Kiállítás a "névtelen félistenek" otthonáról – Ress-Wimmer Zoltán beszél az 1848-as Honvédmenház történetéről

A Kossuth Lajos elfogyott regimentje. A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története című vándorkiállítás 2024. március 13-án 15 órakor nyílik meg az SZTE TIK-ben. Megnyitja: Prof. Dr. Zakar Péter történész, az SZTE nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese és Ress-Wimmer Zoltán könyvtáros-történész (NKE EK HHK Kari Könyvtár).

 

– A megöregedett 48-asok története nemcsak megindító, de minden retusálás nélkül alkalmas arra, hogy egy jólesően közös emlékezet vegye körül. Irigylésre méltó kutatási téma; hogyan talált rá?

– A Szegedi Tudományegyetemen Pelyach István keze között pallérozódtam mint történész, ő javasolta a veterán honvédek és a honvédegyletek kutatási vonalát, ebből nőtt ki a Honvédmenház kutatása is. Mégpedig úgy, hogy jó kincskereső módjára elindultam megkeresni Vetter Antal honvéd tábornok másodosztályú katonai kitüntetését, amelyet a Honvédmenház 1872-ben lerakott alapköve alatti időkapszulában ástak el. Ebben Gönczi Ambrus, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény vezetője segédkezett, és együttesen sikerült kiderítenünk a Honvédmenház alapkövének pontos helyét. Sajnos a meghatározott ponton ma már gyárépületek állnak, így a kincskeresés eredménytelenül végződött (a kitüntetés másolata jelenleg a Nemzeti Múzeum gyűjteményében található). Viszont beszélgetni kezdtünk, és felvetődött az ötlet, hogy a Honvédmenház alapításának 150. évfordulójára időszaki kiállítást szervezünk. Én akkor még a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főelőadója voltam, Dr. Szoleczky Emesével, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Kéziratos Emlékanyag Gyűjtemény vezetőjével együtt hárman megálmodtuk a kiállítást. Budapesti gyűjteményekből (a Hadtörténeti Intézet és Múzeum igen gazdag anyaga mellett a Magyar Nemzeti Múzeum, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Budapest Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum és Budapest Fővárosi Levéltérának gyűjteményeiből egészült ki az eredeti kiállítás). Az előkészületi munkák során elég komoly anyagot összeszedtünk, nagyjából 300 műtárgy és fénykép szerepelt az eredeti kiállításon. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény időszaki kiállítása méltó emléket állított a 48-as honvédeknek és a Honvédmenháznak, emellett pedig hiánypotló témát sikerült bemutatni a közönségnek. Fél év elteltével, amikor az időszaki kiállítást lebontottuk, felvetődött, hogy a tablók és az installációs anyag egy része a Hadtörténeti Intézet és Múzeum vándorkiállításaként járhatná az országot. A kiállítás 1 év alatt megjárta a budapesti Magyar Országos Levéltárat, Soltvadkertet, Marosvásárhelyet, Komáromot, Gyulát (itt a helyi kollégák helyi anyagokkal és műtárgyakkal egészítették ki a kiállítást), Kaposvárt és Hódmezővásárhelyet (itt szintén helyi érdekeség is bekerült a kiállításba). Szeged a vándorkiállítás 8. állomása lesz.

 

– Hogyan valósult meg a Honvédmenház? A dualizmus időszakának elején nem volt még túlságosan friss és kényes a szabadságharc témája?

 

– A Honvédmenház története 1869-re vezethető vissza, ekkor már világszerte, például az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban vagy Angliában is voltak hasonló veteránotthonok. Az Országos Honvédegylet leköszönő alelnöke, Vidats János, volt honvéd százados vetette fel egy Menház alapításának ötletét és ez országos kezdeményezéssé nőtte ki magát. Magyarországon ritkán látható összefogás kezdődött, hiszen 1848-49 erős hívószó volt, és ez azóta sem változott. Egy-két év alatt sikerült közadakozásból összegyűjteni az építkezéshez szükséges összeget. Többek között olyan személyek adakoztak, mint Kossuth Lajos, Türr István, özvegy Damjanich Jánosné, csak néhányat említve a nagyobb nevek közül. Emellett színházi előadások, könyvek bevételét ajánlották fel a ház javára. Sokrétű volt a gyűjtés, mindenki a legjobb tudása szerint beállt az ügy mellé.

