Balázs Mihály, az SZTE emeritus professzora kapta a János Zsigmond-díjat

– Egységes ma az unitárius egyház? Milyen irányzatai vannak vagy voltak története során?

– Történetileg nézve nagyon izgalmas kialakulási folyamatról beszélünk. A spanyol Miquel Serveto (Szervét) volt az első, aki programosan hirdette, hogy a Biblia textusában nem lelhető fel a szentháromság tanának expressis verbis igazolása. Erre az – Erasmust és sok más XVI. századi nagy személyiséget felölelő – bibliakritikai hagyományra építve fogalmazott meg egy új típusú krisztológiát, ennek következtében pedig egy új típusú teológiai bölcseleti rendszert.

Ezzel párhuzamosan jelentkeztek Olaszországban olyan gondolkodók, akik szintén az unitarizmus irányába mozdultak. Székhelyük a páduai (Padova) egyetem volt, legjelentősebb képviselőjük pedig Fausto Sozzini. Az ő nevéhez köthető változat Lengyelországban honosodott meg, nagy európai visszhangja lett, és a mai napig is él nagyon kis közösségekben. Legnagyobb hatása Németalföldön volt, a későbbi Hollandia területén.

A legradikálisabb irányzat Erdélyben alakult ki. Ezt az erdélyi unitárius egyház hosszú időn keresztül Dávid Ferenc egyéni leleményének tekintette. Ma már tudjuk, hogy ez nem így volt. Nem egyéni lelemény, hanem a nagy püspök és az Európából az üldözések elől Erdélybe menekült teológiai-filozófiai gondolkodók termékeny találkozásából született. Az így kiformálódott radikális változat szerint Jézus, habár csodás körülmények között született, de végeredményben egy isteni adottságokkal rendelkező ember volt. Ez a változat volt a XVI. században a legradikálisabb, mivel az irányzat hívei úgy gondolták, nem indokolt Jézust imádni és isteni tiszteletben részesíteni; ezt nevezzük nonadorantizmusnak. Ez a roppant erős hagyomány meghátrálni kényszerült még a XVI. században. Sozzini és lengyel követői is tettek ezért, mivel bármennyire egységesek is voltak a hagyományos szentháromságtan elutasításában, a különbségek időközben nagyon élessé váltak. A XVII. században aztán az erdélyieknek nagyon komoly küzdelmet kellett folytatniuk a nonadorantista hagyományért, hiszen a református fejedelmek úgy gondolták, hogy ez a dogmatikai rendszer elszigeteli őket Európától. Ebben volt is igazság, mert valóban kisebbséget jelentett az irányzat, ennek következtében a fejedelmek mindent megtettek azért, hogy az unitarizmusnak legalább ez a legradikálisabb áramlata kiiktatódjék. Ez aztán még keményebb eszközökkel folytatódott akkor, amikor Erdély visszakerült a Habsburg-ház fennhatósága alá.

Mindig voltak azonban Erdélyben olyanok, akik ragaszkodtak ehhez a nonadorantista tradícióhoz, a XIX. században pedig újra fölfedezték ezt az áramlatot; ebben Körmöczi Jánosnak és Kriza Jánosnak nagy szerepe volt. Ma már a nonadorantizmust tiszta unitarizmusnak nevezik. A tiszta unitarizmus tehát azt jelenti, hogy Jézus csodálatos körülmények között született ember volt, akinek az emberiség dolgait helyretevő, morális megújulást jelentő hatalmas küldetése volt, és a megváltásban is szerepet játszott. Egy isteni adottságokkal rendelkező ember, aki példát mutat életével, hogy az isteni lét közelébe jussunk.

Ma nem tudok sokféle áramlatról, nem is nagyon kedvezőek hozzá a körülmények, hiszen nagyon fogyó kis közösségről van szó, amelyben az összetartás rendkívül fontossá vált. Nem tudok dogmatikai vitákról sem, lehetnek egyéb viták, hangoltságbeli eltérések, például, ki miképpen orientálódik politikailag, de ez nem teológiai ügy.

