Művészet és racionalitás – interjú Dr. Szalai Györggyel

- Orvosként és festőként Önben egyszerre megtalálható a racionális és a művészlélek. Milyen szerepet tölt be a művészet az életében?

- Könnyen lehetne terelni a beszélgetést a kettősség, a skizofrénia irányába, de a lényeg, ahogy a vicc mondja: pusztán azért, mert valaki református, még lehet kéményseprő is. Zenész családba születtem Hódmezővásárhelyen. Az édesapám volt egy darabig a szegedi szimfonikusok szólamvezető fagottosa, édesanyám szolfézst tanított. Gyermekkorom a zongora és a fagott között telt el. Év közben, amíg a többiek fociztak, én gyakoroltam. Nyáron pedig rendszerint öt-hat órát is. 1972-ben az Országos Hegedű és Fafúvósversenyen első helyezett lettem: ekkor, tízéves koromban felvettek a Zeneakadémia Rendkívüli Tehetségek Képzőjébe. Nem léptem az édesapám nyomába, így lettem orvos. Szerencsére a festészet is fontos szerepet tölt be életemben gyermekkoromtól.

Képgaléria Szalai György kiállítás-megnyitójáról

- Mikor és hogyan kezdődött a festészet iránti érdeklődése?

- Többféle okból festenek az emberek: megélhetésből vagy csak mert jól esik. Én ez utóbbi csoportba tartozom. Az általános iskolában Zayzon Ágnes tanított, majd a gimnáziumban is szerveztünk kiállításokat, az elsők között a Szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban. Tanított Sújtó Sándor, majd a nemrégiben elhunyt Fülöp Erzsébet, rajzolni Fodor Józsefhez jártam, aki édesapámnak gyerekkori padtársa volt, és már akkor kiválóan rajzolt. Hódmezővásárhely mindig felkarolta a művészeket és a fiatalokat. Nagyon jó volt, hogy akkoriban szinte mindenki járt önképző körbe, sportolni és zenét tanulni. Később pedig a Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskolában, tábororvosként dolgoztam, néha ott is festettem.

- A zene tovább kísérte az útját, vagy a döntése után feledésbe merült?

- A fagott nagyon speciális hangszer. A technika, ami a hang megszólaltatásához kell, egy nagyon összetett mechanizmussal működik. A megfelelő tónushoz elengedhetetlen a napi egy-két óra gyakorlás. Az orvosi tanulmányok alatt erre nem volt idő.

- E kiállítást tekintve mi az üzenet, érzés vagy gondolat, amit az itt szereplő képei hordoznak?

- Azt mondják az okosok, hogy egy kép akkor jó, ha valakiben elindítja a saját gondolatot. Örülök, ha valaki a képeimben fantáziát lát. Hadd mondjak el egy történetet: kedves barátaink gyermeke, Alfonz, születésekor kapott Szalai-képet. Két évvel később, mikor meglátogattuk őket, Alfonz épp a festményt nézegette. A szülők is csodálkoztak, vajon miért érdeklődik ennyire az ágy fölé kiakasztott képe iránt. Ekkor Alfonzka fölállt, és azt mondta, hogy ez a kép fordítva van felakasztva. A kétéves kisfiú rájött, hogy a festményt hogyan is gondoltam annak idején - persze az aláírás is segíthetett volna. Megtisztelő, hogy fejjel lefelé is két éven át élményt nyújtott a családnak.

- Ezzel azt mondja, hogy mindenki értelmezze saját belátása szerint a képeit, Ön nem kíván meghatározásokat tenni.

- Pontosan. Rengeteg konkrétumot lehet mondani, hiszen az életem abban zajlik, hogy pontosan kell meghatározni a milliméternek a tized részét is bizonyos műtéttechnológiáknál. A kicsit igen, kicsit nem, az a mi műfajunkban nem létezik. A festmények valahol ezt ellensúlyozhatják. Amikor valaki egy képet szeretne kirakni, akkor általában nem azt nézi, hogy mennyibe kerül, vagy, hogy ki csinálta, hanem, hogy örömöt okoz neki, és az is lehet, hogy mindig másfajta örömöt. Amikor valaki fantáziát lát benne, a kép az övé is, nemcsak az alkotóé.

- Ön az SZTE-n végzett. Milyen kapcsolatok, élmények fűzik a városhoz és az egyetemhez?

- Nagyapám a megyei levéltár főelőadója volt, sok kutatónak gyűjtött anyagot és sok néprajzi munkát írt. Szüleim itt végeztek, majd dolgoztak is. Nekem a folyamatos kapcsolatok, a közös munkát jelentik. Hét évig Los Angelesbenéltem. Biológiai terápiákat dolgoztunk ki az első humanizált transzgén állat/daganatmodellben. Az SZTE-n dolgozókat érdekelte a munkám, amikor nem itthon éltem, akkor is rendszeresen meghívtak előadni, és azóta is évente többször előfordulok vendégoktatóként. Külföldről több volt az érdeklődő, de az SZTE kapcsolat mindig élt a múltban is, ez számomra rendkívül megtisztelő. Nagyon sokszor és sokáig kollaborációban is dolgoztunk a lehetőségekhez mérten. Nagyon gyümölcsöző dolog, hogy elméleti tanszékekkel, kutató laborokkal, a klinikai tudományban dolgozókkal kapcsolatot lehet fönntartani. Díjakat is kaptunk vele, közösen publikáltunk szegediekkel, és azt gondolom, ez most is egy lehetőségeket kihasználó élő kapcsolat.

- Ha lenne lehetősége közös kiállításra, akár kortárs, akár ma már nem élő festőművésszel, kit választana?

- Ez egy nagyon csalóka kérdés. Fodor Józsefet nem szeretném kihagyni. Mondhatnám Wieszt Józsi barátomat, aki Mártélyon jelentős grafikai tudással a háttérben tanította a fiatalokat, vagy Szabó Tamást, aki Szegedi Tudományegyetem rajz-művészettörténet tanszékén tanított. Fajó János, egy külön iskolát jelentett, - a Magyar Iparművészeti Főiskolán is tanított - és nemzetközileg a leginkább elismert magyar képzőművészek egyike volt. Schäffer László fotós látásával és élettörténetével tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy a művészet az vagy ott van az emberben, vagy nincs. Ő mindig azt mondta, hogy olyan nagyon sok van, aki fotózik, de aki a kamerán keresztül láttatni tud, az nagyon ritka. Köszönöm, hogy tanulhattam Tőlük. A válasz tehát: aki a képei által kapcsolatot tud teremteni az emberekkel, azzal bármikor kiállítanék.

SZTEinfo – Császár Dorina

Fotó: Bobkó Anna