Magyar gyökerek, amerikai álmok – Fenyvesi Anna nyelvész az amerikás magyarok emigrációs családtörténeteiről

– Mi a történelmi háttere a készülő kötet családtörténeteinek?

– A 19-20. század fordulóján, 1890 és 1920 között egymillió kétszázezer ember vándorolt ki Amerikába Magyarországról a jobb élet reményében, köztük félmillió magyar anyanyelvű. A ma élő fiatal nemzedék üknagyapái, dédnagyapái, jellemzően férfiak vágtak neki az útnak. Az amerikai történeti munkákban sok helyütt azt olvasom, hogy a legszegényebb kelet-európai tömegek indultak el, pedig ők nem a legszegényebbek voltak. Emigrálni csak keresettel rendelkező emberek tudtak, Hamburgba vagy Fiumébe vonatjegyet, onnan hajójegyet kellett venniük, amit egy szentesi zsellér nem engedhetett meg magának. Az emigráció célja a pénzkereset volt; félretett pénzükkel számosan visszatértek, míg mások egy életre ott maradtak. Tudunk magyar faluról, ahová olyan sokan tértek vissza, hogy egész utca épült amerikás házakból. A vadnai kocsmában, Borsodban az 1930-40-es években külön asztalt tartottak fenn az amerikás magyaroknak. Éveken át betértek esténként, és mesélték egymásnak történeteiket. A mi könyvünk is ilyen családtörténeteket tartalmaz. Családkutatással foglalkozó leszármazottak vagy néhány esetben amerikás családok történetét kutató bölcsészek mesélik el az emigráció históriáját, kitérve arra is, hogy az utódok sorsára milyen hatással volt az amerikai út. Az Egyesült Államokban élő szerzőink is vannak, ők azoknak az emigránsoknak az utódai, akiknek Amerikában folytatódott az élete. A leszármazottak nagy többsége már magyarul sem beszél, de azt tudják, hogy a dédapjuk egykor Magyarországról jött. Az ő történeteik az itthoni rokonok, leszármazottak megtalálásáról is szólnak.

Dr. Fenyvesi Anna nyelvész, az SZTE BTK Angol-Amerikai Intézetének vezetője. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Milyen hatásra vág bele egy nyelvész egy társadalomtörténeti projektbe?

– Minden úgy kezdődött, hogy Bakos Réka szerkesztőtársam, aki 5 éve kutatja családjának amerikás ágát, egy magyar családfakutató csoportban összefutott Szabon Jánossal, akinek a dédnagypapája ment ki Amerikába, és visszatérve kőházat épített Vadnán, az amerikás soron. A beszélgetés vége az lett, hogy létrehozták az Óhazából az Újvilágba - Hungarian Roots & American Dreams elnevezésű Facebook-csoportot, ahová én is csatlakoztam. A csoportban nagy, felfokozott pozitív érzések lángoltak, ki-ki elmondta amerikás ősei történetét. Három nap sem telt el a csatlakozásom után, annyit pörögtem, hogy én lettem a csoport harmadik adminja. Megörültem, mert a szakmám, a szociolingvisztika összetalálkozott a hobbimmal, a családtörténet-kutatással. Nyelvészként pályám kezdetén a pennsylvaniai McKeesport városka magyar beszélőinek nyelvváltozásából írtam a mester szakdolgozatomat a Pittsburgh-i Egyetemen, ahol aztán a PhD-mat is szereztem, a napokban pedig Fulbright kutatói ösztöndíjjal indulok Amerikába, hogy az amerikás magyar nyelvi örökséget kutassam az Appalache-hegység egykori magyar bányászkolóniáinak helyszínén.

– Ha nagy érzések lángoltak a csoportban, akkor a családtörténetekben is biztosan vannak sikerek és tragédiák.

– Vannak családok, amelyek megtalálták a számításukat Amerikában, sokan pedig visszatérve, Magyarországon vettek földeket. Lesznyák Márta kolléganőm dédnagyapja például Lőcsére ment vissza, ott vásárolt földeket; ők aztán az 1950-es évek elején mindent elvesztettek, gazdaságukat téeszesítették. Vannak még ennél is traumásabb történetek: egyik csoporttagunk dédnagyapja kiment Amerikába, de az apja hívására visszajött, éppen az első világháború kezdetén, aztán besorozták, és el is esett; eközben a felesége és a gyerekei kint maradtak. Megtörtént az is, hogy épp utaztak kifelé, az odaúton a család feje meghalt. Egy másik családtörténetben egy veszprémi faluból vándoroltak ki a szülők, a 4 éves fiukat nem vitték magukkal, kint pedig még öt gyermekük született. Az itthon maradt fiú a szerzőnk nagypapája volt, élete végéig emlékezett arra, hogy melyik rokonra bízták, amikor kimentek a falu határába, és ott erőnek erejével leszedték az anyja nyakáról. Ez a kép egész életére benne maradt.

– Említette, hogy kedvtelése a családtörténet-kutatás. Mi indította arra, hogy saját családjának itthoni történetével foglalkozzon?

– A 2010-es években meghaltak a szüleim, 2014-ben anyukám, 2016-ban apukám. Ilyenkor átalakul az ember világlátása, az enyém legalábbis átalakult. Három évvel később elkezdtem a családom múltját kutatni. Előbb összeraktam a családfát az anyakönyvekből, aztán egy évig a levéltárba jártam át Szentesre, ahonnan a családunk származik. Ott mindent felkutattam, összeírásokat, telekkönyveket, amit csak javasoltak a levéltárosok, és magam is elkezdtem bújni a fondjegyzéket. Kiderült, hogy az én jobbágy, paraszt, napszámos, kubikus származású szentesi családomban egyetlen kisnemesi szál volt, a Dancsó családé; a szépnagymamámat Dancsó Rozáliának hívták. Ezen a szálon haladva összeraktam, hogy a család legkorábbi szentesi ősének, Dancsó Györgynek a bátyja, Dancsó János az 1728-as szegedi boszorkányperben volt vádlott, majd áldozat. Ez azért megdöbbentett. A levéltári kutatás közben egy másik személyes történetre is fény derült édesapám szentesi családi múltjából. Ő volt az ötödik Fenyvesi István a családban; az ő szépapja, az első Fenyvesi István juhász volt. Apukám családjában gyerekkoromtól azt hallottam, hogy a legnagyobb erény a becsületes munka. Ez nem annyira megdöbbentő egy paraszti munkáscsaládban, de azért, ha belegondolunk, lehettek volna más erények is, a józan élet, a házastársi hűség, amit emlegethettek volna. Rájöttem, miért éppen ezt hagyományozták apáról fiúra a Fenyvesiek. Mert az apám juhász szépapja a szentesi levéltárban megtalálható törvényszéki iratok tanúsága szerint öccsével együtt törvényszék előtt állt. Juhokat loptak, kiásták a karám oldalát, az állatokat elvitték a vásárhelyi vásárba, ott kapták el őket.

 Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Ön is írt történetet a könyvbe?

– Két kutatástörténetet írtam, persze nem a saját családomról. A fiam évekig rágta a fülemet a Breaking Bad sorozattal, hogy meg kell nézni, mert állati jó. Megnéztem 2019-ben, 5 évadot ledaráltam egy hónap alatt, és nagy volt az űr, amikor elfogytak az epizódok. Mit csinál ilyenkor egy bölcsész? A Wikipédián utánanéztem a rendezőnek, a színészeknek, és akkor kiderült, hogy a Hank Schrader rendőrt játszó Dean Norris magyar származású. Egyből kutatni kezdtem. Amerikában online elérhetők a gyászjelentések a családi adatokkal együtt, és így megtaláltam anyai nagyapja, Laczai József születési anyakönyvi bejegyzését. Ezután lenyomoztam a kaliforniai drama school-t, amit Dean Norris és felesége üzemeltet, üzenetet küldtem az e-mail címére, hogy adják át nekik. Két nappal később a saját e-mail címéről kaptam választ Dean Norristól, megköszönte a nagypapa születési bejegyzését, és hát igen, mondta, neki is sokszor eszébe jutott, hogy el kellene jönniük Magyarországra. Négy évvel később, tavaly májusban majd’ leestem a székről, mert újra e-mailt kaptam tőle. Éppen akkor kezdődött a forgatókönyvírók és színészek sztrájkja Hollywoodban, Dean ráért, megírta, hogy unokatesójával és a két család három nagyfiával eljönnek Magyarországra, és szeretnének velem találkozni.

– A hírekben is benne volt az érkezésük.

– Tavaly június 22-én találkoztunk Budapesten, elmeséltem nekik mindent, ami kulturálisan érdekelni szokta az amerikaiakat Magyarországról, és az este végén megkérdeztem, szeretnék-e, hogy megkutassam a család történetét. Remek lenne leszármazottakat találni, mondták. Ezért aztán tavaly augusztusban a nyári szabadságomból két hetet arra áldoztam, hogy felkutassam a Laczai család történetét. Kiderült, hogy Girincs községből származnak, onnan, ahová Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényének története is kapcsolódik. A regény Buttler János grófja és a helyi grófkisasszony, Dőry Katalin valós személyek voltak, a valóságban egymást hűtlenséggel vádolva évtizedekig pereskedtek. Mivel Mikszáth teljesen átírta a történetet, egy Dőry leszármazott jogász az 1940-es években utánajárt a valóságnak, és ezt az értekezést az 1980-as években egy konferencián előásta egy miskolci jogász. Ebben az anyagban utalnak Laczai Jánosra, a grófék szakácsára. A valódi perben ugyanis Buttler gróf, hogy megszabaduljon a feleségének fizetett tartásdíjtól, azt állította, hogy őt belekényszerítették a házasságba. Ezért a perben megkérdezték a szakácsot és a szobalányokat. Előbbi úgy nyilatkozott, hogy a házasságot megelőző hetekben sokat lehetett látni a grófot a grófkisasszonnyal sétálni a kastélyparkban, vagyis nem úgy nézett ki, mint akit belekényszerítettek bármibe is. Ez a Laczai János volt a Dean Norris felmenőjének, Laczai Mihálynak az öccse. Dean Norrisék közben Tiszadobon keresték a család nyomait, rossz nyomon, nem tudván, hogy dédnagyapjuk oda csak feleségét követve költözött, a Laczaiak valójában nem ott laktak, hanem Girincsen. A szívemhez közel állt a történet, és irodalomtörténeti vonatkozása is volt, hát megírtam.

– Miről szól a másik történet?

– A másik történetet egyetemi kollégámmal, Don Peckhammel közösen írtunk meg. Ő is kedveli a levéltári háttérkutatást, név szerint tudja például, kik voltak a szegedi vasúti hidat 1944-ben lebombázó amerikai pilóták. A sztori úgy kezdődött, hogy az Amerikai Nemzeti Levéltár egyik adatbázisában kutatott, amelynek nemrég oldották fel a titkosítását, és rákeresett Szentesre. Előkerült Rózsavölgyi József doktor neve, aki 1934-tól 1956-ig, nyugdíjazásáig volt a kórház főorvosa, köztiszteletben álló fül-orr-gégész Szentesen. Ő az 1920-as éveket Amerikában, Texasban töltötte, ott szerezte szakvizsgáját, megtaláltam a családot az egyik amerikás hajó listáján. Azután került a neve a levéltári adatbázisba, hogy 1944-ben a front közelében az oroszok tévedésből meglőttek egy amerikai hadi repülőgépet, a pilóták pedig Szentes határában katapultáltak. Rózsavölgyit hívták tolmácsnak. A család a két pilótát karácsony előtt több napig etette-itatta, mielőtt azok visszamentek az olaszországi támaszpontra Bariba. Ez nem maradt nyom nélkül; 1946-ban, a háború után Budapesten működött egy iroda, ami az amerikai katonákat segítő magyar civileket kutatta fel. Ők kezdtek levelezésbe Rózsavölgyi doktorral is, ékes magyarsággal írt neki egy Andrew P. Szekely nevű alkalmazott. Az iroda iratai éppen kikerültek a titkosítás alól, utánanéztem, kicsoda is ez az Andrew P. Szekely. Kiderült, hogy ő Székely Imre (vagy Izsó, vagy Izidor) fia, aki a budapesti telefongyár egyik alapítója volt, zsidó származású ember, a gyár második embere egészen 1938-ig; és túlélte a vészkorszakot is. András fia kint tanult a Pennsylvania Állami Egyetemen, harmadéves egyetemistaként 1942-ben önként jelentkezett az amerikai hadseregbe, így került vissza Európába. Sajnos egy hónappal a levélváltás után Pécsről Budapestre visszatértében Kaposvárnál halálos autóbalesetet szenvedett. Tragikusan összecseng ezzel Rózsavölgyi doktor Ferenc nevű fiának sorsa, aki 25 éves ügyvédjelölt volt az 1940-es évek elején, amikor besorozták. Tiszti fokozatától azonban rövidesen megfosztották, mert olyan kijelentéseket tett a többi tiszt előtt, hogy a náci Németország oldalán nem fog harcolni. Közkatona lett belőle, elküldték a frontra, ahol rövidesen el is esett.

– Hol lesz a helye ennek a könyvnek a történettudomány oldaláról nézve? Nem tart attól, hogy a családi emlékezés módosítja a történeteket?

– A könyvben szereplő családtörténetek műfaja a personal history, vagyis a személyes történelem; a szerzők azt beszélik el, amit most tudnak, és úgy, ahogyan most tudják. Ezek a sztorik mikrotörténelmi források, a kisemberek, a köznapi események, a mindennapi élet felől közelítik meg a történelmet. Kutatásuknak az 1970-es évektől hagyománya és módszertana van a történettudományban. Ha így olvassuk e családi történeteket, akkor tudományos szempontból is teljesen legitimek, annak ellenére is, hogy nem tudjuk, és nem is akarjuk kutatni, hogy az elbeszélt történetek tényleg úgy játszódtak-e le. Szerzőink valamennyien hiteles adatbázisok segítségével kutatták fel saját családjuk történetét, olyan szintig például, hogy tudják, a dédpapa neve melyik hajóslistán szerepelt a kivándorláskor. Számos kutatási forrás állt rendelkezésükre a nagyobb kivándorlási időszakokból. Az amerikai népszámlálások ívei például 70 év után hozzáférhetővé válnak, pár éve tették publikussá az 1950-es népszámlálás íveit.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Hadd kérdezzem az amerikások nyelvhasználatáról! Mihez kezdtek angol nyelvtudásukkal a kivándorlás után Magyarországra hazatérő amerikások, például azok, akik kétkezi munkából éltek?

– A kivándorlók többsége nehezen tanult meg angolul, és azután a magyart is rengeteg angol kölcsönszóval fűszerezve beszélte. Van viszont történetünk arról, hogy egy bácsi visszatért Amerikából és egész életében megőrzött valamennyit az angol nyelvtudásából. A Facebook-csoportunk admin-társa, Szabon János mesélte, hogy ő gimnazista korában egy ilyen amerikás bácsitól tanulgatott angolul. Az 1970-es években írt egy szállodaláncnak, hogy küldjenek neki angol nyelvű prospektusokat, és ezeket fordítgatták a mező szélén ülve, amikor a bácsi végzett a napi munkával.

– Az Amerikába került magyarok anyanyelvében mi volt a legelső változás, ami később a nyelvvesztéshez vezetett?

– Először is angol kölcsönszavakat kezdtek használni olyan dolgokra, amiket Magyarországon nem ismertek meg. Eléggé gyakori volt például, hogy az autós témákról beszélve átváltottak angolra, mivel az autóval kapcsolatos szókincset angolul tanulták meg. A 20. század első évtizedeiben emigrált emberek nyelvhasználatát annak köszönhetően ismerjük, hogy Vázsonyi Endre és Bakó Elemér az 1960-as években még időben interjúkat készítettek az öreg amerikásokkal. Bakó Elemér halála után az özvegy a Debreceni Egyetemnek ajándékozta ezeket az interjúkat, Kiss Tamás szlengkutató nyelvész digitalizálta a felvételeket, és ma már szabadon elérhetők az egyetem honlapján. Érdemes belehallgatni ezekbe, időnként torokszorítóan idézik fel az 50 évvel korábbi eseményeket. Ezután Kontra Miklós nyelvész 1979-81-es amerikai tartózkodása idején kezdte kutatni a magyar nyelvhasználatot South Bendben, ahonnan egyébként Dean Norris is származik. 1996-ra jelent meg a Kontra Miklós által nyomdai kiadásra előkészített, Vázsonyi Endre gyűjtésén alapuló Túl a kecegárdán című amerikás-magyar szótár, ebben a Michigan-tó partján lévő ipartelepeken élő magyarok nyelvének szavai vannak, olyanok, mint a fondri (öntöde), a káré (kocsi), a sztór (bolt), a postaoffic (postahivatal) vagy a virágbaxi (virágláda).

– „A gyereknek Toldi-t olvasol, és azt feleli: oké” – ezt Márai Sándor írta a Halotti beszédben.

– Ez a valóság volt: a már Amerikában született gyerekek és unokák nemzedékének nyelvhasználatán ki lehet mutatni azt, amit a nyelvészek egy kétnyelvű közösségben végbemenő nyelvcserének neveznek. Az emigráns nagyszülők még az óhazai nyelvet beszélik, abban dominánsak, az ő gyerekeik már leginkább az angolt használják az iskolában és a munkahelyen, ha pedig házastársukat nem a saját emigráns közösségből, hanem a többségi társadalomból választják, gyakorlatilag nulla az esélye, hogy magyarul beszéljenek a saját családjukban. Az unokák nemzedéke már szinte csak angolul beszél, egy-két szót tud magyarul, hogy a nagyszülők kedvében járhasson. Ezt a nyelvcserét az 1970-es évek vége óta kutatják a nyelvészek, a magyar származású amerikai Susan Gal, vagyis Gál Zsuzsa írta le először.

– Az amerikai társadalomban milyen attitűddel fogadták a magyar bevándorlókat?

– Az 1920-as években az Egyesült Államok a bevándorlást erősen korlátozó kvótatörvényeket vezetett be, innentől jelentősen lecsökkent a megélhetést keresők száma. Az öreg amerikások, többszázezer ember, akik a századforduló környékén mentek ki, főként paraszti származásúak voltak; belőlük munkások lettek, gyárakban, kohókban, bányákban dolgoztak. A kelet- és dél-európai tömegek nagyon különböztek az előző, észak- és nyugat-európai, német, dán, norvég, svéd bevándorlóktól. Utóbbiak protestánsok voltak, viszonylag jómódban éltek, amikor kimentek, egyből földet vettek, gazdálkodni kezdtek. Az 1870-es évektől kezdve érkeztek a sokkal szegényebb dél- és kelet-európaiak, akik katolikusok, ortodoxok vagy zsidók voltak, és egészen más kulturális háttérből jöttek. Ők elsősorban a keleti parton és a Nagy-tavak vidéke alatti iparkörzetekben, illetve az Appalache-hegység bányáiban kezdtek dolgozni. Nem ismerték a viszonyokat, több esetben a sztrájkok letörésére állították be őket a sztrájkoló bányamunkások helyére. Furcsa nyelvet beszéltek, a lakosság gyanakodva, lenézéssel fogadta, és hankynak csúfolta őket. Most, hogy Amerikába készülök, magam is az Appalache-hegység magyar bányásztelepülései után olvasgatok. Azért vannak elkülönült magyar temetők azon a környéken, mert az elhunyt magyar bányászokat nem engedték ugyanabba a temetőbe temetni, ahová a többségiek temetkeztek.

– Milyen amerikai magyar szöveges forrásokat fog majd kutatni a Fulbright program keretében?

– Például az említett magyar temetők sírfeliratait. Öt helyen van magyar temető az Appalache-hegységben, a következő időszakban ezeket fogjuk végigjárni és fotózni. A temetők nyelvi tájképét fogom kutatni, valamint amerikás magyar leszármazottakkal fogok angol nyelvű mélyinterjúkat készíteni. A szociolingvisztikában népszerű kutatási téma, amikor két- vagy többnyelvű környezetben megvizsgáljuk, a feliratokban, kiírásokban hogyan jelennek meg a közösségben használt nyelvek. Felvidéki nyelvészkollégáknak is vannak hasonló publikációi a Kárpát-medencéből. Én a magyar sírok feliratait fogom elemezni, egy példával élve azt, hogy Steve Kovács vagy Kovács István áll-e a sírkövön, milyen a névsorrend, a keresztnév magyar vagy angolosított formában olvasható-e, az ékezetek szerepelnek-e, milyen a dátumformátum, van-e plusz szöveg a fejfákon. Ezekből az adatokból a nyelvhasználatról is következtetéseket lehet levonni. Ezzel párhuzamosan identitásinterjúkat fogok készíteni az ott élő, magyarul már nem beszélő, de identitásukban valamennyire magyar leszármazottakkal. A harmadik célom pedig egy idősek otthonában felgyűlt hagyaték átvizsgálása lesz. A pennsylvaniai Ligonier városkában az 1920-as években árvaházat alapítottak, ami az 1970-es évekre öregek otthonává alakult. Itt őriztek meg egy nagyon rendszertelen állapotú, pár szobányi irathagyatékot, benne levelekkel, naplókkal; ezeknek a nyelvhasználatát készülök felmérni.

– Miért éppen a pittsburgh-i campuson tartják a könyv bemutatóját?

– A pittsburghi egyetemen az én legkedvesebb amerikás magyar leszármazott barátnőm, Csomán Kati vezeti a campus Nationality Rooms and Intercultural Exchange Programjait. Ez a nemzetiségi központ a 42 emeletes Cathedral of Learning épületben van. Amikor ugyanis a munkásváros Pittsburgh-ben egyetemet alapítottak, nagy ikonikus helyet akartak neki, és felépítették a világ legmagasabb egyetemi épületét. Pittsburgh multikulturális soknemzetiségű város, az épület alsó két-három emeletén nationality room-nak nevezett tantermeket alakítottak ki. Magyar terem is van, egy nyugdíjas hölgyekből álló bizottság díszítgeti és tartja rendben. Tanítási időn kívül turistákat is be szoktak vinni. Csomán Kati ide szervezi nekünk a könyv bemutatóját.

***

Bakos Réka, a kötet társszerkesztője kérdésünkre elmondta, hogy a szerzőket egybefogó Óhazából az Újvilágba - Hungarian Roots & American Dreams Facebook-csoportot azért alapították, hogy közkinccsé tegyék az amerikás elődök emlékezetének dokumentumait, és egymástól kaphassanak segítséget a felmenőik után kutató tagok. Bakos Réka ekkor már különböző online családfakutató oldalakon évek óta kereste dédszülei amerikai kivándorlásának adatait. A kötet egyik szerzőjeként saját családjának történetét is feldolgozta:

– Dédapám, Deák József 1905-ben ment ki Amerikába, három évvel az öccse, Deák András után. A család a bodrogközi Ricse faluból származik. Dédanyám nevére egy 1909 novemberi hajóslistán bukkantam rá, érkezése után nem sokkal össze is házasodtak dédapámmal. Az 1910-es amerikai népszámlálás adatai között már mindkettejük neve megjelent, dédanyámat Deák Zsófia néven jegyezték be, vagyis ekkor már egybekeltek. Esküvőjüket a pittsburgh-i első magyar református templomban tartották, az ottani anyakönyv őrzi nevüket. Remélem, a könyvbemutató alkalmával el tudok menni ebbe a ma is álló templomba, ahol a dédszüleim összeházasodtak.

Dédapám célja az volt, hogy visszavásárolja az édesapja földjeit, amelyeket a kiegyezés utáni eladósodás miatt kellett eladnia a családnak. Sikerült is földeket vennie, többször hazatért Magyarországra, 1914-ben éppen itthon érte a háború. Elvitték katonának, nem is tudott már visszatérni a feleségéhez. A keleti frontra került és 1916 júniusában a Bruszilov-offenzíva során fogságba esett. Az öccse, Deák András feleségével kint maradt Amerikában, született öt gyerekük, egyik unokájukkal sikerült kapcsolatot találnom a WikiTree oldalon. Dédanyám a háború alatt egyedül maradt kint, de az 1920-as amerikai népszámlálásban már ő sem szerepel, valószínűleg 1919-ben hazajött. Dédapám túlélte a hadifogságot, ő is visszatért Ricsére, az amerikás pénzéből földet vásárolt és felépítette a falu második kőházát, ami még mindig áll. Ricse volt az utolsó falvak egyike Magyarországon, ahol az embereket sok ellenállás és szenvedés után szó szerint beverték a téeszbe. Dédanyám nem, de dédapám még megérte, hogy a kemény munkával keresett amerikás pénzből vásárolt földeket elvették; 1965-ben hunyt el.

***

A közel 50 amerikás családtörténettel megjelenő Óhazából az Újvilágba: A személyes történelem nyomában / Hungarian Roots & American Dreams: Tracing Personal History kötet bemutatóját október 25-én helyi idő szerint 16 órakor rendezik a Pittsburgh-i Egyetem Cathedral of Learning épületében. Az eseményt Zoom-on keresztül majd követni, amire már most lehet regisztrálni. A kötet szabadon letölthető elektronikus könyvként is elkészül magyar és angol nyelven.

Panek Sándor

A borítóképen: Fenyvesi Anna nyelvész, az SZTE BTK Angol-Amerikai Intézetének vezetője. Fotók: Kovács-Jerney Ádám