A táncházi szabadság történetei – 70 éve alapították a JATE Bálint Sándor Néptáncegyüttest

Az JATE Bálint Sándor Néptáncegyüttes tagjairól mindjárt el is kell mondani, hogy első élményeik még a táncházmozgalom előttről származnak, a közös próbákat és fellépéseket már az akkori hallgatók, az 1960-as években is jó mulatságnak élték meg. A táncban a fiatal szabadság érzése és a hagyományok őrzése remekül megfért egymással, nem véletlen, hogy ötven, olykor egymás szavába vágva emlékeiről beszélő ember meghallgatása közben fel sem merült, hogy valójában különböző gondolkodásúak.

Az egybegyűltek emlékei 1967-ig nyúltak vissza, amikor is a csoport néptáncos irányítója Lipták Mária hallgató volt (később a Móra Ferenc Múzeum közművelődési osztályvezetője). Lipták Mária úgy emlékszik, abban az időben az egri egyetemi néptáncfesztiválokon ők voltak az egyetlen csoport, amelynek minden zenésze és táncosa hallgató volt. Ebben az időben 7 házasság is született az együttesben, és mindegyik bevált – tette hozzá. Elsősorban az Úttörő téren (ma Kálvária tér), a Ságvári gimnázium dísztermében és az Ady téri Auditorium Maximumban próbáltak. A korabeli Délmagyarország már 1967 novemberében felfigyelt az újjáalakult együttesre; Nikolényi István ment el a Festő utcai előadásukra és megdicsérte a produkciót. Cikkében megemlítette Vida János prímást, aki akkoriban másodéves jogászhallgató volt, most pedig a JATE Klubban rendezett találkozó korelnökeként tapsolták meg. Szerepel még a cikkben Józsa Erzsébet, aki szintén eljött a találkozóra, valamint szólista párja, Süli István, aki több Amerikában és szerte az országban élő taggal együtt online figyelte a találkozót.

Lipták Mária nyilatkozik a találkozó előtt. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Lipták Mária az AudMaxos próbák idejéből mesélt el egy történetet, amelyben egyik próbájukon egy mérges tanár rontott be az egyetemi terembe, és leállította a táncosokat, mivel éppen irodája fölött dübörgött a tánc. A kémcsövei összekoccantak, akkora ereje volt a produkciónak. Ő volt Simoncsics Pál biológia professzor, aki később megkedvelte a néptáncos társaságot. Ugyanis az élet sem akármilyen koreográfus, és Lipták Mária egy esti társas hazakísérés során a Ligetben tudtán kívül nem másnak mutatta meg a kalocsai mars lépéseit, mint a professzor gimnazista fiának, Simoncsics Jánosnak, aki rövidesen az együttes táncosa lett, majd 43 éven át szervezte a nyári néptáncfesztiválokat Szegeden.

Lipták Mária idejében történt az is, hogy a néptáncos próbákat testnevelési órának ismerte el az egyetem. Csakhogy a dolog elterjedt, idézte fel Lipták Mária, és eleinte egy-egy alkalommal 60-70 ember jelent meg a próbán: - A névsor leadása előtt a fal mellett közlekedtem, mert különböző érvekkel jöttek a hallgatók, hogy mégis írjam fel őket. Természetesen nem csaltunk, mert ez volt a hitelünk. Pedig Csemer Géza, a későbbi író is eljött, és magyarázta, hogy higgyem el, amikor ők az irodalmi színpadon a díszleteket húzogatják, az is felér egy testnevelési órával.

Az együttes következő vezetőjét Cseh István, a csoport kiszes patrónusa a felvételi bizottságban ülve szúrta ki: Felföldi László ugyanis a felvételi lapjára ráírta, hogy néptánccal foglalkozik. A későbbi neves néprajzkutató és táncfolklorista kiváló táncos is volt, vezetése alatt új anyagot tanult meg a csoport, és folytatódtak a tájolások a környező falvak kultúrotthonjaiban. Őt Link Márta matematikus hallgató követte az együttes élén, és kettejüknek volt köszönhető a Gyöprugi, vagyis az első szegedi táncház bevezetése. (A Gyöpruginak eredetileg egy árvíz előtti alsóvárosi füves táncteret neveztek, amely Bálint Sándor szerint a Vadkerti tér közelében volt található). Link Márta 1973 tavaszán szervezte meg a JATE Klubban az első táncházakat, szeptemberben pedig sándorfalvi citerásokkal és énekesekkel a Dugonics téren, a járókelők számára rendezett Gyöprugit. Az esemény annyira érdekes volt, hogy a korabeli Délmagyarország számára Szajbély Mihály bölcsészhallgató, ma irodalomtörténész, Szeged díszpolgára be is számolt róla.

Találkozás: Felföldi László és Józsa Erzsébet a JATE Klub folyosóján. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Link Márta úgy emlékszik, a testnevelési órát még akkor is le lehetett igazolni, ezért az AudMaxban eleinte rengetegen voltak a próbákon. Az első év után, 1972-ben aranyérmet hoztak haza az Egyetemi és Főiskolai Folklórfesztiválról, majd 1973 nyarán Tímár Sándor koreográfussal dolgoztak együtt. Ezután már külföldi turnékra is jártak, ezek közül emlékezetes az 1975-ös turkui háromnapos fellépésük, ahonnan kalandos visszaútjuk volt, heten csak másnap szállhattak fel a leningrádi vonatra. A finnországi útról 1975 őszén Széder Ildikó, Krajcsó Tibor és Simoncsics János nyilatkozott a Móra Kollégium Magunk című időszakos lapjának, és nem véletlen, hogy a cikk meghaladja a médiabeszámolók szintjét: Dobozi Eszter magyar-történelem szakos hallgató, későbbi József Attila-díjas költő írta. A három megszólaló hallgató egyébként a találkozón is megjelent a JATE Klubban, és elmondta élményeit.

Krajcsó Tibor például azóta sem járt-kelt két napon át szatmári bő gatyában az utcán (pedig kényelmes viselet volt). 48 év után tért vissza ismét a JATE Klubba, és elmesélte, hogy a néptáncegyüttes széki mellényeinek prototípusát akkori kedvesének, későbbi feleségének férfiszabó édesapja készítette el, majd a Herman Ottó Kollégiumban a hallgatók sorozatban gyártották le a többit. Ő elsőéves volt az 1973. szeptemberi Dugonics téri Gyöprugi idején, emlékszik, hogy a sándorfalvi citerazenekar muzsikált és Felföldi Lászlótól tanulták a tápéi darudübögő lépéseit; ez annyira tetszett neki, hogy elhatározta, belép az együttesbe.

Roboz Istvánt, az együttes későbbi táncosát még középiskolásként tanította a néptánccsoport 1960-as évekbeli protektora, Cseh István. Harminc évvel ezelőtt, az együttes 40 éves évfordulóján mindketten megjelentek, és Cseh meglepődve látta, hogy ott van egykori diákja is. Szóvá tette, hogy szerinte Roboz történelemből nem remekelt, és megkérdezte, mi lett belőle az életben. Óraadó történelemtanár a JATE-n – szól a válasz. Roboz István 2021-ben a szegedi kulturális élet egyik nagy szervezőjeként ment nyugdíjba.

A találkozón élményeiről számolt még be Révészné Dr. Papp Klára (a Dugonics Társaság ifjúsági tagozatának vezetője), dr. Kiss József (az SZTE Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinika nyugalmazott tudományos tanácsadója), dr. Margóczi Katalin (az SZTE TTK Ökológiai Tanszék nyugalomba vonult docense) és Nagy Vera (a Gábor Dénes középiskola nyugalmazott matematika-fizika szakos tanára).

