"Nem véletlenül igaz a maffiára a polip metafora" – interjú Dr. Lénárt Andrással a szervezett bűnözés történetéről

– Mégis, mi a maffia?

– A maffia olyan szervezett bűnözői hálózat, amely hierarchikusan épül fel, és valamilyen szinten kapcsolatba kerül az állammal. Régiónként különbözik, hogyan szövi át az államot. Vannak olyan esetek, amikor teljes mértékben korrumpálja az adott állami szférát, vagy azzal párhuzamosan létezik, de az állam üldözi, ha megvan hozzá a kellő ereje. A maffiánál nagyon fontos, hogy monopolhelyzetet próbál meg kialakítani egy adott területen vagy szektorban, amely felett megpróbálja fenntartani a fennhatóságát. Eredetileg a maffia olasz találmány. Valójában a szicíliai maffia az igazi maffia. Más nemzeteknél inkább a szervezett bűnözést használták. Minden maffia a szervezett bűnözéshez tartozik, de nem minden szervezett bűnözői csoportot nevezhetünk maffiának. Ehhez kell egy történelmi beágyazottság. Viszont a sajtónak köszönhetően terjedt el ez a fogalom, aztán az írók is így használták, ennélfogva velük együtt a kutatók is, én is így teszek.

– Melyek ezek a területek vagy szektorok, amelyekben ott volt a maffia?

– Adott régióban és korban például a szerencsejáték, prostitúció, uzsora, védelmi pénz, de olyan szintekre is mehetnek, amelyekre elsőre nem gondolnánk. Például a mosodák vagy a szemétszállítás, amelyek az 1960-as évek óta érintettek e kérdésben. Sok európai országban, de még az Egyesült Államokban is, amikor olyan híreket olvashattunk, hogy sztrájkolnak a szemétszállítók és elárasztották szeméttel a várost, akkor nem a szemetes autók vezetői döntöttek úgy, hogy sztrájkolnak, hanem a mögöttük lévő szakszervezetek. Sok országban a szakszervezetek mögött szervezett bűnözői csoportok állnak napjainkban is.

– Miért éppen a szakszervezetekbe szivárogtak be?

– Például az Egyesült Államok esetében a törvényes üzletek terén először még a vendéglátásban voltak jelen. De a 20. század közepére a szakszervezeti mozgalmak egyre erősebbek lettek, akkor látták, hogy ez egy tökéletes terep számukra, mert ezeken keresztül az adott gazdasági területre is be tudtak szivárogni. Ilyen volt a kikötők esete. A maffiának nagyon fontos volt ez a terület, mert a kikötői szakszervezetnek erős beleszólása volt a működésbe. Rajtuk keresztül a saját befolyását is tudta növelni a maffia. De benne voltak a hollywoodi színész-szakszervezetben, a rendezők, a forgatókönyvírók és még a fuvarozók szakszervezetében is. Nem véletlenül igaz a maffiára a polip metafora: a csápjai sokfelé elérnek.

Dr. habil. Lénárt András, az SZTE BTK Hispanisztikai Tanszék doncense. Fotó: Bartha Karina

– Az Egyesült Államokban a leghíresebb maffiacsaládok mind olasz származásúak voltak, de még ír, orosz vagy zsidó maffiák is alakultak. Miért ezekből a nemzetiségűekből?