– Annyi árnyoldala volt a történetnek, hogy maga az állam kezdetben nem támogatta, bár nem is tiltotta. Nyíltan nem merték akadályozni az ügyet, de például a telekszerzést nem könnyitette meg Budapest fővárosa. A dualizmus rendszerét kezdetben a kettősség jellemezte, nem sokkal korábban ment végbe a kiegyezés, és az uralkodó az a Ferenc József volt, aki a szabadságharcot vérbe fojtotta és felelős volt a megtorlásokért. 1867 után fel lehetett ugyan vállalni az 1848-as identitást, a szabadságharcnak már szabad kultusza volt, szobrokat állítottak, megemlékeztek az eseményekről, de a rendszer ezt még gyanakodva nézte, és tekintettel kellett lennie az uralkodóra. Ugyanakkor Ferenc József és Erzsébet királyné 1867-ben a nemzettől koronázási ajándékként kapott 100 ezer aranyat a honvédsegélyezés céljára felajánlotta fel, valamint 1875-től az állam is 5000 forinttal járult hozzá a Honvédmenház működéséhez. Az intézmény 1873-tól 1882-ig önfenntartó volt, az idős honvédek a kertjében megtermelt zöldségeket és húst fogyasztották el. A házat eredetileg 80 férőhelyesre tervezték, később 100 fősre bővítették, majd 1899-1900-ban egy nagyobb átalakítás során 150 férőhelyesre egészítették ki. Ekkor még tervben volt egy második Honvédmenház létrehozása is Kolozsváron, erre azonban végül nem került sor.

 

– Csak hadirokkant 48-asok kerültek ide, vagy bárki, aki idős korára egyedül maradt?

 

– A Honvédmenház voltaképpen az 1848-as honvédek öregek otthona volt, ahová rokkantak, nincstelenek, idősek jutottak be. Az intézményt eredetileg honvédtiszteknek szánták, mivel akkoriban úgy gondolkodtak, hogy a közlegények és az altiszti állomány tagjai könnyebben találnak maguknak patrónust a társadalomban, mint egy honvédtiszt, akiről a társadalom tévesen hiszi, hogy jól él. Az 1880-as évektől az állami fenntartás miatt már közhonvédek és altisztek is bekerülhettek, ha 70. életévüket betöltötték. 1873. március 16-án egy Zólyomi Iván nevű százados lett a menház első lakója, vele együtt a Honvédmenháznak története során 1497 lakója volt szerte az országból. A már említett Vidats János ferencvárosi gyártulajdonos lett a Honvédmenház első parancsnoka; ő korábban honvédtisztként részt vett a szabadságharcban, azelőtt pedig egyike volt a márciusi ifjaknak, Jókai Mór, Petőfi Sándor és Vasvári Pál mellett ő is bekerült a Landerer nyomdájának lefoglalására választott küldöttségbe. 1873-ban az általa elnökölt takaréktár csődje, a hűtlenkezelési vádak, illetve felesége tragikus halála miatt kivetette magát a negyedik emeltről. Halála után egy felügyelőbizottsági csoport vette kezelésbe a menházat egészen 1882-ig. Az 1887-es évből ismerjük a Honvédmenház alapszabályát és az intézménybe való bekerülés kritériumait.

– Parancsnoka volt a menháznak? Ilyen katonásan működött?

 

– Igen, az intézmény kaszárnyajelleggel működött, parancsnoka egészen 1911-ig mindig a 48-asok közül került ki. Azután már, mivel a lakók többsége közeledett a 80-ik életéve felé, az intézmény orvosi jellegűvé vált, és egy főorvos lett a menház vezetője. Olyan honvédtisztek voltak a menház parancsnokai, mint Cserey Ignác ezredes, aki 1894-ben a menház delegátusát vezette Kossuth Lajos temetési menetének élén. Innen is látszik, hogy a Honvédmenház lakóit rendszeresen hívták az ünnepségekre. De említhetném Szentimrey Kálmán századost, akinek a parancsnoksága alatt a menház felállásának 30. jubileuma alkalmából (1902) emlékkönyvet bocsátottak ki. Az író Krúdy Gyula nagyapja, az idősebb Krúdy Gyula is betöltötte ezt a tisztséget. Különben pedig szigorú házirend szerint élnek, egyenruhában jártak. A tiszteknek külön szobája volt, míg az altisztek ketten, a honvédek pedig négyen laktak egy szobában. Minden szobának volt parancsnoka, szobaatyának hívták a tisztséget, aki a körletrendért és az ügyes-bajos szobaügyekért felelt. A szobaatya minden nap jelentett a napos tisztnek, a napos tiszt pedig tíz óra körül jelentést tett a parancsnoknak, aki eszerint hozott döntéseket arról, hogy éppen hány főre kell ebédet, vacsorát rendelni, a fekvő betegeket kinek kell ellátnia. Szigorúan büntették a fegyelmi vétségeket, így például: a lopást, a trehányságot, az iszákoságot, az agresszív viselkedést és a koldulást is. Személyes kedvencem Gondol Sándor esete, aki 73 évesen súlyos testi sértés vétsége miatt került a hatóságok látókörébe.

Fotó a Honvédmenház 30. évfordulóján, 1902-ben megjelentetett Emlékkönyvből

– Az első kiállítás megnyitóján Hermann Róbert történész beszélt arról, hogy a háborúk túlélői nehezen illeszkednek vissza a társadalomba. Ők megtalálták a helyüket?

 

– Volt, aki igen, volt, aki nem. Az, hogy valaki 48-as, óriási megtiszteltetés, presztízs volt számukra. Névtelen félistenek voltak, ahogyan Kossuth mondta 1852-es birminghami beszédében. Nem véletlen, hogy a honvéd egyleteknek igazolniuk kellett a 48-asokat, mert a feddhetetlen múlt fontos kritérium volt. Egy 48-as honvédnak nem lehetett olyan ügye, ami szégyent hozott volna a honvéd névre. Maga az igazolási rendszer azonban kijátszható volt, a honvédtisztek esetében a Közlönyt, és a hivatalos Komáromi Lapokat, valamint a honvédtiszti kinevezéseket fogadták el mint igazolást. Utóbbi esetén azért az érintettek általában csaltak felfelé egy-egy rendfokozatot, hiszen a fegyverletétel után sok kinevezés születhetett, amiről nem maradtak papírok. A közhonvédek és az altisztek esetében viszont problémásabb volt a dolog. A megtorlások idején egy ilyen igazolás terhelő bizonyítéknak minősült, ezért nagyon sokan tűzre vetették; így aztán amikor eljött az idő, nem tudták igazolni a szabadságharcos részvételt. Az Országos Honvédegylet végül kiadott egy ajánlást, miszerint, ha az adott honvéd igazolni tudja, hogy ki volt a parancsnoka, milyen csatákban vett részt, milyen különleges események történtek, esetleg hol sebesült meg, hol esett el egy-egy bajtársa, akkor az erősítette a sztoriját. Amikor pedig a honvéd felügyelőbizottsági vizsgálaton átment az illető, két már igazolt honvédnek kellett igazolnia őt. Ezzel csak az volt a probléma, hogy két macifröccsért bárki lehetett 48-as honvéd; akárcsak Tito partizánjai, a 48-asok is egyre többen lettek, és közöttük voltak álhonvédek is. Kaposvár utolsónak tartott 48-asáról, Erős Ferencről például, aki igazolt honvédként volt nyilvántartva 1923-ban, a sajtó kiderítette, hogy anyakönyve szerint 1853-ban született; élvezte a nyugdíjat és minden előnyét a helyzetnek. Az 1910-es 1920-as években már inkább az volt a probléma, hogy a történeteket nem tudta két élő bajtárs igazolni, így az is előfordulhatott, hogy valakit honvéd létére mégsem igazoltak.

Lebó Istvánnak, a Honvédmenház utolsó lakójának ravatala a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1928-ban

– Ki volt az utolsó élő negyvennyolcas honvéd?

 

– Lebó István volt a Honvédmenház utolsó lakója, ő az utolsó államilag elismert 48-as honvéd, őt ravatalozták fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, akárcsak korábban Kossuthot, majd Görgeyt. Lebó részt vett az 1849. augusztus 2-ai debreceni ütközetben, ahol fejsérülést szenvedett el.

A 48-as honvédeket már akkor is felhasználták politikai célokra, az 1920-as honvéd ünnepen például jelen voltak az Országos Honvédegylet képviselői és a Honvédmenházból még hárman is: Lebó István mellett Kosaras János és Fekete Sámuel. Az utolsó honvéd kilétének kérdése azonban nem ilyen egyszerű, kutatásaim alapján Lebót több 48-as honvéd is túlélte. Ezt onnan is tudjuk, hogy a Honvédelmi Minisztérium 1926-27-es összeírásán (amit egyébként Aggházy Kamil, a Hadtörténeti Múzeum alapítója kezdeményezett és vitt végig) még 10 honvédet írtak össze. A Lebót túlélő utolsó honvédek listáján a szécsényi lakos, Szőke István és a mátészalkai Khun Jakab is rajta volt. Érdekes, hogy a Lebót bizonyíthatóan túlélő honvédek közül hárman is zsidó származásúak voltak, Khun Jakab, Krausz Adolf és Fischer József. Olyan honvéd is volt, akiről egyszerűen csak megfeledkeztek, mint a Hódmezővásárhelyen született Mráz Mihályról; az ő neve Borus Gábor Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvédei című könyvből került elő. Őt megtaláltuk az újságokban mint utolsó 48-as honvédet, de nem tudtuk igazolni, teljesen véletlenül tudtunk aztán történetet rakni mögé. Mellette ott vannak még a határon túli 48-asok, például Holacsek Pál, aki Kassa utolsó 48-as honvédje volt, 1931-ben hunyt el. A legutolsó 48-as honvéd pedig a nagyváradi Geszti Mihály volt, aki 1935. április 4-én halt meg. Gesztiről sok korabeli hír jelent meg a sajtóban, megtörtént, hogy összeverték, és erről kétfajta történet is napvilágot látott. Az egyikben egy román verte össze a magyarsága miatt, a másikban pedig zsidónak vélték, és azért verték össze. Jártunk Nagyváradon, kerestük a sírját, de sajnos már nem volt fellelhető. Jelenleg 25 olyan személyről tudunk, akit a korabeli újságok az utolsó 48-as honvédnek tartottak, és gyaníthatóan az újságok digitalizálásával ez a szám még nőhet. Vannak, akikről lehet bizonyítani a szabadságharcban való részvételt, akadnak olyanok, ahol forrás hiányában nem lehet minden kétséget kizáróan eldönteni, hogy az illető 48-as honvéd volt-e. És természetesen ott vannak az anderseni magaslatokat megszégyenítő ál-48-as honvédek, akik már az újságíróknak sem voltak hitelesek sokszor.

 48-as honvédek a menház előtt Cserna Károly metszetén

– Mi történt a bezárás után a Honvédmenház épületével? Lehet, hogy az alapkő után is érdemes még kutatni?

 

– Az épület az 1944. áprilisi bombázás során súlyosan megsérült. A szakirodalom régebben úgy tartotta, hogy megsemmisült, de a légi felvételek és a források megmutatták, hogy 1947-ben még állt, bár balesetveszélyes volt. Az 1947 utáni időszakban bontották el. A helyszínen több területrendezés és építkezés is folyt, ezért az alapkő sorsa kétséges. Ma a Soroksári út 114. szám mellett egy gyárkomplexum van; a Honvédmenház helyén egy összekötő utca található, a Honvédmenház utca, ami a Soroksári utat köti össze a Gulácsi úttal. Az időszaki kiállítás kapcsán kerültek fel az utcatáblák Ferencvárosban, de az intézmény helyét sajnos még egy emléktábla sem őrzi.

 

Panek Sándor

A borítóképen: Kártyázó honvédek (fotó a Honvédmenház 30. évfordulóján, 1902-ben megjelentetett Emlékkönyvből)

Az SZTE Szabadegyetem előadássorozatában 2024. március 13-án 18 órától Dr. Süli Attila (HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Kutató Osztály) Erdély Szabadságharca 1848-49-ben címmel tart előadást az SZTE József Attila Tanulmányi és Információs Központ Kongresszusi termében.

2024. március 13-án 20 órakor Szabadságharc az utolsó honvédig címmel kerekasztal beszélgetést rendeznek a szegedi Kárpátia borházban (Oskola utca 17.). Résztvevők: Ifj. Tóth István múzeumpedagógus, Ress-Wimmer Zoltán könyvtáros-történész, Rotár Krisztina levéltáros; moderátor: Kovács Attila történész, filozófus.