Csendes Tibor a régi, Patyi Zsófia az új együttes táncosa. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Ami a népviseletek elkészítését illeti, a találkozón Link Márta elmesélte az együttes számos sztorija közül a legikonikusabbat, a széki berakott szoknyák történetét is. Az együttes a táncházmozgalom első nagy időszakában felfedezett széki táncrendhez piros-fekete széki lányruhákat készített magának. Széken a Klára- és Zsuzsa-bálokban piros alapon fekete mintázatúak a szoknyák, csakhogy ilyen anyagot nem lehetett kapni Magyarországon. Piros zászlóhoz viszont volt anyag bőven, mondta némi malíciával Link Márta, és mivel a szoknyák anyagát amúgy is berakták, nem tűnt fel rajtuk, hogy a fekete mintázatot az éppen akkor tanult matematikai analízis integrálási és deriválasi szimbólumai alkották. Simoncsics János is csatlakozott a ruhavarrós sztorikhoz: az ő Arany János utcai lakásukban is készültek ruhák, a fiúk férceltek, és egy ízben elrontották a varrást, vissza kellett bontani. Ennek mementójaként évekkel később, költözéskor a parketta réseiből is férc cérnák kerültek elő.

Link Márta szerint az 1970-es évek második felére a táncházmozgalom hatására a legjobb budapesti együttesek a kötött koreográfiákról áttértek a szabad táncok ihlette előadásokra. A JATE néptáncos csoportjában a táncházi hatásnak két fontos jele volt. Először 1973-ban táncoltak élő zenére, ekkortól az együttes mellett megalakult Sipos Banda, amelynek tagjai a széki anyagot az autentikus prímás-kontrás-bőgős felállású hangszerelésben játszották. Dr. Sipos János (a Muzsikás prímásának, Sipos Mihálynak az öccse), aki később a szegedi egyetem altajisztika szakán szerzett PhD diplomát, akkoriban kezdett erdélyi népzenét tanulni. Mellette Vass Sándor matematikus hallgató kontrázott, Zoltán Csaba fizikus hallgató volt a bőgős.

A Sipos Banda 1974-ben: Vass Sándor, Zoltán Csaba és Sipos János.

1978-ban Csendes Tibor matematikus hallgató – ma az SZTE TTIK Számítógépes Optimalizálás Tanszék egyetemi tanára – vette át a JATE Néptánccsoport vezetését, majd 1983-tól Tésik Péter következett, az együttes Aranysarkantyú-díjas táncosa, őt pedig Patyi Zoltán követte 1988-tól.

A következő mérföldkő az volt, amikor Link Márta az 1970-es évek végén felvette a kapcsolatot az akkori néptánckoreográfiát elemi intenzitással megújító Zsuráfszky Zoltánnal. Az ő közreműködésével az 1980-as évek elején az együttes új aranykora kezdődött. A Magyar Állami Népi Együttes akkori szólistája egyre többször látogatott Szegedre, koreográfiákat készített a JATE együttesének, majd 1983-tól hivatalosan is az együttes koreográfusa lett. 1980-ban, 1982-ben és 1984-ben a csoport újra Arany minősítést kapott, a Dijoni Néptáncos Világfesztiválon pedig második helyezést értek el.

Dr. Simoncsics János, a rendszerváltozás utáni első szegedi önkormányzati kulturális bizottság elnöke, a (már nem létező) Bartók Béla Művelődési Központ nyugalmazott igazgatója 1978-tól a néptáncegyüttes táncosaként és kultúraszervezőjeként követte végig ezt a korszakot. Az 1970-80-as évek fordulóján a hangszeres népzenei táncházmozgalom elindító személyiségei, Halmos Béla, Sebő Ferenc, Éri Péter, ifj. Csoóri Sándor is az együttes környezetének gyakori vendégei voltak, Simoncsics János hajnalig tartó összejövetelekre emlékszik.