– Más vallásokkal vannak még viszályai az unitárius egyháznak?

– A disputák kora lejárt, a felekezetek elkönyvelték egymás létét. Nyilvánvalóan nem rajonganak egymás teológiai rendszereiért, de ilyen megosztottság nincs. Nagyon érdekes viszont az amerikaiak helyzete; Amerikában jelentékeny unitárius közösségek alakultak, hiszen az első letelepedő nemzedékek tagjai között voltak unitáriusok is. Nagyon figyelemre méltó, hogy ápolják Erdélyig visszavezethető hagyományaikat, sokrétű támogatást is nyújtanak az erdélyieknek. Szervezetileg egy a szabad vallásokat tömörítő nagyobb szövetség tagjai, s így egy filozofikusabb gondolkodású, a keleti vallások iránt nyitott közösség tagjaiként őrzik ezt a tradíciót.

– Van kapcsolata az unitárius egyház tagjaival és hívőivel?

– Igen, kétszer voltam hosszabb ideig vendégtanár Kolozsvárott a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, s ekkor az egyetemi jogú Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben is tanítottam, amelynek aztán honoris causa doctora lettem. Ebben az intézményben képezik a lelkészeket: reformátusok, unitáriusok és kisebb mértékben evangélikusok tanulnak itt együtt. De tanszékünk figyelemre méltó vállalkozása volt az is, hogy a romániai rendszerváltás után azonnal hoztunk át erdélyi fiatalokat a nekik szervezett nyári egyetemeinkre, közöttük unitáriusokat is. Különösen nekik vált fontossá, hogy igyekeztünk képessé tenni őket történeti tradíciójuk feltárására és ápolására. Itt talán emlékeztetnem kell arra, hogy az unitáriusok hosszú évszázadokon keresztül nem nyomtathatták ki műveiket, tehát egy nagyon gazdag kéziratos hagyományt kell a kutatásnak megszólaltatnia, s ez bizony külön felkészültséget igényel. A legjobbak aztán doktoranduszaink lettek, nálunk is doktoráltak, így a mondott teológiai intézet jelenlegi rektora, Kovács Sándor is.

– A mai unitárius közösségek tisztában vannak a múltjukkal?

– Nyilvánvalóan nem minden lelkészben és nem minden egyszerű gyülekezeti tagban van meg a fogékonyság a történeti folyamatok tudatosítása iránt. Ez egy küzdelem, hogy megértsék, nem egyik pillanatról a másikra lett az, amit most hirdetnek. Hajlamosak sokszínű múltjukat bizonyos értelemben megszépíteni. Például az úgynevezett zsidózó tradíciókat és szokásrendet, köztük az ételtilalmakat is bevezető szombatosokat szeretik úgy kezelni, hogy nem az „övék”, azonban az a helyzet, hogy a XVII. században nagyon nehéz lett volna őket egy vágással elkülöníteni, és nem is különítették el.

Balázs Mihály, az SZTE emeritus professzora. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Milyen nemzetközi kapcsolatai vannak?

