Valóra válhat az olimpia – interjú Mocsári Bence paratriatlonistával

– Hogyan kerültél kapcsolatba a sportolással?

– Mindig is aktív életet éltem, nem szerettem bent lenni, inkább kint rohangáltunk meg bicikliztünk a testvéremmel. 2006-ban már úsztam, válogatott sportolóként pedig 2012-ben kezdtem el sportolni. Mindig változik, hogy éppen melyik sportág áll közelebb hozzám, egy időben az úszás ment a nagyon jól, de most a kerékpározás áll hozzám a legközelebb.

– Melyek a legemlékezetesebb versenyeid?

– Nagyon sok versenyen vettem már részt, de ami a szívemhez legközelebb áll, az a Madeirán elért világkupa 3. helyezésem. Ez volt az első triatlon versenyem 2018-ban, és sikerült azonnal egy érmet szereznem. A másik eredményem, amire nagyon büszke vagyok a 2015-ös világkupa Berlinben, ahol 50 méter gyorsúszásban első helyezett lettem. Erre a két versenyre mindig örömmel fogok visszaemlékezni.

– Hogyan szoktál felkészülni a versenyekre normál körülmények között, és hogyan készülsz most, a járványhelyzet alatt?

– Normál helyzetben úgy szoktunk felkészülni a versenyekre, hogy van heti 5 úszóedzés, hétfőn, szerdán és pénteken futóedzés, kedden, csütörtökön és szombaton pedig kerékpározás. A járványhelyzet ezt úgy változtatta meg, hogy az úszóedzések elmaradtak, mert nem lehetett látogatni az uszodákat, de helyette emelt óraszámban kellett kerékpározni és futni. Szerencsésen jöttem ki ebből a helyzetből, mert több időm maradt fejlődni, így az olimpiára is nagyobb esélyem van kijutni.

– Csoportos vagy egyéni edzéseid vannak?

– Szerencsére csoportos edzéseim vannak. Egy jó barátom szokott segíteni, vele csinálom a felkészülést. Ha ketten vagyunk beszélgetünk, például a 16 km-es futásnál jobban figyelünk a technikára. Ez azt jelenti, hogy könnyedebb tempóban futunk, ez a megfelelő edzésmódszer. Társaságban gyorsabban eltelik az idő, figyelünk egymásra. Minél többen vagyunk, annál jobb, én a csapatszellemben hiszek, ha az edzésről van szó. Vannak magányos farkasok, akik imádnak egyedül edzeni, de nekem mindig szükségem volt a közösség támogató erejére. A jó társaság nagy húzóerő tud lenni.

– Milyen versenyszámok vannak a paratriatlonon? Mennyire különbözik a klasszikus triatlontól?

– Alapvetően a távokban található különbség. Van a sprinttáv, az olimpiai táv, a fél táv és az egész táv, az Ironman, ami 3800 méter úszás, 180 km kerékpár és 42 km futás. A fél táv ennek a fele, az olimpiai táv a fél távnak a fele. Nálunk a paratriatlonon sprinttáv van, ami 750 méter úszás, 20 km kerékpár, utána 5 km futás. A legnagyobb eltérés a kerékpározásban van, nálunk nem lehet bolyozni, tehát nem lehet egymás mögött menni, hanem 10 méter távolságot kell tartani és előzni is csak 2 méter távolságtartással lehet, amire 30 másodperc áll rendelkezésre.

– Mennyit fontos a triatlonnál, hogy kinek milyen felszerelése van?

– Fontos, főleg a biciklinél van jelentősége. Nekem most egy 1,5 millió forint értékű biciklim van, elektromos váltással, amivel a váltás sokkal jobban kivitelezhető. Ez egy technikai sportág, lehetnek jók a reflexeid, de egy idő után az élmezőnyben mindenki hasonló képességekkel fog rendelkezni. Innentől kezdve abszolút azon múlik, hogy kinek van a legjobb biciklije. A futásnál pedig nagyon sokat számít a megfelelő futócipő. Nekem egy olyan cipőm van, ami 4 százalékkal javítja a meglévő teljesítményemet. Például Madeirán 6 másodpercre voltam a 2. helytől, ez nem tűnik soknak, de egy ilyen cipő megadja ezt a pluszt.

– A parasportoknál mennyire számít az, hogy kinek milyen sérülése vagy születési rendellenessége van?

– Nagyon sokat számít. Sokan nem tudják, de van egy pontszámrendszer, ami alapján mindenkit bekategorizálnak. Például az úszásban S1-től S10-ig van a rangsor, attól függően, hogy ki milyen hátránnyal indul. Én az S9-es kategóriában voltam, mert hiányzik a könyökízületem. A triatlonban viszont PTS1-től PTS5-ig vannak a kategóriák, itt kerekesszékesek is versenyeznek, nyilván én ellenük nem indulok, ezért vannak külön indítva az egyes kategóriák.

– Mennyire nehéz teljesíteni egy triatlon versenyt?