– A 20. század elején nagy számban érkeztek az Egyesült Államokba a bevándorlók, akik azonnal kirekesztés, diszkrimináció, üldöztetés áldozatai lettek. Azzal magyarázták annak idején, hogy genetikailag úgy vannak kódolva az olaszok, az oroszok, a zsidók, később a latin-amerikaiak, hogy bűnöznek. A zsidók esetében erősen ott volt antiszemitizmus is. Egyre jobban terjedtek a rasszista kifejezések, mert az adott kisebbségek, amikor nagyobb számban jelentek meg az adott régióban, akkor feszültségek kialakulásához vezettek, a legtöbbször a kiváltó oka, hogy elvették a munkahelyeket, vagy ezt feltételezték róluk. Egyébként a kisebbségek egymás ellen is gyakran harcba bocsátkoztak. Amikor ezek a kisebbségek azzal szembesülnek, hogy szinte senkire nem számíthatnak, csak egymásra, akkor kialakítanak egy véd és dacszövetséget. Innen egy lépés csupán, hogy megjelenjen a maffiájuk. A különböző kisebbségi csoportok tehát nem maguk választották, hogy maffiaszervezeteket hoznak létre, sok esetben nem maradt más lehetőségük a túlélésre.

– Akkor ezek a sztereotípiák eléggé erősen beleivódtak az amerikai népbe?

– Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as, 40-es, 50-es években, amikor maffiózókról beszéltek, akkor hozzátették, hogy ki milyen gyökerű: az olasz Lucky Luciano, az olasz Maranzano, a zsidó Meyer Lansky, a zsidó Bugsy Siegel. Ezzel jelezve, hogy ők nem olyan amerikaiak, nem a fehér angolszász protestáns, a WASP, ahogy mondani szokták. Az olasz-amerikai szervezetek erőteljesen felléptek a sztereotípiák ellen, teljes joggal. Frank Sinatra volt ennek egy szószólója. Számára felháborító volt és tiltakozott ellene, hogy minden olasz gyökerűről azt higgyék, hogy maffiához kötődik. Viszont ő éppen a maffiának is dolgozott. Tehát ő tudta, hogy miért akarja védeni magát.

– Mikor jelent meg az olasz maffia az Egyesült Államokban?

– Olaszországban a maffia kialakított egy államot az államban. Habár bizonyos régiókban a maffia gyakorlatilag átvette az állami funkciókat, mégis feudális viszonyok uralkodtak, a földesúrnak mindenhol döntő szerepe volt. Végül Mussolini meg akart szabadulni tőlük. Ekkor jelenik meg az olasz maffia az Egyesült Államokban. A két fontos vezető Masseria és Maranzano, igazi maffiózók voltak, ők már Olaszországban kiépítették a hálózatukat, és ezt vitték át az Egyesült Államokba. Aztán a világháború alatt az olasz maffia segítette a szövetségeseket az információs hálózatával, mert Mussolini nekik nagyon sok gondot okozott. A maffiának érdeke volt, hogy Mussolini megbukjon.

– De az Egyesült Államokban is üldözte a hatóság őket...

– A 20. század második felében az amerikai kormány több hullámban próbálta meg felszámolni ezeket a bűnözői szervezeteket. Ehhez bizottságok alakultak, például a Kefauver-bizottság vagy a részben Robert Kennedy által működtetett vizsgálóbizottságok. Azonban a maffiának van egy fontos elve: az omertà, azaz a hűség, a hallgatás esküje. Annál nagyobb bűn a maffiában nincs, mint hogy elárulnak, hogy spiclivé, patkánnyá válsz. Árulásnál a legbrutálisabb és legkegyetlenebb bosszút kapták, és általában nem annyi történt, hogy az árulót majd valahol fejbe lövik. A meggyilkolása során is éreztették, hogy árulóvá vált. Mérföldkő volt, amikor 1963-ban Joseph Valachi megszegte az omertà esküjét, és részletesen beszámolt a hatóságoknak az amerikai maffia működéséről, felépítéséről és az öt család létéről.

– Melyik volt az öt család?

