Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Milyen helyekről küldtek be földet a vármegyék a Ferenc József koronázására épített szakrális dombhoz 1867-ben? Milyen új színeket visz egy 300 éven át kolozsvári orvosokat adó polgárcsalád irathagyatéka az emlékezeti kutatásba. Milyen összetételű volt a dél-erdélyi Zsil-völgybe tartó munkaerő-migráció a Monarchiában? A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Történeti Intézetének három tagja mutatta be kutatási témáját az SZTE bölcsészkarán.
Dr. Nagy Róbert intézetvezető egyetemi docens, Dr. Pál Judit egyetemi tanár és Dr. Fehér Andrea egyetemi adjunktus személyében három kolozsvári történész viszonozta az SZTE BTK Modernkori Magyar Történeti Tanszék tavalyi kolozsvári látogatását. Céljuk a testvéregyetem érdekes, időnként sajátosan erdélyi témájú kutatásainak bemutatása volt. A kolozsvári kutatókat Dr. Zakar Péter történész egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetemen nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese köszöntötte.
Dr. Zakar Péter történész egyetemi tanár köszönti a kolozsvári egyetem történészeit. Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Az előadások előtt Nagy Róbert a kolozsvári egyetemi történészképzés történetét és jelenlegi helyzetét mutatta be. A kolozsvári és a szegedi egyetem közös elődjét 1872-ben Ferenc József Tudományegyetem néven alapították Kolozsvárott, és itt indult meg a kezdetektől az egyetemi szintű történészképzés is. Olyan neves történészek tanítottak a karon, mint Márki Sándor, aki 1919-ben az egyetem elüldözésekor egy vagonban érkezett könyveivel Szegedre, és egyike lett a szegedi egyetem kolozsvári alapító professzorainak. Észak-Erdély visszatérése után 1940-ben az egyetem is visszatért Kolozsvárra, miközben Szegeden új utódegyetemet alapítottak. Kolozsvárott a régi-új egyetem történeti tanszékén kezdte tanári pályáját a fiatal Jakó Zsigmond történész, aki 1981-ig tanított a kolozsvári egyetemen, majd 1990 után több mint 20 évig az újjáalakult Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke volt. Az újabb történelmi fordulat után 1945-ben a román állam visszavitte Kolozsvárra a két világháború között alapított, majd a magyar időben elköltöztetett román I. Ferdinánd Király Tudományegyetem karait. Ezekből lett a Victor Babeș Tudományegyetem, míg az 1945-ben helyben maradó magyar egyetemből szervezték meg a különálló Bolyai Tudományegyetemet, ahol folytatódott a magyar nyelvű történészképzés. 1948-ban a tanügyi reform ellehetetlenítette azokat a tanárokat, akik nem vették fel a román állampolgárságot; így távozott többek közt László Gyula is Kolozsvárról. 1959-ben a kommunista rendszer Babeș-Bolyai néven erőszakosan egyesítette a két tudományegyetemet, ide az 1970-es évektől már nem vettek fel fiatal magyar történész oktatókat, az 1980-as évektől pedig megszűnt a magyar nyelvű tagozat.
Ebből a helyzetből állt talpra 1990-től kezdve a kolozsvári egyetem magyar nyelvű történészképzése. A 2011-es romániai oktatási törvény idején 14 magyar történész oktató tanított a magyar tagozaton, különböző román történeti tanszékeken szétszórva. Az új törvény lehetővé tette, hogy a többnyelvű, multikulturális állami egyetemeken a magyar tagozat karokká és intézetekké szerveződjék, így jött létre a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, amelyben Régészeti és Művészettörténeti Tanszék, Középkor- és Újkortörténeti, Levéltár- és Könyvtártudományi Tanszék, valamint Jelenkortörténeti, Nemzetközi Tanulmányok Tanszék alakult. Az intézet jelenleg 7 alapszakon és 2 mesterszakon ad diplomát, valamint doktori iskolát tart fenn a Történelem, civilizáció, kultúra, és a Népesedés, kisebbségi tanulmányok területen. Erdélyi évszázadok címmel az intézet évkönyvet ad ki, megjelent kötetei digitálisan is elérhetők.
A bemutatkozó konferencián Dr. Pál Judit egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja az ország területi egységének helyreállítását jelképező, Ferenc József koronázásának 1867. évi ünnepségeire épített pesti koronázási domb szimbolikáját vizsgálta előadásában.
A középkor óta az uralkodó egyben az ország egységét is jelképezte, a török hódoltság, az ország szétszakadása, az abszolutizmus kora és a levert 1848-49-es szabadságharc miatt azonban a kiegyezés után új jelképeket kellett keresni a lojalitás, és végső soron a társadalmi kohézió erősítésére Magyarországon. Erre adott alkalmat Ferenc József magyar királyi beiktatása és a Magyarországon a középkortól kezdve a koronához fűződő különleges tisztelet. Nem véletlen, jegyezte meg Pál Judit, Deák Ágnes szegedi történészre hivatkozva, hogy az osztrák hatóságok oly buzgalommal keresték az 1849-ben a Habsburgok elől kocsira tett, majd Szemere által elásott koronát. Az 1867-es kortársak szemében vitán felül állt, hogy a kiegyezést Ferenc József magyar koronázásával kell megpecsételni. Ugyanennyire fontos volt a koronázás az osztrákoknak is, hiszen a levert forradalom és az elnyomás után új imázs kellett az uralkodónak, aki a koronázási szertartás keretében megesküdött, hogy megtartja az ország alkotmányát és törvényeit.
Dr. Pál Judit történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyetemi tanára. Fotó: Kovács-Jerney Ádám
A koronázási ceremóniához hagyományosan hozzátartozott az is, hogy a király fellovagolt az alkalomra épített koronázási dombra, kardjával a négy égtáj felé sújtott, jelezve, hogy meg fogja védelmezni az országot a betörő ellenséggel szemben. Pozsonyban, ahol a 16. század óta koronázták a királyokat, már állt egy koronázási domb. A megváltozott helyzet azonban úgy kívánta, hogy Ferenc Józsefet az ország politikai székhelyévé vált Pest-Budán koronázzák meg, ahol még nem volt ilyen helyszín. Feszl Frigyes, a pesti Vigadó tervezője kapta a feladatot, hogy a Lánchíd pesti hídfőjénél, a mai Akadémia épülete elé 3 méter magas halmot tervezzen. Ekkor vetődött fel az az ötlet, hogy a királydomb földhányásába az ország minden részéről történetileg nevezetes helyszínekről küldjenek földet a törvényhatóságok. Pál Judit szerint a koronázás kötött rendje kevés teret engedett volna az újításoknak, így mégis szimbolizálni tudták az állam kiterjedését és egységét, valamint azt, hogy a kiegyezés után új történelmi helyzet keletkezett. Az új koronázási domb az állam területi folytonosságának szakrális földjévé vált.
De honnan is küldték a székek és vármegyék a földet? Egy részük nem sokat törte a fejét a szimbolikán, egyszerűen csak hétköznapi földet küldött be. A törvényhatóságok 42 százaléka azonban komolyan vette a feladatot: a honfoglalást, Szent István, Szent László uralkodását, nagy csatákat vagy az Erdélyi Fejedelemség nevezetes eseményeit idéző földet küldtek. Zala vármegye Deák Ferenc szülőhelyéről küldött földet, Komárom vármegye pedig arról a helyről, ahol Erzsébet királyné először lépett magyar földre. A székelyföldi törvényhatóságok közül többen Attilához, Csaba királyfihoz és más hun mítoszokhoz társították a földet, de volt ahonnan a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot jelképező földet küldték a Habsburg király alá. Pál Judit szerint a törvényhatóságok hivatalnokai arra azért vigyáztak, hogy az ünnepi hangulatot ne rontsák el a közelmúlt gyászos eseményeivel; kivéve Arad vármegyét, ahonnan Világos földje került a dombba.
A marosszékiek esete is különleges volt: a főkirálybíró nem volt otthon, amikor a belügyminiszteri körlevél megérkezett, ezért hivatalnokai a templomkertből csomagolt talajt adták be a közösbe; az elöljáró hazatérve gyorsan korrigálta a hibát és földet hozatott Bocskai István fejedelemmé választásának nyárádszeredai helyszínéről, majd levelében kérte, hogy ezt a méltó földet használják, ne a másikat. A kor liberális szemléletébe belefért az is, hogy a román többségű Naszód vármegye földje a Mária Terézia által alapított második román határőrezred eskütételi helyéről származott.
Tíz év sem telt el azonban, a szakrális koronázási domb útjában állt fővárosi fejlesztéseknek. Többszöri nekifutás után végül a domb földjét lesüllyesztették és táblával emlékeztettek a nevezetes eseményre. A földküldési hagyomány Kossuth Lajos temetésénél is fennmaradt, IV. Károly koronázására pedig 1916-ban Budán, a Szent György téren építettek új koronázási dombot (a koronázási külsőségek előkészítését a kolozsvári születésű Bánffy Miklós gróf végezte, aki az építészi munkákat a fiatal Kós Károlyra bízta). Ebbe a dombba is nevezetes helyszínek földjét küldték a vármegyék, ekkorra azonban már számos helyről az első világháborút idéző föld érkezett. A hagyomány Trianon után már az ország újraegyesítésének igényét szimbolizálta, amikor a budapesti Szabadság téren 1928. augusztus 20-án felavatott Ereklyés Országzászló alá is az ország nevezetes helyszíneiről beküldött föld került.
Fehér Andrea egyetemi adjunktus előadásának témája egy 300 évet felölelő kolozsvári orvosdinasztia családi irathagyatéka és annak őrzési története volt. Fehér Andrea a modern levéltártudománynak azzal az irányzatában ért egyet, amely a családi irathagyatékokat a maguk teljességében mutatja be. A fiatal történész szerint a családi emlékezet anyagai így teljesebb képet adnak, mint amikor a történészek egy-egy ego-dokumentumot (naplót, levelet) kiemelnek, vagy ezeket a műfajokat kigyűjtik ahelyett, hogy a családi irathagyaték kontextusában tárgyalnák.
A Pataki család hagyatéka 1945-ben, a családból származó utolsó kolozsvári orvos, Pataki Jenő halála után került az Erdélyi Nemzeti Múzeumba, és az anyagot a múzeum akkori levéltárosa Jakó Zsigmond vette át.
A család generációi a 17. századtól vezető orvosokat adtak Kolozsvárnak, közülük legtöbben önéletrajzi jellegű iratokat hagytak hátra, valamint gondozták, kiegészítették elődeik iratait. Az így létrejött önéletírások, peregrinációs naplók, levelek, számadások és a gazdag képanyag értékes forrása a kolozsvári művelődéstörténetnek. Az iratgyűjeményt az Erdélyi Nemzeti Múzeumtól előbb a Román Akadémia vette át, majd az 1970-es években a belügyminisztériumhoz rendelték az állami levéltárakat; itt 1979-ben készült el a Pataki család levéltárára vonatkozó fondjegyzék román elemzése.
Kik voltak a Patakiak? Pataki Bojsza István (1615-1685) 1638-ban Sárospatakról érkezett Kolozsvárra; leszármazottai másolatban megőrizték céhes leveleit, kimutatásait. Kőrösi Annát vette feleségül, háza a Farkas utcában, a Telekiek háza mellett állt. Fiát, Pataki Istvánt Teleki Mihály, Apafi fejedelem főtanácsosa segítségével taníttatták ki. Pataki Istvántól peregrinációs naplója maradt fenn: 5 évig németalföldi egyetemeket látogatott, majd Apafi Mihály radnóti udvarában volt pap. Két házasságból 12 gyermeket nemzett, egyiküktől indult a család orvosi ága.
Dr. Fehér Andrea egyetemi adjunktus (Babeș–Bolyai Tudományegyetem). Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Pataki Sámuel (1692-1766) szintén a Teleki család segítségével ment orvosnak tanulni. Gazdag családi irattárat, feljegyzéseket hagyott hátra. 28 éves volt, amikor Teleki Pál (1677–1731) művelt birtokos nemes, a kolozsvári Református Kollégiumnak főgondnoka 100 arannyal finanszírozta külföldi tanulmányútját. Cserében a Teleki család rendelkezésére kellett állnia, például Teleki Ádám, császári parancsnok katonai kiszállásaikhoz is magához rendelte Patakit.
Fiát, II. Pataki Sámuelt (1731-1804) a botanika érdekelte, nem sokat írt, de apjának számadáskönyveit kiegészítette és a család többi tagjának nyugat-európai peregrinációs feljegyzéseit is gondozta. III. Pataki Sámuel (1765-1824) sem szeretett írni, de lefestette magát Bécsben, és megalapította a családi portréhagyományt. Halála után úgy tűnt, megszűnik az orvosi dinasztia, ám ekkor az erdélyi arisztokrácia egy másik Patakit, az ekkor már guberniumi titkárként dolgozó, jogász végzettségű Pataki Dánielt (1804-1871) győzött meg arról, hogy Bécsben szerezzen orvosi oklevelet. Pataki Dánielnek később fontos szerepe lett a kolozsvári kórházügyben, valamint a kolerajárvány megfékezésében. Az utolsó orvos Pataki, Pataki Jenő (1857-1944) orvostörténeti feljegyzései fontosak, és ő volt az, aki a családi irathagyatékot rendezte. Végakaratának megfelelően került az iratanyag az az Erdélyi Nemzeti Múzeumba.
Mindegyik említett Pataki a kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik.
Nagy Róbert egyetemi docens előadása a Zsil-völgyi bányák gazdaságtörténetét kiegészítő témáról, a petrozsényi és lupényi bányamunkásság eredetéről szólt. A történész megállapította, hogy a 19. század második felében munkaerő-vándorlás indult meg az ipari kitermelésre megnyílt Zsil-völgyi szénbányák felé. Az általa kutatott bányászati levéltári adatok és a helyi plébániák bejegyzései arról tanúskodnak, hogy az 50 milliós lakosú Osztrák-Magyar Monarchia több régiójából is telepítettek le munkaerőt a dél-erdélyi bányáknál.
Hunyad vármegye déli részén, a Hátszeg-hegységtől délre fekvő Zsil-völgyben már az 1840-es évek elején jó minőségű barnaszenet fedeztek fel, amellyel az 1848-as magyar kormánynak is tervei voltak. Az első tartós telepeket a 18. század folyamán a Hátszeg déli peremén található román falvak lakosai alapították, ezért a Zsil-völgyi településnevek is e falvak neveiből képződtek. A 19. században a helyszínen már román nyelvű lakosság élt.
Az első ipari jellegű kitermelés 1870-ben indult, a ma is üzemelő Piski-Petrozsény vasútvonal megépítése után pedig rohamosan fejlődött. 1891-ben a bányászatra francia tőkével alakult Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Részvénytársaság kezdett először munkásokat telepíteni a kitermeléshez. 1895-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság is bányászati telkeket vásárolt és átvette az állami bányákat. 1913-ra a felfutó termelés a Zsil-völgyet Magyarország legjelentősebb szénmedencéjévé tette, ahonnan a teljes magyar kitermelés 25 százaléka származott.
Dr. Nagy Róbert egyetemi docens (Babeș–Bolyai Tudományegyetem). Fotó: Kovács-Jerney Ádám
1910-ben a bányavidék lakosságának 93 százaléka betelepített munkás volt, ez az arány magasabb az ország bármelyik más korabeli telepítési arányánál. Az 1910-es népszámlálásra 50.000 lélekszámúra növekedett a lakosság, a telepek helyén megjelentek a bányavárosok, Petrozsény, majd Lupény. A növekedés együtt járt az etnikai viszonyok és a beszélt nyelv megváltozásával is: ekkorra már a lakosok 47 százaléka magyar, 36 százaléka román, 6 százaléka német ajkú volt, rajtuk kívül a Monarchia különböző részeiből ukránok, csehek, lengyelek, szlovákok éltek itt. Az újonnan létesült bányaváros, Lupény lakosainak földrajzi származása azt mutatja, hogy a teljes lakosság 27 százaléka érkezett Galíciából, 18 százaléka a székely vármegyékből, 16 százaléka Hunyad más részeiről, 13 százalék pedig az Arad-Csanád-Torontál vidékről. Jellemző, hogy a Lupényba telepített 600 lengyel bányász emlékezete 50 évvel később is fennmaradt; Nagy Róbert jegyezte meg, hogy édesapját még az 1950-es években is arra intették, hogy a „polák”, vagyis lengyel utcába ne menjen, „mert ott megverik”. A régebbi telepítésű Petrozsényban ugyanakkor elsősorban a Székelyföldről és Kelet-Közép-Magyarországról érkezett bányászcsaládok éltek. Érdekes még, hogy a hagyományosan nem mobilisnak tekintett román lakosokról is kimutatható, hogy az akkoriban kevésbé prosperáló máramarosi bányavidékről nagy számban költöztek át a Zsil-völgyébe.
A Zsil-völgy nem tartozott a legjobban fizetett bányavidékek közé, a 20. század elején Tatán és Dorogon kerestek legjobban a bányászok (a leggyengébb fizetések a nógrádi bányákban voltak). A Zsil-völgy hátránya volt, hogy messzire feküdt az ellátási útvonalaktól és emiatt az alapélelmiszerek is drágultak. Egy bányász napi keresete az 1910-es évek elején 4,15 korona volt, egy kiló finom lisztet pedig 0,58 koronáért tudott megvásárolni (míg ugyanez a termék Aradon 0,37 koronába került). A bányavállalatok emiatt saját élelmiszerraktárakat tartottak fenn; igyekeztek rendezni a lakásviszonyokat is: a kezdeti fabarakkok után típusházakat építettek a munkások számára vezetékes vízzel, és ingyen járt a fűtéshez használt szén. A nehéz körülmények miatt így is gyakoriak voltak a munkamegtagadások. Nagy Róbert egy 1906-os sztrájk követeléseit és sovány eredményeit mutatta be a közönségnek, közöttük azt a követelést is, miszerint a „zenealapot”, vagyis a fúvószenekar fenntartásának költségét ne hárítsák át a munkásokra; a bányásztemetéseken ugyanis elmaradhatatlan volt a fúvószene.
Panek Sándor
A borítóképen: Nagy Róbert egyetemi docens, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Történeti Intézetének vezetője. Fotók: Kovács-Jerney Ádám