– Nagyon fárasztó tud lenni. Amikor kijövök a medencéből, magas pulzussal, egyből futni kell, hogy felvegyem a biciklit, közben figyelni kell a szabályokra, hogy előbb a sisakot csatoljam fel, csak utána lehet a biciklihez nyúlni. Az ember agya folyamatosan forog, hogy mikor mire figyeljen. A kerékpározás szintén fárasztó tud lenni, ez attól is függ, hogy mekkora a szél erőssége. Nagyobb sebességnél a szelet is erősebbnek érezzük. A futás pedig rendszerint görcsökkel jár, addigra nagyon elfáradnak az izmok. Az első versenyt mindig nagyon megérzik az emberek, viszont másnap büszkeséggel tölt el, hogy megcsináltad.

– Melyik versenyszámot tartod a legnehezebbnek?

– A futást gondolom a legnehezebbnek, azért is, mert az utolsó szám. Az edzőim mindig azt mondták, hogy ha valaki nem tud jól úszni, az nem baj, mert a kerékpárral és a futással belehet hozni a lemaradást. Az úszás csak 10 perc az 1 órás versenyből, hiába jön ki valaki elsőként a vízből, az még nem jelent semmit, utána dől el minden. Nekem ebben az évben a biciklizés ment a legjobban, a járvány ideje alatt napi 100-120 kilométert tekertem, ami 3-4 óra volt. Sok múlik a belefektetett munkán, nem lehet anélkül fejlődni, hogy ne tekernél sokat. Ez egy technikai sportág, és izomzatot is kell építeni, ami hosszú idő. A futásban még sokat kell fejlődnöm, ez a nehézségem, de bízok benne, hogy nem lesz probléma.

– Lesz jövőre olimpia?

– Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy biztosan megrendezik. Az, hogy milyen formában, még kétséges, mert Tokió nem szeretne nézők nélkül olimpiát rendezni. Az emberek nem szívesen utaznak a járvány miatt, illetve eladták az olimpiai falunak az összes házát, ami szerződés alapján most visszakerült a lakosokhoz. Én pozitívan állok az egészhez, bízom benne, hogy megrendezik. Ugyanakkor én még fiatal vagyok, előttem az egész karrierem. Kijutni az olimpiára gyerekkori álmom, most úgy érzem, hogy valóra is válhat.

– Mennyire nehéz kijutni az olimpiára?

– Úgy gondolom nagyon nehéz, egyre erősebb a mezőny. Nagy a világ, rengetegen sportolnak, mindig is az olimpiára volt a legnehezebb kvalifikálni. Hiába világbajnok valaki, az nem olyan nagy szó, mintha olimpiai bajnok lenne. Pedig ugyanazok a versenyek, a versenyzők, a távok, tehát nem változik semmi, mégis az olimpia a nagyobb elismerés. Ez nem baj, nagyon jó, hogy négy évente van egy ilyen versenysorozat, mert mindenki imádja a hangulatot, a lelkesedést, és minden élsportoló ezért él, hogy egyszer egy ilyet átélhessen. A világranglistán jelenleg 18. helyen állok, az első 12 jut ki, viszont ebben a szezonban nem tudtunk versenyezni, azóta pedig rengeteget fejlődtem. Ha megrendezik a kvalifikációs versenyeket, akkor biztos jó esélyekkel indulok.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulmányaidat a sportolással?

– Az első félévet sikeresen végigcsináltam, csak egy hetet hiányoztam, viszont a második félév már bonyolultabb volt a járványhelyzet miatt. Akkor lett volna az olimpiai kvalifikációs időszak, de elmaradt a járvány miatt, én pedig korábban már egyéni tanrendet igényeltem. Szerencsére nagyon sok segítséget kapok az egyetemtől, mindenki pozitívan fogadta, hogy az olimpiára készülök és megértően kezelték a helyzetet.

– Mennyi szabadidőd van a sportolás és a tanulás mellett?

– Kiskoromban nagy társasági életet éltem, de amikor elkezdtem sportolni, nem sok szabadidőm maradt. Választani kellett, hogy tanulás, sport vagy barátok, sajnos a három együtt nem nagyon működhet. Kivéve, ha a sportban vagy a tanulásban is ott vannak a barátok, de elmenni bulizni például esélytelen, ha másnap reggel edzés van. Egy fárasztó nap után nem nagyon van energiám, de ezt vállalni kell. Sokat számít, hogy vannak barátaim a sportban, úgy gondolom, nélkülük nem menne.

– A diploma megszerzése után mivel szeretnél foglalkozni?

– Mindig azt mondták nekem, hogy az élsport és a tanulás nem tud együtt hosszútávon működni. Szerencsére eddig ezt sikerült megcáfolnom. Együtt is működik a kettő, de már kezdem érezni a határaimat az egyetemen. A diplomát meg szeretném szerezni, később pedig elgondolkozok valami máson is, de ez még a jövő. Összességében ameddig bírom a sportot és mellette dolgozni vagy tanulni van lehetőségem, addig csinálni szeretném mind a kettőt. A sport mindig is része lesz az életemnek, de eljön egyszer az idő, amikor más területen kell kamatoztatni a tudásomat. A távoli jövőben egy vállalat vagy egy kisebb cég vezetésén is gondolkozok.

SZTEinfo - Mátó Gábor