– A New York-i öt család ma is létezik. A születése ahhoz a maffiaháborúig nyúlik, amelyet úgy neveztek, hogy a Castellammare-háború. A Castellammare del Golfo egy szicíliai öböl, ahonnan Salvatore Maranzano maffiavezér származott. Amikor áttették a székhelyüket az Egyesült Államokba, maffiaháborút robbantott ki Joe Masseriaval New Yorkban még az 1920-as években. A név arra utal, hogy ezt akár a szülőhazájukban is megvívhatták volna. Maranzanónak köszönhetően kialakult New York vonzáskörzetében az öt család. Kicsivel később megjelent egy Charles “Lucky” Luciano, aki előbb Masseriát árulta el, aztán meg Maranzanót. Az öt család úgy alakult meg, hogy felosztották maguk között a területeket, valamint azokon belül még azt is, hogy ki milyen üzletággal foglalkozhat. Az öt család a vezetőikről kapta a nevét, de azok gyakran cserélődtek a hatalmi harcok miatt, és ha jött egy új vezető, aki képes volt éveken keresztül vezetni a családot, akkor átnevezték a nevére. Ha a maffiatörténetet nézzük és összeszámoljuk a vezetőket, akkor tíz fölötti családról is beszélhetünk az elnevezés alapján, de a számuk akár a húszhoz is közelíthet. Mégis mindig öt családról beszélünk, mert ugyanazok a családok maradtak, csak más vezetőkkel.

– Most is ugyanúgy működik az öt család?

– Azért már nem úgy kell elképzelni őket, ahogyan régen, öltönyös férfiakként, persze olyan is van, de ma már elsősorban nem ez a maffia. Filmes utalással: már nem A keresztapa vagy a Nagymenők, hanem inkább a Maffiózók sorozat áll közelebb a valósághoz. Az 1980-as években Rudolph Giuliani, akkor még New York déli körzetének szövetségi ügyészeként nekiment az öt családnak, és le is csukatta a vezetőit; ekkor egy nagyobb törés következett be. Azt hitték, hogy halálos csapást mértek a maffiára, de nem lehet rájuk halálos csapást mérni. Nagy veszteségeket szenvedett, gyakorlatilag lefejezték őket, több családfőt börtönbe küldtek, de ott maradtak az alvezérek, akik a helyükre léptek. Ma már nem nagyon látunk olyat, hogy New York utcáin maffia leszámolások legyenek. Nem is feltétlenül csak védelmi pénzekkel foglalkoznak. A 21. században a globalizációval alkalmazkodtak: kriptovaluták, pénzmosás, sok maffiózó simán úgy néz ki, mint bármelyikünk. Most már az is egy egyszerű üzlet. A mai maffiózó már leginkább alvállalkozó, aki nem olyan jó kocsival jár, mint a régi maffiózók, de mind valamilyen módon kötődik a nagy maffiacsaládokhoz.

– Nemrég megjelent, Gengszterkorzó Havannában című könyvében a 20. századi amerikai maffiáról és annak kubai kiépüléséről ír, ahogy a csápjaival körbefogta a karibi országot. Tulajdonképpen az imperializmust az amerikai maffia hozta el Kubába?

– A Fidel Castro előtti évtizedekben az Egyesült Államok és Kuba rendkívül szoros kapcsolatot ápolt. Fulgencio Batista volt a legnagyobb támogatója ennek a kapcsolatnak. A Batista-rendszer 1930-tól az 1950-es évek végéig működött. Ő csak kétszer volt az elnök, de a hadsereg vezetőjeként egyre befolyásosabb politikus lett, és gyakorlatilag 30 éven keresztül Kubát irányította. Ezért találták meg őt annak idején a könyvem fontos szereplői, Lucky Luciano és Meyer Lansky, mert észrevették, hogy itt Batista a főnök, még akkor is, ha névleg nem. A kubai ipar több mint kilencven százaléka amerikai tulajdonosok kezében volt. A cukornádföldek, a termelés, a gyárak, az export. Az USA uralkodott Kubán, azt tette, amit akart. Viszont közben modernizálta is: úthálózatot, vasúthálózatot, iskolákat, kórházakat, infrastruktúrát építettek ki, megjelent a rádió. Ezekkel teljesen függővé is tette Kubát. Úgy kezelték, mintha a saját tagállama lenne, egyébként erre volt is akarat, de láthatjuk, nem történt meg. Viszont így az amerikai törvények nem vonatkoztak rá. Egyfajta amerikai weekend szigetté vált Kuba.