– A nemzetközi kapcsolatokat Klaniczay Tibortól örököltük. Az általa alapított Reneszánsz-Barokk Kutatócsoportnak voltam aspiránsa három esztendőn keresztül, a kandidátusi értekezésemet ennek keretében készítettem el. Klaniczay Tiborhoz érkezett egy fontos ajánlat egy lengyel emigráns által alapított Bibliotheca Dissidentium című sorozat főszerkesztőjétől. Ez a sorozat a kora újkori kis vallási csoportok és egyéni útkeresők történetének feldolgozására vállalkozott, s ide a mieink is besorolhatók. Huszonnyolc ilyen kötet jelent meg, ebből négyet mi állítottunk össze, nagyon nagy lépés volt, hogy ide betagolódhattunk. Nekem megjelent ott egy angol nyelvű monográfiám is erről a korai időszakról, s megpróbálunk továbbra is ott lenni a nemzetközi terepen, de nehezebben mozgunk, mint a lengyelek, ők erősebb hagyományokra támaszkodnak. A két világháború közötti lengyel emigráció Angliában külön kis telepet hozott létre az unitarizmus kutatására, jelentős emberekkel. Próbáljuk mi is ébren tartani e roppant izgalmas áramlat erdélyi változatának jelentőségét. Ebben kétségtelenül segít a vallásszabadság, a tordai határozat középpontba állítása, persze csak akkor, ha fellengzősség nélkül tudunk róla beszélni. Hogyan viszonyul az 1568-as tordai határozat a korabeli vallási törvényekhez? Mitől egyedi? Mi különbözteti meg az 1555-ös ágostai vallásbékétől és a többiektől? Ebben az összefüggésben kell beszélnünk róla, ha az akarjuk, hogy meghallgassanak bennünket. Nem mondhatjuk tehát a patetikusra hangolt szövegünket arról, hogy nálunk született meg a vallásszabadság, mert arra csak a fejüket csóválják, hiszen a teljes, különösen az egyes egyénekre is kiterjedő vallásszabadság mégsem nálunk született meg egy csapásra.

– Mesélne az 1568-as tordai határozatról, amelyet kiváltképp ünnepeltek a vallásszabadság napján?

– Mint mondtam, a tordai határozat mára nagyon fennköltté vált, és bizonyos értelemben meg is illeti ez a fennköltség. De a szakszerűség érdekében el kell mondanunk, hogy itt nem modern értelemben vett vallásszabadság elhatározásáról volt szó. A megelőző évtizedekben Erdélyben rendkívül sok okból felülkerekedett a protestantizmus. Az előmozdításában kétségtelenül óriási szerepet játszottak a tragikus politika körülmények, mert amikor a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, új fővárost kellett találni, ezért János Zsigmond édesanyja, Izabella és az egész vezető garnitúra a gyulafehérvári püspöki székhelyre vonult be. Szekularizálták, világi felügyelet alá helyezték a püspökség egészét a javaival együtt. Ez azt jelenti, hogy megszűnt a katolikusok számára a legfelsőbb instancia. Ezenkívül, mint sok helyen Európában, itt is dinamikusan haladt előre a protestantizmus. Az 1564-es tordai zsinat elhatározta az elszakadást az erdélyi szászok körében csaknem érintetlenül megmaradt evangélikus világtól, és a magyarok lakta területek református irányba mozdultak, de hogy azon belül pontosan melyik áramlat felé, azt nehéz lenne egyértelműen meghatározni. Rendkívül amorf helyzet alakult ki: volt egy protestáns püspök, Dávid Ferenc, és voltak különböző gyülekezetek, az egyik Zwinglit követte, a másik Kálvint, a harmadik talán hajlott az unitarizmus elfogadása felé, amely 1565,1566 táján kezdett kibontakozni, hogy aztán Erdély magyar ajkú lakosságának legalább a fele az unitarizmusnál kössön ki. Ennek az egyházpolitikai helyzetnek a következtében 1568-ban az a határozat született, hogy a község maga döntheti el, milyen vallású. Az adott közösség határozott tehát arról, hogy milyen papja legyen, de nyilvánvaló, hogy kisebb falvak esetében a földesúrnak is szerepe volt benne. Ez nagy fontosságú és tényleg egyedi intézkedés volt. A korabeli európai vallási törvények közös mozzanata ugyanis az volt, hogy az állam létének biztosítása érdekében a felekezetek szüntessék be egymás híveinek gyilkolászását. A tordaiban nem ilyen politikai, hanem teológiai érveléssel találkozunk: Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levelére hivatkozva beszél a szöveg arról, hogy a hit hallásból, a bibliai szöveg meghallgatásból születik, s ezt követi a község jogainak fent említett hangsúlyozása. Nem beszél felekezetekről sem, jóllehet a prédikáció fontosságát kiemelő nyelvezet nyilvánvalóan protestáns. Ezeknek az egyedi vonásoknak köszönhetően beszélhetünk arról, hogy a tordai határozat fontos lépés volt azon az úton, amelyen jóval később el lehetett jutni az egyéni vallásszabadság kinyilvánításáig.

