és áltudománnyal is találkoznak, ráadásul az utóbbi hangosabban kiabál és többet, csak akkor tudják majd biztonságosan szétválasztani a kettőt, ha segítséget kapnak hozzá. Szerencsére szép számmal van már jó gyakorlat a blődségek leleplezésére és cáfolatára és egyben a színvonalas tudománynépszerűsítésére, hogy csak két portált említsek, ilyen a tenyleg.hu és a nyest.hu. De mintha újra egyre többen kedvelnék a hagyományos, papírra nyomtatott, rendkívül gazdagon illusztrált lapokat, ezek közül több is a legmagasabb nívón és érdekfeszítően ad át valódi tudományt, például a BBC History vagy a szegedi Határtalan régészet. 

Az előbb említett kompetenciaközponton belül működő kutatócsoportunk – Kulturális örökség és digitális társadalom a neve – kifejezetten kutatja majd azokat a lehetőségeket, hogy a mesterséges intelligencia hogyan segítheti a kulturális örökség megismertetését, s azt is, hogy a kulturális evolúció jelenlegi fázisában milyen következményekkel jár a magas tudományos és kulturális minőség, illetve az időnként „üdítő amatőrizmusnak” titulált kóklerség egybemosódása.

– A székely írás emlékei című kötetéért a mostani kitüntetés mellett korábban már Akadémiai Díjat is kapott. Objektíven mérhető eredményei minden elismerést alátámasztanak: publikációinak és a független idézőinek száma is arról árulkodik, számtalan hasznos tudományos eredménnyel gazdagította a területet. Mégis, érdekes kérdés lehet, az Ön számára mi jelenti a sikert, és hogy milyen érzésekkel fogadja ezeket a szakmai díjakat?

– Természetesen örülök neki, hiszen a számok csak részben tükrözik a szakma valódi értékítéletét, ezek a díjak másféle elismerést mutatnak, s az intézményi elismerés, ha a tudományos életből jön, jólesik.

Legalább ennyire fontosak a hétköznapi visszajelzések. Amikor általam nagyra becsült, de személyesen nem ismert tudósoktól kapok levelet, és gratulálnak valamelyik munkámhoz, az megtiszteltetés és nagy öröm. Különösen értékesnek tartom, ha más tudományterület kutatóitól érkeznek – klasszika-filológustól, filozófustól, művészettörténésztől és így tovább. Hasonlóképpen megnyugtató, ha az utánunk következő generációtól, éppen karrierjük csúcsa felé közeledő vagy már nagyon is ott lévő fiatalabb kollégáktól kapok hasonló visszaigazolást. Ők egyrészt rendelkeznek már a komoly teljesítményhez szükséges széleskörű ismeretekkel, másrészt most vannak talán legújítóbb korukban – ha még nem gondolják, hogy mi már belemerevedtünk saját korábbi mániáinkba, az jó jel. Mindenképpen sokat számít nekem az is, hogy a társtudományok művelőivel beszélgetve otthonosan érezzem magam, régészek, történészek, kultúrtörténészek, filozófusok, kognitív tudománnyal foglalkozók konferenciáira sokkal szívesebben járok, sokat tanulok tőlük, eredményeik nélkülözhetetlenek ahhoz, amivel foglalkozom.

Egészen más miatt fontos, amikor a tudományos életen kívülről ismeretlen emberek veszik a fáradságot, hogy írjanak, mert valamelyik könyvem megragadta őket. A népszerűsítő munka miatt olykor megismernek, ez néha kicsit ijesztő, mert rendkívül meglepő közegekben fordul elő. Volt már, hogy egy boltban az „ömlesztett körte” feliraton mosolyogtam, megállt mellettem egy ismeretlen vásárló, és megjegyezte, milyen szörnyű lehet ezt egy nyelvésznek olvasni, valami hasonló megjegyzést tett már tévészerelő, de előfordult, hogy amikor barátaimnak Szegedet bemutatva turistacsoportba keveredtünk, az általam először látott idegenvezető tőlem kérdezte meg, Szeged nevének mi az etimológiája. Minden alkalommal kisebb sokk egy ilyen visszajelzés, de egyben nagy öröm, mert ezek szerint nézik, hallgatják ezeket a műsorokat.

És utoljára említem ugyan, de talán a legjobban az érint meg, amikor volt tanítványaim írnak 5-15-20 év után, olyanok, akikkel egyébként nem vagyok kapcsolatban, s minden különösebb alkalomtól függetlenül elmesélik, hogy az óráimon tanultakat ma is használják: nem a tárgyi anyagot, azt nyilván rég elfelejtették, hanem a szemléletet, attitűdöt, módszert. Az ilyen elismeréseket gondolatban mindig továbbküldöm azoknak is, akiktől én tanultam mindezt, akik meghatározó tanáraim voltak: az általános iskolai matematika- meg a gimnáziumi magyar- és biológiatanáromnak. Nekik köszönhetem, hogy ez volt a három kedvenc tárgyam, s így talán érthetővé válik, valójában miért egy a sokfélének látszó érdeklődés. Volt egy virtuális mesterem is, Montágh Imre, vele sajnos csak egyszer találkozhattam személyesen, tévéműsorai viszont óriási hatással voltak a nyelvről való gondolkodásomra, interjúi a kultúrafelfogásomra – így az is érthető, miért tartom kiemelkedően fontosnak a tudománynépszerűsítést.

Forrás: SZTE BTK

Fotó: Sahin-Tóth István