Fotó: Bartha Karina

– Erről Meyer Lansky és Lucky Luciano tehetett?

– Lansky és Luciano felismerték a lehetőségeket, amiket Kuba, elsősorban Batista és köre nyújtott nekik. Ez tehát közös felelősség, de valóban ők voltak ennek a katalizátorai, nélkülük, a kapcsolatrendszerük és az általuk hozott befektetések nélkül ez nem valósulhatott volna meg így. Az USA és a Kuba között fennálló szoros kapcsolat kialakításához még nem volt közük, az korábban történt, de az 1930-as évektől kezdődő felvirágoztatásban már kulcsszerepük volt. Ők ketten, majd Santo Trafficante Jr. váltak az amerikai maffia kubai kulcsembereivé, de nem túlzás azt állítani, hogy a közvetítésükkel gyakorlatilag az amerikai maffiahálózat minden fontos családjának lettek érdekeltségei Havannában. Ez később konfliktusokat is okozott a főbb szereplők között.

– A kubai emberek akkor jól jártak az amerikanizálódott Kubával?

– Bizonyos rétegeknek, akik ebből meggazdagodtak, tényleg jó volt: a felső rétegeknek és a középréteg egy részének. De bizonyos mértékig a szegény rétegeknek is. A szegények közül azoknak, akik a kaszinókban vagy a hotelekben dolgoztak, de este ők is hazamentek a nyomortelepekre. Tudták, hogy nem tartoznak ehhez az új struktúrához. De mégis jobban kerestek, mint a szegényebb kubaiak, mert az amerikaiaknak dolgoztak. Ugyanakkor hatalmas, nyomorban élő csoport is volt Kubában, akikhez nem ért el a fejlődés. Nyilván Kubáról ebben az időszakban, sem a kubai lapokban, sem az amerikai napilapokban nem a szegénynegyedet fotózták le, hanem a csillogó, a gengszterkorzós Havannát, ahol az elegáns emberek sétáltak.

– A Batista-rendszer az 1950-es években már igen diktatorikus volt, bár továbbra is élvezte a rendszer az amerikai kapitalizmust.

– Batista ekkor már puccsal került a hatalom élére, amelyet az Egyesült Államok támogatott, még ha nem is fegyverrel vagy összeesküvéssel. Érdekében állt, hogy ő maradhasson. Az amerikai üzletembereknek és a maffiának is nagyszerű volt így. Soha nem ment olyan jól nekik az üzlet Kubában, mint az 1950-es évek diktatúrájában. Ebből adódóan megjelentek azok, akik az amerikai befolyás, az imperializmus és a kubai diktatúra ellen léptek fel.

– Vagyis Castro, Che Guevara és társai, akik nemcsak a Batista diktatúra, de az amerikai maffia ellen is felléptek?

– Fidel Castro narratívája, mielőtt még hatalomra került volna, de már harcolt a hegyekben a felkelőivel, nem konkrétan megnevezve beszélt az amerikai maffiáról. Imperialista amerikai üzletembereket emlegetett, akik bűnözők voltak és a kezükben tartották Kubát és a kubai nép kiszolgáltatottá vált miattuk. Nem a gyártulajdonosokra gondolt Castro, hanem arra, ami Havannában történt. A szállodákra és kaszinókra, ezek voltak a leglátványosabbak. Nem véletlen, hogy amikor beértek a fővárosba, akkor az első dolguk az volt, hogy szétverjék a játékgépeket. Emellett elfoglaltak szállodákat és odaadták a népnek. A Hotel Nacionalt főhadiszállásá alakították, de történt olyan is, hogy az egyik hotelbe disznókat hajtottak, és a szó szoros értelmében disznóóllá változtatták annak a gyönyörű bársonnyal és arannyal teli hallját. Gyárakat ritkán vertek szét, azokat államosították. De ugyanez történt a kaszinók és a hotelek esetében is, a tulajdonosok Castróval tárgyaltak.

– A könyvében említi, hogy Meyer Lansky és Santo Trafficante Jr. kezdeményezett tárgyalásokat Castróval.

– Mindketten szerettek volna Kubában maradni, ezért megegyeztek volna Fidel Castróval. Hogy miért nem sikerült, arről már pletykák vannak. A kubai változat szerint Castróék a maffiával nem akartak közösködni. Az amerikai üzletemberek tűnjenek onnan, ők csak tisztességes üzletben vesznek részt. Lansky és Trafficante irányából indult olyan, senki által nem igazolt pletyka, mely szerint Castro Batistánal is több a kenőpénzt várt el. Azonban ezt Castro tagadta. Az viszont teljesen biztos, hogy Trafficante egyezkedett Fidel öccsével, Raul Castróval, hogy ott maradhasson. Végül Meyer Lansky és Santo Trafficante Jr. az utolsó percig Kubában tartózkodtak. Bíztak abban, hogy megegyezhetnek. De a vagyonuk, amely tényleg hatalmas vagyon volt, ott maradt, amelyet Castro előbb államosított, majd idővel eladta azt külföldi vállalatoknak. Ezért is lenne nehéz most ezt visszaszerezni. Lansky örökösei ma is próbálkoznak. Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi amerikai elnök azt mondta, hogy Kubából minden amerikai vagyont vissza fog szerezni. Azonban bonyolult folyamat lesz, mert a tulajdonok nem a kubai állam kezében vannak, hanem már elsősorban kanadai és spanyol cégekében.

– Visszatérve az Egyesült Államokban történő maffiaellenes intézkedésekre. Említette Robert Kennedyt, aki ugyebár John F. Kennedy testvére. A könyvében arról ír, persze ki is emeli ennek nehéz bizonyíthatóságát, hogy a maffia ölethette meg az akkori elnököt.

– Ezek természetesen összeesküvés-elméletek, amelyekben erőteljesen jelen van a maffiaszál is. Több oka is lehetett: ekkoriban társadalmi nyomásra a J. Edgar Hoover által vezetett FBI megpróbálta megállítani a maffia terjeszkedését az Egyesült Államokban. Robert Kennedy már korábban részt vett a szervezett bűnözés felszámolását célzó kongresszusi bizottságokban, igazságügyi miniszterként pedig egyik fő célja lett a maffia utánia hajsza. Ez egy vörös posztó volt a maffia számára, mivel Robert Kennedy testvérét segítették az elnöki kampánya során. John F. Kennedy azonban nem állította le az Igazságügyi minisztert. Emellett még az okok közt az is lehetett, hogy JFK egy szeretőn osztozott Sam Giancana chicagói maffiavezérrel. Kennedy még Massachusetts szenátoraként Kubában tett olyan dolgokat, amelyekről maradtak kompromittáló anyagok, akár fényképek meg vallomások is. Az édesapja, Joseph Kennedy bizonyíthatóan kapcsolódótt a maffiához már az alkoholtilalom idején, és az ő segítségüket kérte a fia megválasztásában. Kennedy gyilkosának, Lee Harvey Oswaldnak voltak kubai kapcsolatai, és aki megölte Oswaldot, Jack Ruby, a maffia embere volt. Kubában volt „táskás ember”, dokumentáltan Santo Trafficanténak szállított pénzt. Nagyon sok ennek az összeesküvés-elméletnek az olyan szála, ami egy irányba mutat, de nincs rá bizonyíték. Csupán az állítható, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylőként megölte Kennedy-t. Akár a Warren bizottság, akár azóta még azt felülvizsgáló bizottság is csak arra tudott bizonyítékokat szerezni, hogy a maffia gyűlölte Kennedyt, Kennedy és háttérországa összefonódott a maffiával. Oswaldnak, Rubynak voltak maffiakapcsolatai. Körbelőtték, mondjuk így.

– A maffiatörténet-kutatás nem olyan, mintha különböző össze nem illő puzzle darabokat akarna értelmezhető képpé kirakni?

– Vannak azok a források, amelyek tényleg konkrétan erről szólnak, cikkek, interjúk, levéltári anyagok, FBI- és CIA-jelentések, amelyeket nyilvánosságra hoztak, emellett a szenátusi és egyéb bizottsági meghallgatások jegyzőkönyvei. Ezeket lehet tényként kezelni. Nyilván a hidegháború kapcsán azért sok mindent megkérdőjelezhetnénk, de maradjunk abban, hogy vannak olyan források, amelyeket tényként tudunk kezelni. Vannak olyanok is, amelyeket nem feltétlenül. A történészek használják az oral historyt, vagyis az elbeszélhető történelmet, ha még van túlélő. Nyilván a könyv témájában nincs, de van leszármazott.

Hogyan találkozott a leszármazottal?

A University College Londonban van egy kolléga, akivel megismerkedtünk egy kutatás kapcsán, Facebookon ismerősök lettünk, rengeteget posztolt, és egyszer csak azt olvasom spanyolul írva, hogy “Örök hálám Meyer bácsinak”. Elsőre azt gondoltam, hogy ki ez a Meyer bácsi? Az a Meyer bácsi, akit én ismerek filmekből? A Keresztapa 2-ben Hyman Roth karakterét inspirálta. A kollégát Vladimirnek hívják, aki kubai és Londonban él. Amikor találkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy mondja már el ki ez a Meyer bácsi, hihetetlenül hangzik ez a történet. Utána mentem, mert mi ketten bármit mesélhetünk, ha ez nincs alátámasztva, akkor ez csak egy sztori. Csak úgy lehet beleírni a könyvbe, ha jelezzük, hogy egy ember elmondása alapján történt. Az alanyom édesapja fontos kubai szakács volt, aki Meyer Lansky személyi szakácsa lett. Az anyja viszont Castróékkal keveredett össze. Elfogták és majdnem kivégeztette Batista, de Meyer Lansky az apja kérésére közbenjárt Batista elnöknél, hogy a családját megmentsék. Nagyon filmbe illő sztori. Elsőre túl színesnek tűnt, hogy minden része igaz legyen. De kiderítettem, tényleg igaz, források is bizonyítják. Egyszerűen nagy szerencsém volt, hogy én teljesen véletlenül a fiával a UCL-n összeismerkedek, aki ráadásul a közép- és kelet-európai archívumokban dolgozó kutató, és még filmtörténész is.

Fotó: Bartha Karina

Az ön könyvén kívül még milyen könyveket ajánlana azoknak, akiket érdekelhet a maffia története?

Több is van. Az egyik Tim Newarktól A maffia és a háború. A könyv azt mutatja be, hogyan használta ki a maffia a második világháborút a kapcsolatrendszere szélesítéséhez, akár még a hatóságokkal is együttműködve a tengelyhatalmak elleni harcban. De ha valaki az igazi olasz maffiáról akar olvasni, erről a polipszerű működésről, akkor John Dickiet-től a Cosa Nostra: A szicíliai maffia története kiváló mű ehhez, illetve itthon Andreides Gábor és Pete László cikkei és tanulmányai. Végül Michael Bensontól a Zsidó gengszterek a nácik ellen – Amerika a ’30-as és ’40-es években-t azért ajánlom, mert szellemesen megmutatja, hogyan váltak a gengszterek a nácizmus elleni harc „jófiúivá”. Plusz egynek még ajánlok egy Al Capone életrajzot, Deirdre Bairtől Al Capone – Legenda és valóság-ot.

Rádi Krisztián

A borítóképen: Dr. habil. Lénárt András, az SZTE BTK Hispanisztikai Tanszék doncense. Fotó: Bartha Karina