- Közös műsorral is felléptünk az AudMax-ban, ahol Halmos Béláék kísértek bennünket. Ekkor már Zsuráfszky Zoltán is részt vett az együttesben, mi pedig mind messze képességeinken felül táncoltunk. Ekkor mondta Édesanyám, az örök kritikus, hogy nem kellett volna Zsuráékat idehívni, mert amíg nem táncoltak, azt hitték rólunk, hogy mi vagyunk a legjobbak – így Simoncsics János.

- Én magam - folytatta - kezdetben inkább amolyan biodíszlet voltam a színpadon a táncosok között, de aztán lassan beletanultam. Emlékszem, az első keszthelyi fesztiválon, ahogy beléptünk a táncba, levertem az előttem álló fejéről a kalapot. Mivel udvarias ember vagyok, fel akartam szedni tánc közben, de ebből az lett, hogy mint Chaplin bóklásztam a táncolók között. Erre persze emlékezett a Link Márti is. Az 1980-as évek végén már viszonylag jól ment, gyakorlottabb táncosok voltunk, de az akkori évadzáró színházi előadáson a mezőségiből valamiért hiányzott egy lány táncos. Márti jelentkezett helyette, és akkor tudta meg, hogy velem kell táncolnia; igencsak végignézett rajtam. A tánc alatt aztán minden lépést, minden forgást számolt, egy, kettő, tititá-tititá, mondta közben a fülembe. Szóltam neki, hogy ne csinálja, mert tudom a számot, még tanítottam is, és majd én vezetek, de ő csak csinálta, a végén pedig érezhetően leesett a nagy kő a szívéről – emlékezett Simoncsics János, aki számos cikket, visszaemlékezést publikált már az együttes 1978-1990-ig tartó korszakáról, és saját bevallása szerint egyszer az együttes történetét is meg fogja írni („csak tessék engem piszkálni”).

Simoncsics János krónikája az együttesről. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Sulyok Erzsébet a Délmagyarország 1980. május 10-i cikkét úgy kezdte: Igen kevés egyetemi néptánccsoport van, amelyiknek országos a híre, de a JATE együttese ezek közé tartozott annak ellenére, hogy a hallgatók időről időre kicserélődtek, aki már táncolni, zenélni tudott, 4-5 év után továbblépett, mindig újra kellett kezdeni az építkezést.

Időközben a Sipos Banda tagjai is végeztek a szegedi egyetemen, ezért az együttesnek új zenekarra volt szüksége. Ekkor érkezett Maróti György prímás és az együttesben 1976-tól részt vevő Bozsó Antal brácsás, majd Králik Gusztáv bőgős. Ők alapították meg 1978 őszén a rövidesen professzionális együttessé váló Fabatka zenekart. Bekapcsolódott még Molnár Miklós prímás, Seres Katalin prímás, Csanádi Judit kontrás, valamint bőgősként Békés Csaba történész hallgató is, aki ma már a hidegháborús korszak nemzetközileg is mértékadó történész kutatója.

- Kezdetben nem volt repertoárunk - mesélte Maróti György a találkozón. – Aztán megjelent Zsuráfszky Zoltán, akitől először szatmárit tanultunk. Kaptam tőle egy CD-t, ebből próbáltam meg valamit lehallgatni. Az első próbán Zsura elém állt, hogy mutassak valamit. Eleinte kínban voltam, de végül mély és fontos időszak következett, az együttes aranykora. A szatmári után gyimesi, rábaközi táncokat tanultunk, aztán jött a mezőségi, a kalotaszegi. Gyimesben magam is többször jártam, még olyan legendás prímásokkal találkoztam, mint Zerkula János vagy Pulika János. Egyik alkalommal megérkeztünk Gyimesbe, Zerkula János bácsinak vittünk húrokat, és ők mondták, hogy este tánc lesz a kultúrban. Mentünk, vittük a magnónkat, és hát ki tanított táncot Gyimesközéplokon? Zsuráfszky Zoltán vezette a táncot!

A találkozón Bozsó Antal brácsás is megjelent és felidézte, hogy az 1970-es évek vége felé, amikor az együttesből választott feleségével, dr. Margóczi Katalinnal Miskolcon egybekeltek, a próba annyira fontos volt, hogy már hajnalban autóba ültek és visszatértek Szegedre. Bozsó Antal is táncosként kezdte, a tagok állítása szerint ő volt a csoport fő névadója, számos – a népzenei közegben egyébként szokásos – ragadványnevet osztott ki a táncosoknak, mígnem őt meg elnevezték Atyának.

Bozsó Antal, Atya a találkozón. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

A megszaporodott fellépések miatt az 1980-as évek elején szponzort kellett keresniük a néptáncegyütteshez. Az akkoriban igen befolyásos olajvállalathoz fordultak; találkozásuk a vezérigazgatóval Simoncsics János szerint a következőképpen zajlott:

- Csúri Károly volt a tanár vezetőnk, Csendes Tibor az együttest vezette, én pedig mentem velük beszélni. Az Olajbányász irodájában rengeteget várakoztatott a vezérigazgató, egy hosszú teremben már többször elindult felénk, de mindig visszafordult. Végül sietve megérkezett és bemutatkozott, dr. Juratovics Aladár, mondta, jól megnyomva a doktori címet, látszott, hogy ez egy tárgyalási pozíció a részéről. Mondtuk hát neki ugyanolyan hangsúllyal, hogy doktor Simoncsics, doktor Csendes és doktor Csúri. Erre félrevont és hangot váltva azt mondta, "Na, gyerökeim, mondjátok mög mit akartok, aszt mögegyezünk". Két kérdése volt: lányok vannak-e a csoportban, és hogy mennyit ad az egyetem. Lányok persze voltak, mi viszont nem voltunk valami jó tárgyalók, csak 100.000 forintot mondtunk, ezért annyit adott a vállalat is, plusz az olajbányász busszal utazhattunk a fellépésekre.

Simoncsics János úgy emlékszik, ő javasolta, hogy az együttes vegye fel Bálint Sándor néprajzkutató nevét:

- A JATE Olajbányász Néptáncegyüttes név használhatatlan volt. Új nevet kerestünk hát. Az én ötletem volt, hogy Bálint Sándorról nevezzük el az együttest, hiszen Sándor bácsi két évvel korábban, 1980-ban hunyt el, és mindegyikünk tisztelte őt. Az egyetemi vezetők vonakodtak a válasszal, elmentem hát Sebe Jánoshoz a megyei pártbizottság propagandaosztályára. Ő is hümmögött, jobb híján azt mondta, még nem olyan rég halt meg Bálint Sándor, és ilyenkor még nem szokás semmit elnevezni róla. Egy idő után mégis jóváhagyták. Kormos Tibort megkértem, hogy tervezzen logót, itt van, megmutatom – húzta szét ingjét, hogy a találkozóra felvett hajdani pólón megmutassa a Bálint Sándor Néptáncegyüttes jól ismert ikonját.

Simoncsics János és a JATE Bálint Sándor Néptáncegyüttes logója. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Az egyetemi csoport 1993-ban dr. Tóth László vezetésével egyesült a Borica gyermek néptáncegyüttessel és Borica – Bálint Sándor Táncegyüttes néven Patyi Zoltán művészeti vezetésével ma is működik. A régi-új együttessel Patyi Zsófia az egyetemi közegben jelenleg is havonta rendez táncházat a Radnóti Caféban.

Panek Sándor

Borítókép: A JATE Bálint Sándor Néptáncegyüttes megalakulásának 70 éves évfordulóját köszöntik a JATE Klubban. Az előtérben dr. Csendes Tibor, az SZTE TTIK Számítógépes Optimalizálás Tanszék egyetemi tanára, az együttes egykori vezetője.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám