Tévhit, hogy pénzzel megelőzhető a kiégés – Dr. Papp László, az SBO ápolója az ápoló-beteg kommunikációról beszélt

– Ön az SBO-n, kritikus állapotú betegek között dolgozik ápolóként. Miben befolyásolja az osztály az ápolói módszereit?

– Az SBO nagyon különleges hely. Senki nem kerül tervezetten a sürgősségi osztályra, ez egy váratlan helyzet, a váratlan helyzetek pedig stresszel járnak. Zaklatottak, idegesek, stresszesek a betegek és a hozzátartozók is; ebben a felhangolt helyzetben kell nekünk empatikusnak lennünk, de közben nem bevonódnunk: tüzet tűzzel eloltani, kiabálást kiabálással megszüntetni nem lehet. Ha bevonódok a sírásba, a stresszbe, a kiabálásba, a zaklatottságba, ártok a betegnek, mert nem tudok objektíven segíteni, viszont ha kívül maradok belőle, akkor meg azt fogja hinni, hogy ő egy tárgy. Én nem szeretném, hogy a beteg úgy érezze magát, mint egy asztal. Szóval egyszerre vonódunk be és nem vonódunk be.

– Hogyan lehet ezt kivitelezni?

– Nem akarom a filozófusokat provokálni, de nem hiszek a formális logikában, ami szerint, ha valami nem igaz, akkor szükségszerűen hamis. Annál sokkal árnyaltabb a világ, hogy feketére és fehérre, igazra és nem igazra osszuk. Tehát azt gondolom, hogy lehetséges egyidejűleg bevonódni és kívül maradni a beteg szenvedésén.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Ha meghallom, hogy ápoló, rögtön a fizikai jellegű segítségnyújtás jut eszembe. Valóban inkább ez az aspektus van a köztudatban a pszichés támogatással szemben?

– Igen, hiszen teljesen logikus; a klasszikus ápolói szerepet úgy is hívja a szakirodalom, hogy biomedikális szerep. Gyakorlatilag valóban arról szól, hogy gyógyszereket adunk, támogatjuk az orvost a kezelések lefolytatásában. Azonban ezt már meghaladtuk, holisztikusan tekintünk a szakmánkra. Kétségtelenül van fizikális aspektus, ez elengedhetetlen, ugyanakkor van pszichés, szociális, adott esetben spirituális aspektus is.

– Ez eléggé nagy feladat; mennyire lehet a gyakorlatban kivitelezni? Esetleg van beosztás, hogy ki mire helyezi a hangsúlyt?

– Ilyen is lehet, azonban én azt gondolom, hogy a jó ápoló mindennel foglalkozik. Persze, nem egyszerre. A személyre szabott ellátás lényege, hogy mindig azt nyújtjuk, amire éppen szüksége van a betegnek. Egy gyakorlati példát hadd mondjak: az idős embernek lehet az a problémája, hogy ki van száradva, ő kevésbé fog pszichés támogatást igényelni, hiszen lehet, hogy a tudata nehezen elérhető. Ilyen esetekben a fizikális aspektus a fontos. De ahogy jobban lesz, abban a pillanatban szeretne a családjával kapcsolatot tartani, eszébe jut, hogy mi lesz otthon az állatokkal és a többi. Abban a pillanatban a pszichoszociális aspektus lesz a fontos. A spirituális aspektus hol jellemző, hol nem. Van kórházi lelkészünk is, aki egyébként a fogadalmi templomból jár át hozzánk. Amikor ez nem merül föl, mi vagyunk ott, ápolók. Az orvosok is folyamatosan ott vannak, csak az egy teljesen más szerep. Náluk az egészség-betegség viszonya van fókuszban, mi pedig próbáljuk az egész embert nézni.

– Mennyire tud a személyre szabott ellátás megvalósulni? Van rá idő, kapacitás?

