Az átélés a célja – A hónap Alma Mater tagja: Kiss Tímea

- Honnan jött az ötlet, hogy elkezdd az indiai táncot tanulni?

- 1997-ben, a Káli medencében, Balatonfelvidéken volt egy India nap, ott láttam először Somi Panni táncművésznőt fellépni a csoportjával. Ahogy megpillantottam ezt a táncot, szerelem volt első látásra, úgyhogy az előadás után oda is mentem a művésznőhöz, hogy megkérdezzem, hol lehet ilyet tanulni. Kiderült, hogy csak Budapesten, úgyhogy egy ideig feljártam, akkoriban egyébként még néptancoltam is.

- Mi tetszett meg annyira az indiai táncban?

- A táncmozdulatokon, lépéseken és ritmuskombinációkon, tradicionális kosztümön kívül azért is különleges a Bharatanatyam, és minden klasszikus indiai tánc, mert tulajdonképpen egy történetmesélés – a táncos a mozdulatai és arcjátéka segítségével különböző történeteket játszik el a színpadon, tehát mondhatjuk, hogy a tánc és a színház ötvözetéről van szó.

- Ha jól tudom, voltál kint Indiában is. Mi volt a legnagyobb élményed, legérdekesebb tapasztalatod ott?

- Igen, így van, Indiában először kicsit utazgattam, majd két helyen éltem hosszabban: Mumbai mellett, és Dél-Indiában, Chennaiban. Van ott egy nagyszabású művészeti fesztivál, amelyet minden évben megrendeznek, és egy hónapon keresztül tart, valójában én erre szerettem volna nagyon kijutni, úgyhogy ez hatalmas élmény volt számomra. Közben a tanárnőm elvitt egy ottani tradicionális iskolába, ahol egy 70 éves bácsitól, egy nagyon nagy tudású mestertől tanulhattam a táncot. Az ő iskolájába jártam sok más indiai és nem indiai tanítvánnyal együtt.

- Indiában a tánc a kultúra szerves része. Megszokottabb ott, mint az európai országokban, hogy sokan tudnak táncolni, vagy ez inkább csak egy sztereotípia?

- Indiában egy közép-vagy felső középosztálybeli lány neveltetésének még mindig gyakran része az, hogy táncolni tanuljon; ez egyfajta státuszszimbólum, mint régen nálunk a polgári családokban volt szokás, hogy a gyerek tanuljon meg például zongorázni. Ott gyakran tanulnak a gyerekek táncolni, de közülük nagyon kevesen vannak, akik ténylegesen táncosok lesznek, tulajdonképpen egy „szakkörre” járnak néhány évig, majd csinálnak egy komolyabb előadást. Ez kvázi olyan, mintha levizsgáznának, sokan ilyenkor abba is hagyják a tánc tanulását. Kevesen mennek táncművészeti főiskolára, kevés táncosból lesz professzionális színpadi táncos, ez egy nagyon szűk réteg, épp úgy, mint nálunk.

- Számodra milyen szerepet tölt be az indiai tánc? Sport, művészet, hobbi, esetleg önkifejezés?

- Az önkifejezés nagyon jó szó rá. Azon kívül, hogy tényleg jól megmozgat, a színházhoz van még nagyon sok köze. A táncos az arcjátékával, kifinomult mozdulataival érzelmeket tud megjeleníteni, kifejezni, történeteket tud előadni, elmesélni. Tulajdonképpen a művészeteknek egy olyan ága ez, amelyet igazán mélyrehatóan csupán Indiában lehet megtanulni – van ott kint ugyanis valami olyan atmoszféra, ami szerintem nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki elmélyüljön az indiai táncban. Persze itthon nem mindenki szeretne annyira elmélyülni, ami nem is gond alapvetően, az mindig az adott személyen múlik, hogy mennyire lesz a tevékenység spirituális, mennyire jön létre az indiai tánchoz kapcsolódó szellemiség. Azt hiszem, hogy ez az átélés, a „pillanatban levés” a célja az egésznek, ez az, amiért én is annyira szeretem csinálni.

- Mi volt a legnagyobb élményed Indiában, akár a tánccal, akár az ottani életmóddal kapcsolatban?

- Amikor kimentem, körülbelül egy hónapig szinte kultúrsokkban voltam, mert minden más volt, az ízek, a színek, a szagok, az ételek, az emberek, a reakciók… A fejemben volt egy túlmisztifikált kép az országról, de persze a valóság teljesen más volt. Természetesen vannak nehézségek Indiában, a nagyvárosok rettentő zajosak és koszosak, sok külföldi emiatt nem is tud ott sok időt eltölteni egy helyben. Nehéz volt alkalmazkodni, de az élmény mindezekkel együtt lenyűgöző. Engem a legjobban a művészetek fogtak meg, illetve a tánciskolákra jellemző tanulási és tanítási stílus, ami merőben más, mint nálunk: sokkal nagyobb alázattal viseltetnek Indiában a mester és az a művészet iránt, és van egyfajta finomsága, kifinomultsága a tanulási folyamatnak. Ezt szerintem csak akkor érti, érzi igazán az ember, amikor ténylegesen ott van, és táncelőadásokon illetve táncórákon vesz részt. Érdekes egyébként, hogy kint nem nagyon különböztetik meg a külföldi és az indiai tanítványokat, abban az értelemben, hogy például nem mondanak el többet nekünk, mint a helyi tanulóknak. Ez azért is van így, mert nagyon sok külföldi tanul már táncot Indiában, kvázi megszokták a jelenlétünket. Valójában az, hogy az egész táncstílus újra éledt a 20-as években, nagyban köszönhető a külföldi művészeknek, ugyanis amikor Indiában – leginkább az angol puritanizmus hatására – betiltották ezt a táncot, külföldi táncművészek élesztették újra a hagyományt. Szerencsére ez a ragaszkodás továbbra is megmaradt, nagyon sok külföldi megy Indiába táncot tanulni, és indiai mesterek, táncosok is jönnek Európába, Magyarországra is tanítani és fellépni.

- Szegeden egyedülálló, hogy indiai táncot tanítasz?

- Igen, azt hiszem, legalábbis én nem tudok másról. J Mi itt abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az itteni egyetemen a Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékre rendszeresen jönnek indiai táncművészek a Choreomundus ösztöndíj keretén belül, így az utóbbi három-négy évben szinte mindig volt itt olyan táncos, akitől tudtunk tanulni, és közösen fellépni.

A szegedi Kala Sangam Tánccsoport a Füvészkertben, a Lótusz Napok programsorozaton belül évek óta bemutató előadást és workshopot tart, ahol bárki tanulhat egy kicsit az indiai táncról és kipróbálhatja azt a táncosok segítségével. Idén augusztus 1-jén, 11-12 óráig, és 2-án, 16-17 óráig lesz lehetőség erre a Szegedi Füvészkertben.

SZTEinfo: Kósa Boglárka

Fotó: Korom Fatime Hella, Prithwi Raj,Tibai József Gábor