– Mi indította önt arra, hogy nem unitáriusként ilyen behatóan foglalkozzon ezzel a vallással?

– Én konfirmáltam; egy erősen evangélikus közegben nőttem fel, ahol a falusi gyerekektől is megkövetelte a lelkész a Biblia ismeretét. Nem vagyok templomba járó, viszont nagyon élvezem az újító törekvéseket, az unitarizmusban is ez ragadott meg. A téma kutatására Keserű Bálint tanár úr vitt rá, ő maga ezzel a területtel is foglalkozott. Később az aspiránsvezetőm, Pirnát Antal, valamint Klaniczay Tibor hatott a munkámra néhány külföldi tudós, köztük a lengyel Lech Szczucki mellett. Klaniczay az 1980-as években tartott egy előadást arról, hogy mivel gazdagította a magyar irodalom a 16. században az európai reneszánsz kultúrát. Szerinte két dologgal, Balassi Bálint petrarkista költészetével, valamint az unitáriusok irodalmával. Engem is megfogott, hogy az unitáriusoknál az egyedi teológiai útkeresésük során igen jó irodalmi művek is születtek: komoly dialógusirodalom, hitvitázó dráma, egyéni használatú zsoltárfeldolgozások. Ez a régi magyar irodalmon belül egy olyan szegmens, amely kiemelkedik a kortárs mezőnyből. Az unitáriusoknál az esztétikai igényesség, a fikció kedvelése erősebben van jelen, mint a többi felekezetben – ez egyébként még a modern magyar irodalom olyan kifinomult kutatójának az emlékezetében is nyomot hagyott, mint Kulcsár Szabó Ernő. Ez, illetve a kutatói közösség horgonyozott oda végleg a témához. A régi magyar irodalmat kutató közösség a szegedi egyetemen olyan műhely, ahol emberközeli hangulat van, egyénileg is foglalkozunk a hallgatókkal, megtanítjuk őket az alapokra, elvisszük őket a nemzetközi mezőnybe, támogatjuk őket. Ennek a hagyománynak legfeljebb a továbbvitelében volt részem. Keserű Bálint teremtette meg, és valamennyit talán őrzünk belőle. Ezt a szellemiséget képviselte itt Ötvös Péter is, akinek az elmeneteléről most fájdalmas lenne beszélnem.

– Az irodalomtudomány és a történelem szorosan összetartozik? Nem érezte még azt, hogy ön inkább vallástörténész?

– Ezzel meg kell barátkozni. Úgy gondolom, engem inkább eszmetörténeti kutatásaim miatt tartanak számon, ha egyáltalán számot tartanak, de azért remélem, hogy az irodalomtörténeti dolgozataim is élnek valamiképpen. Történeti poétikai megközelítéssel elemzek, tisztában vagyok ugyanakkor azzal, hogy a poétika szorosabb világában sem eszmetörténeti háttér nélkül történnek a dolgok. Ez számomra alapbelátás, nincs konfliktus e tekintetben. Konfliktus abban van, hogy mivel sajnos egyre csekélyebb óraszámban tanítunk régi magyar irodalmat, az előadásaim csak a legnagyobbakról szólhattak, így Balassi Bálintot kedvemre taníthattam, de személyes nagy kedvenceim, így például a Dávid Ferenc tanítómesterének számító Jacobus Palaeologus latin nyelvű műveiről nem beszélhettem az évfolyam közönsége előtt. Legfeljebb azzal vigasztalódhatok, hogy Nagyillés Jánossal közös vállalkozásban magyar nyelven is elérhetővé tettük műveinek bizonyos részleteit.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– A régi magyar szövegek mit mondanak a mai hallgatóknak? Mi az, amit tanulni lehet belőlük?