– A kapcsolat típusa állandó, a kapcsolat erőssége változik. A személyre szabottság alapvető. A hallgatóknak azt szoktam mondani, hogy felejtsék el, hogy van magas vérnyomásos beteg, cukorbeteg, vagy sérvműtét. Persze van, de mégis azt kell nézni, hogy a magas vérnyomás mint betegség megjelenik egy emberben, akinek egyébként van felesége, cukorbeteg, egy kicsit rosszul lát, meg lehet, hogy egy kicsit zsibbad a keze, mert sportolt a múlt héten. Komplexitásában kell látni, holisztikus látásmód nélkül nincs semmi az egészségügyben. Az időnyomás miatt viszont a kapcsolatot kevésbé tudjuk elmélyíteni. Régen a fekvőbeteg-osztályokon olyan mértékig ismertük a beteg preferenciáit, hogy tudtuk, mit szeret reggelizni. Ma folyamatosan jönnek a mentők, a betegek. Ezt az időnyomást nagyon károsnak tartom. Egykor fekvőbeteg osztályon dolgoztam, neurológián. Ott egy átlagkezelés 7-10 napig tartott. Ez most 3-5 nap.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Olvastam az ön egyik tanulmányában, hogy úgy általában is kevesebb ideig vannak bent a kórházban az emberek, mint régen. Miért van ez így? Azért, mert fejlettebb az ellátás, vagy emiatt az időnyomás miatt?

– Bárcsak az előbbi lenne, mert az azt jelentené, hogy hamarabb meggyógyult a beteg. Nem. Azért van így, mert ahogy idősödik a társadalom, egyre több a beteg. Általában jellemző a fekvőbeteg-ellátásra, hogy nem feltétlenül a teljes gyógyulás állapotában adjuk ki a pácienseket – mert már vár a következő a helyére –, hanem az elérhető legjobb állapotban, amiről azt gondoljuk, hogy önálló életvitelre alkalmas. Ugye érti a különbséget a gyógyulás meg az önálló élet között? Nem ugyanaz. A pályám elején mi kezdtük meg a rehabilitációt, megnéztük, hogy a beteg önállóan, biztonsággal kimegy a mellékhelyiségbe, nem szédül, kellő mennyiségű táplálékot vesz magához. És megbizonyosodtunk arról is, hogy van családja, van, aki figyeljen rá otthon. Ez most egész egyszerűen nem tud megtörténni. Ráadásul a Covid alatt a krónikus betegek gondozási folyamatából 2-3 év kimaradt. És azt is gondolom, hogy a telemedicina, habár számos területen hasznos lehet, de nem tud egyenértékű lenni a fizikális jelenléttel. Mi nem tudunk képernyőn keresztül sem ápolni, sem gyógyítani. Képernyőn keresztül nem lehet adni valakinek egy pohár vizet, vagy átugrani hozzá bevásárolni. A jelenlegi magyar egészségügyi rendszerből olyan kulcsellátások hiányoznak, mint egy ápolási osztály, vagy rehabilitációs osztály: oda legfeljebb egy konzulens orvos kell, de alapvetően ápolók vannak, és ismert betegségben szenvedő, stabil állapotú betegek kezelése folyik, akik ezt önállóan még nem tudnák elvégezni, de állapotuk fenntartható, javítható a szakápolás eszközeivel. Nem szociális otthonról beszélek.

– Lehet, hogy egyes betegeknek szükségük van arra, hogy hamarabb hazakerüljenek? Az otthoni közegbe a nyomasztó kórházi közegből?

– Én mélyen hiszek benne, hogy mindenkinek otthon kellene gyógyulnia, csak nem mindenki tud. A másik az, hogy van egy olyan csoport, a hospitalizált betegek, akik a kórházban érzik magukat biztonságban. Sokat vannak itt, minden osztályon vannak ilyen ismert betegek. Lehetséges, hogy ők korábban olyan traumatizáló betegséget éltek át, ami miatt minden újabb jelre, tünetre szorongani kezdenek. Gondoljon bele, akinek 28 évesen agyvérzése volt, biztosan a kórházban fogja magát biztonságban érezni, ha legközelebb fáj a feje, pedig lehet, hogy csak kevés vizet ivott.

– Önök miben nyújtanak másképp pszichés támogatást, mint mondjuk egy pszichológus? Az ápolók számára biztosítva van pszichológiai ellátás? Hiszen nap mint nap szenvedéssel találkoznak.

– Valóban a beteg pszichéjével is foglalkozunk, de nem úgy, mint egy pszichológus. Mi nem terápiás célokban gondolkodunk, hanem aktuálisan azt támogatjuk, hogy a beteg a lehető legjobb állapotba kerüljön az ellátás végére.
Ami bennünket illet, van saját pszichológusunk, aki csak az ápoló kollégákkal, az orvosokkal és a személyzettel foglalkozik; ez az én osztályom vezetőjének, Pető Zoltán tanár úrnak a találmánya. Töreki Annamária azért van velünk, hogy a lehető legtovább bírjuk, legyenek megfelelő kommunikációs technikáink, megküzdési stratégiáink. Van egy tévhitük az embereknek, miszerint ha fölemeljük az ápolók, orvosok, vagy bárki fizetését, nem fognak kiégni. De a pénz nem veszi el azt a stresszt, amit a napi 150 beteg jelent, akik között mindenféle módosult tudatúak vannak, és sokszor szenvednek. Senki nem szeret szenvedni, és látni sem jó a szenvedést. Ezt kezelni kell valahogy, megpróbáljuk a szenvedést nem átvenni, hanem segíteni rajta. Természetesen van rá példa, hogy a kollegák vitathatóan kommunikálnak – ahogy mondtam, nem fekete és fehér a világ, mi pedig elsősorban emberek vagyunk.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– A kiszolgáltatott helyzetben lévő, esetleg fájdalmakat átélő betegek talán kevésbé képesek asszertív kommunikációra. Hogyan lehet ezt kezelni?

– A pszichológusunk segít, hogy fejlődjön a problémamegoldó készségünk. A kollegáimnak egy nagyon egyszerű lelkigyakorlatot szoktam ajánlani. Gondoljon abba bele, hogy ön most itt az ápolónő, én vagyok a beteg, és én számonkérem, megsértem önt, tiszteletlenül, adott esetben alpári módon beszélek önnel. De én ezeket a mondatokat nem önnek mint személynek szánom, hanem annak a szereplőnek, annak a pozíciónak, aki itt van velem szemben. Önről az égvilágon nem mond el semmit, hogy önnek mit mondanak, egy szerep beszél. És itt sem egy gonosz ember beszél, hanem egy segítséget kérő ember, aki aktuálisan sajnos így tudja megfogalmazni a problémáit. Szoktam mondani a kollégáimnak is, hogy tudom, hogy nagyon nehéz elengedni, de nem neked szól. Senki nem hallgatja szívesen, hogy az anyját szidják.

– Mit gondol, személyiségfüggő, hogy milyen mértékben vesszük át a másik szenvedését, vagy ez nagyban alakítható?

– Nekem azt lenne a legjobb látni, hogy elégedett kollégáim vannak. Technikákat lehet tanulni, nézőpontot lehet váltani, de egy személyiséget alapjaiban megváltoztatni egy munka miatt, azt gondolom, hogy nem lehet. Ez irracionális elvárás lenne mindenki számára. Az egyébként nagyon jó, hogy számos terület van az ápoláson belül. Szinte mindenütt szakemberhiány van. Nekünk is voltak olyan hallgatóink, akiket igyekeztünk másik irányba terelni, mert azt láttuk, hogy stresszes és nem boldog. Ha nem bírja a sürgősségit, mert megremeg minden olyan eseményre, ami hirtelen történik, attól még lehet, hogy pompás ápoló lesz egy krónikus osztályon vagy egy műtőben. Mindenki megtalálhatja a helyét. Van olyan kórházi osztály, ahová hozzátartozóként járok, és úgy érzem, hogy ott nagyon unatkoznék. Harminc éve dolgozom ápolóként, ebből az elmúlt tizenhat évet kritikus állapotú betegek között töltöttem. Szeretem ezt a tempót, a folyamatos készenlétet; nem viselem jól, ha lassan történnek a dolgok. Majd ha ez máshogy lesz, akkor máshol leszek. Ezért szép ez a szakma.

Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám