Hogyan tudjuk megtalálni a saját csodánkat? - Interjú Spira Eszter Mirjammal

– Milyen emlékeid vannak a Szegedi Tudományegyetemről?

– Tanulmányaimat eredetileg a Pázmány Péter Egyetemen végeztem, azonban az utolsó fél évben átjelentkeztem a Szegedi Tudományegyetemre, ahogy a fele társaság is tette, mi voltunk a „pázmányos menekültek” sikertelen vizsga miatt. Az átjelentkezés nem zajlott automatikusan, egy felvételi beszélgetés a dékánnal és a korábban megszerzett eredményeim bemutatása előzte meg. Szerencsére pozitív elbírálásban részesültem, így az utolsó vizsgáimat és az államvizsgát már Szegeden tettem le. A diplomámat köszönhetem ennek az egyetemnek. Gyermekkoromat Budapesten töltöttem, így adott volt, hogy fővárosi egyetemre jelentkezzek. Nagyon hálás vagyok az SZTE-nek, mert rendkívül kedvesen és tárt karokkal fogadtak bennünket. Először éreztem azt, hogy a támogatás célja a siker, arra voltak kíváncsiak, hogy mit tudunk. Az alkotmányjog vizsga is jó élményként maradt meg bennem, amelyet a későbbi igazságügyi miniszternél tettem le, a leginkább rettegett bizalmatlansági indítványt húztam. Úgyhogy elmondhatom, még vizsgázni is nagyon jó élmény volt.

Utólag visszagondolva sajnálom, hogy nem Szegedre jártam egyetemre, hiszen a bíróságon való munkám során is találkoztam olyan kollégákkal, jogászokkal, akik Szegeden tanutak és jó emlékként őrzik magukban a diákéveket. A fővárosi bíróságon dolgozó jogászok körében gyakori a szegedi kötődés. Mindenképpen csak pozitívumokat tudok mondani a Szegedi Tudományegyetemről és az ottani légkörről.

– Mi történt veled a diploma megszerzése után?

– A végzésem évében mentem férjhez, ezt tudatosan terveztem, hiszen mindig is egy nagy családot képzeltem el magamnak. Soha nem akartam ügyvéd lenni, a bírósági munkára vágytam, azonban a gyerekvállalás mellett nem volt kivitelezhető. Emiatt egy reklámügynökségnél helyezkedtem el ügyfélkapcsolati munkatársként.

A híresztelések és riogatások ellenére ránk nem várt több éves procedúra, amíg megérkezett az első gyermekünk, már a próbaidő alatt sikerült családot alapítanunk. Otthon voltam a kisfiammal, amikor egy izraeli cégnek dolgoztam, social media tartalmakat gyártottam. Ez a tevékenység sokkal jobban kifejezte kreatív oldalamat, így szívemhez közelebb állt. Ekkoriban volt a Facebook aranykora, én pedig gyárhattam a tartalmakat, blogolhattam. A második gyermekem óvodai beszoktatásával egyidejűleg felvételiztem a bíróságra, a Polgári Kollégium munkatársa lettem.

– Milyen úton jutottál el az első könyved megjelenéséig?

Már 10 éves korom óta írtam verseket, novellákat és még iskolai újságot is szerkesztettem. Később színdarabot írtam, amellyel versenyt is nyertem. Az egyetem alatt elsősorban a jogi tanulmányaimra összpontosítottam. A bíróságon főként határozatokat és végzéseket szerkesztettem, minden szabály és előírás betartásával. Azután jött a Covid és hír, hogy ikreket várok. A bezárások miatt ez egy nyomasztó időszak volt. A második hullám csúcsán érkeztek a fiúk, a férjem otthon volt a két nagyobbal, én pedig egyedül a picikkel a kórházban. Később a nagyobb gyerekek otthon tanultak, a férjem munkája miatt megoldható volt a home office. Ott álltam 4 gyerekkel és egy otthon dolgozó férjjel, úgy éreztem, hogy ilyen körülmények között lehetetlen írni.

Ekkor a sógorom ajánlotta, hogy van egy babás-mamás blog, ahol éppen írói hiány van. Az ottani cikkekben olyasmiről írhattam, ami engem is érdekelt és érintett. Egy hónap alatt rájöttem, hogy ennél testhezállóbb feladatot nem is kaphattam volna. Hatalmas örömmel osztottam meg anyasági tapasztalataimat. A visszajelzések azt mutatták, hogy van igény az őszinte hangvételű, sokszor görbe tükröt mutató írásaimra, amely azt sugallja, hogy nem lehet tökéletes anyának lenni. Ekkor az Álomgyár Kiadó érdeklődését felkeltette a blogom, és felkértek arra, hogy készítsek belőle könyvet.

– A könyveid olvasása közben azt tapasztaltam, hogy neked fontos azt az üzenetet közvetíteni, hogy anyaként, nőként, feleségként is megőrizzük mentális egészségünket, érzelmi biztonságunkat. Miért kiemelt misszió ez számodra?

– Azt vettem észre, hogy amint szülővé válik valaki, elkezd más körökben mozogni, mint amiben maguktól, nőként mozognának. Az edzőterem, a kávézó, az egyetem, a munkahely és a barátok a gyermekvállalás előtt az elsődleges környezetünk, amelyet mi választunk magunknak. A szülővé válás azonban azt is jelenti, hogy ki kell lépnünk a komfortzónánkból, mivel a gyermekeink nem feltétlenül barátkoznak azokkal a gyerekekkel, akiknek szüleit mi magunk választottunk volna társaságként. Előfordulhat, hogy ők teljesen más stílusú emberek, mint mi, de ezt az érzést lehet, hogy ők is ugyanígy élik meg. Így aztán számos különböző embert ismerhetünk meg az évek során. Ezek a tapasztalatok a gyerekek és évek számával fokozatosan nőttek. Sok különböző nővel találkoztam, akikben látszólag semmi közös nem volt, azt az egyet leszámítva, hogy minden nő lába alól kimegy a talaj, amikor anyává válik. Olyan helyzetekbe kerülünk anyaként, amelyet azelőtt el sem tudtunk volna képzelni. Észrevettem, hogy ez egy univerzális probléma.

Érdekes párhuzam, hogy egy hét különbséggel jött ki a Barbie film és az én könyvem, hiszen hasonló az üzenet: itt állunk a feminizmus máig vitatott negyedik hullámánál és ugyanarról kell még mindig beszélnünk. Vagyis nőként nem a konyhában, nem a játszószőnyeg mellett van a helyünk, hanem ott, ahol mi elképzeljük. Ez persze lehet a konyha és a játszószőnyeg is, de csak akkor, ha mi ott képzeljük el magunkat. Ha ez a Legfelsőbb Bíróság, akkor nyugodtan lehet az is, szerencsére ez már nem csak közhely vagy üres frázis, határ a csillagos ég. Ahhoz, hogy ebben tudjunk hinni, vagy el tudjunk indulni ezen az úton, nagyon mélyről kell indulni, itt arra gondolok, hogy alapos önvizsgálat után. Magunknak kell kitalálni, hogy mi hogyan tudjuk megtalálni a saját csodánkat, amire hivatottak vagyunk. De ezt sajnos senki nem tudja nekünk megmondani. Ezekről szólnak a könyveim is. Ha megvan a férj és a ház, az még nem jelenti a happy endet, még sok munka áll előttünk. Azt szerettem volna megmutatni a második könyvemmel, hogy a legnagyobb pillanatok után (diploma, esküvő) sincs szükség pótcselekvésre. Időről időre szükséges megvizsgálni, hogy ott tartunk-e, ahol a 6 éves énünk szeretne-e tartani, rendben vagyunk-e. Az is fontos, hogy a jelenlegi élethelyzetünk szülői nyomás hatására alakult ki, vagy saját döntéseink következménye.

– Mik a jövőbeli terveid?

– Ez nehéz kérdés. Mindenképpen tervezem a jogi szakvizsga letételét. A bíróságra visszatérve azt a célt tűztem ki magam elé, hogy teljes erőbedobással részt vegyek az igazságszolgáltatásban. Ez a munka komoly elköteleződést igényel, szeretnék teljes vállszélességgel ott lenni. Ennek megfelelően egy évig még biztos, hogy nem folytatom azt a típusú munkát.

Az írást sem szeretném befejezni. Úgy érzem, hogy önként vállalt fontos feladatom a nőkben felébreszteni az egyenrangúság fontosságát és most nem a férfiak ellen beszélek. Amilyen fórumon csak lehet, ezt hangoztatom, az én eszközöm ehhez az írás. Nem feminista kiáltványokat szeretnék írni. Számomra ez azt jelenti, hogy ebben a modern világban, ahol látszólag minden rendben van, öntudatra ébresszem őket, önbizalmat adjak nekik és annak a gondolatnak a fontosságát, hogy ne a férfiakhoz és más nőkhöz mérjék önmagukat.

Lázárné Csernus Anikó, SZTE Alma Mater