– Néha jókedvet, életörömöt. Most sok régi magyar XVIII. századi anekdotát olvasunk, két doktoranduszunk is ilyen témából készül disszertációt írni. De nem gondolom, hogy meg lehetne fogalmazni tézisszerűen, mire tanítjuk őket. Azt remélem, hogy a nyitottságra is, arra, hogy nincsenek lezárt dogmák, és szeressünk gondolkodni.

– Ugyanakkora az érdeklődés a régi magyar irodalom iránt, mint régen?

– Amikor én hallgatóként jártam ide, de különösen, amikor végeztem, a hetvenes évek derekán reneszánsza volt nem csupán a régi magyar irodalomnak, hanem például a klasszikus magyar irodalomnak is. Nagyobb volt a respektusunk, Horváth Iván, Szörényi László és mások jártak le ide; nagyon nagy nevek. De hát ügyeskedni kell, úgy kell odavezetni a régi szövegekhez a fiúkat és lányokat, hogy egy-egy modern szöveg legyen a kiindulópont. Észlelhetővé kell tenni, hogy nem fog feltárulni a maga teljességében mondjuk az évfolyamtársam, Baka István költészete, ha nem tudjuk, hogy egyik-másik verse a régimagyar-órákból nőtt ki. Ezek az átkötődések segítenek talán abban, hogy elevenen tartsuk a régi magyar irodalmat. Meg hát nem könnyű, de oktatóként érdekesnek kellene lennünk.

– Milyen ma egy bölcsészhallgató, és milyen volt az 1980-as, 1990-es években?

– Most nincsen széles körből táplálkozó élményem, csak egy-egy órába segítek be. De én nem vagyok kétségbeesve, mert szerintem érdekes, izgalmas, emberközeli módon előadott dolgokra még meg lehet nyerni fiatalokat. Nem szabad görcsölni, nem szabad nagyon didaktikusnak lenni, nem szabad direktnek lenni.

– Egy időben különösen aktív volt az egyetem bölcsészkarán, többek között volt rektorhelyettes, dékán. Van még közösségszervező tevékenysége? Mivel foglalkozik mostanában, és hogyan tekint vissza a múltra?

– Akkor zajlott az integráció, amikor dékán voltam, iszonyatos bürokratikus meló volt, pályázatok a Világbanknak, állandó jelentések és a többi. Fő törekvésem az volt, hogy a bürokráciát minél kisebb mértékben eresszem rá a „népemre”. Szerettem volna ezzel is hangsúlyozni, hogy tudósnak kell lenni; nem könyökléssel kell karriert építeni, hanem megbecsülést kiváltó tudományos és a tanítást komolyan vevő tanári munkával. Nagyon jó dékánhelyettesekkel dolgoztam együtt. Egyikőjük Berta Árpád nyelvész már elment, és dékánhelyettes volt még J. Nagy László történész, valamint a kitűnő Bagi Ibolya, a modern orosz irodalomnak komoly szakértője, aki elképesztő szorgalommal és színvonalon tett eleget az akkor a pályázatok kiírásában tobzódó minisztériumi őrület kívánalmainak. A dékáni munka szép élményem marad, de iszonyatosan igénybe vett, megállt mellette minden tudóskodás.

Más volt a rektorhelyettesség 1987 és 1989 között, kevésbé felelős, de fontos. Az ifjúsági ügyek, kollégiumok, JATE Klub és hasonlók tartoztak hozzám. Védeni kellett az alternatív kulturális törekvéseket, az egyetemi színpadot, az énekkart és a többit, és én ezt nagy kedvvel csináltam egy nagyon értő rektor, Csákány Béla alatt. Aztán a rendszerváltáskor méltósággal hagytuk abba, ahogy illő volt. Most már be-bejárok, részt veszek a hagyományos kedd estéinken, vannak további régi magyar közösségi összejövetelek, dolgozok félbe maradt tanulmányokon, olvasok, és van egy nagyon fontos tevékenységem: minden csütörtökön focizok, azt is egy jó kis közösségben csinálom.

Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám