„A pozitív hozzáállás már fél gyógyulás” - A Hónap Alma Mater Tagja: Dr. Kis Dávid idegsebész

Névjegy:

Dr. Kis Dávid 2008-ban végzett a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán és 2014-ben szakvizsgázott idegsebészetből, diplomája megszerzése óta pedig az SZTE Idegsebészeti Klinikáján dolgozik. Többször járt Japánban szakmai tapasztalatszerzés céljából, illetve hosszabb időt töltött Sydney-ben, Ausztráliában, ahol minimálisan invazív agysebészeti eljárásokat tanult a téma egyik legnagyobb szakemberétől, Prof. Dr. Charles Teotól.

- Az Önről írt bemutatkozó szövegekben ezt lehet olvasni: „Elismert neuromodulációs szakember, több új eljárás meghonosítója Magyarországon. Specialitása a minimálisan invazív eljárások és a kulcslyuksebészet.” Meséljen a munkájáról! Mit csinál egy nap? Mik a leggyakoribb betegségek, amelyekkel orvosként találkozik?

- Az idegsebészeten belül az elsődleges szakterületem az agysebészet, illetve annak különböző formái. A két irányvonal az úgynevezett funkcionális idegsebészet – mely során különböző beavatkozásokkal próbáljuk korrigálni a rosszul működő agyi funkciókat, például Parkinson-kóros betegeknél – és a speciális agysebészet, melynek alapja a minimálisan invazív agysebészet. Ennek lényege, hogy nem a hagyományos standardizált koponyaműtéti feltárásokkal operáljuk az agytumorokat, hanem az adott beteg egyéni helyzetéhez igazítva a lehető legkisebb méretű feltárásból távolítjuk el a tumort. Ez adott esetben azt jelenti, hogy kisebb vágásokból is ki tudunk venni agytumorokat, ami a betegnek azért jó, mert sokkal kisebb a műtéti terhelés, a műtét utáni fájdalom. A másik irány az agytumorsebészetben az olyan agytumorok speciális műtéti eltávolítása, amik fontos agyterületeket érintenek, például a beszéd-vagy mozgatóközpontot érintő daganatok, ahol nagy a kockázata annak, hogy a műtét során súlyos idegrendszeri szövődmény alakulhat ki. Ezeket speciáis technikával operálom annak érdekében, hogy minimálisra csökkentsük a maradandó funkciókárosodás veszélyét.

Általánosságban nehéz lenne meghatározni a napirendemet, minden napra más feladatok jutnak. Van a héten egy járóbeteg szakellátási napom, ekkor az operált betegek kontrollvizsgálatát és az új betegek szakvizsgálatát végzem. Minden hétre jut egy műtős nap is, amikor a szűkebb szakterületemnek megfelelő betegeket operálom. Általában a tanév második szemeszterében kezdődik az idegsebészeti oktatás, amiben aktívan veszek részt: egyrészt én vagyok az angol és magyar évfolyam oktatási felelőse, másrészt elméleti és gyakorlati órákat tartok nagy számban. Az orvosi és az oktatói munkám mellett kutató is vagyok, ami a mindennapi klinikai munkámhoz is kapcsolódik, hiszen az itt kapott eredményeket felhasználhatjuk a kezelések során, hogy még hatékonyabbak legyünk a műtétek alatt.

- Van-e valamilyen módszere, amivel felkészíti magát az olyan napokra, amikor többórás műtéteket végez, hogy száz százalékosan koncentrált tudjon maradni?

- Külön módszerem nincs. Amikor ezeket a műtéteket végezzük, számomra nincsen unalmas pillanat. Ha négy-öt óráig tart is a műtét, szellemileg végig fent tartja a figyelmemet. Fizikailag nehezebb, mert sokszor olyan pozícióban kell a műtéteket végezni, ami kifejezetten fárasztó lehet váll és könyök tájékon, de olyankor ez sem szokott feltűnni. Inkább az a fontos, hogy a műtét előtti napokban nagyon alaposan fel kell készülni: speciális vizsgálatokkal, agytérképezéses MRI-vel, ezek alapján tervezem meg ugyanis részletesen a műtétet, hogy hogyan fogom kivitelezni. Ekkor tulajdonképpen felkészülök arra szellemileg, hogy mi is fog történni a műtét során. Általában az ilyen műtétek nem egy személyes feladatok. A sebésznek, azaz nekem, természetesen nagyon fontos szerepem van, hiszen én végzem a manuális részét a műtétnek, de egy komplex csapattal dolgozunk együtt, az altatóorvossal, a neurológusokkal, elektrofiziológussal, neuropszichológussal, logopédussal, műtősnővel, műtős segéddel, illetve a sebészi asszisztenssel. Mindenki szerepe nagyon fontos, és így teamben együtt dolgozva úgy érzem, hogy meg van mind fizikailag mind lelkileg az a motiváló erő és támogatás, aminek segítségével nem okoz gondot az ilyen műtétek kivitelezése.

- A szakterületén mennyire van jelentősége az életmódbeli tényezőknek a betegségek kialakulásában?

- Az agysebészetnél nem annyira jellemző, hogy az életmód befolyásolná a betegségek kialakulását, de mint általános idegsebész, gerincbetegségekkel is foglalkozom, ahol viszont jellemző ez. A kopásos gerincbetegségek, mind amelyek az ágyéki, mind amelyek a nyaki gerincet érintik, gyakorlatilag szinte kizárólagosan életmódbeli tényezők következtében alakulnak ki. Ez a legtöbb esetben nem hanyagságból fakad, hanem a modern társadalommal összefüggő életvitellel kapcsolatos: a viszonylag kevés fizikai aktivitás, sok ülőmunka, az elhízás és a nem megfelelő izomkondíció, állóképesség miatt alakulnak ki másodlagos eltérések, kopás és betegségek, ami sokszor az operáció szükségességéhez vezet.

A műtét utáni felépülésben, illetve sokszor a kórlefolyás alakulásában is nagyon fontos szerepe van annak, hogy a betegek mennyire tudnak majd aktívak lenni, és ez a pszichés tényezőket is befolyásolja. Én úgy látom, hogy a pozitív hozzáállás már fél gyógyulás – ugyanis aki akar gyógyulni, annak van is esélye arra, hogy gyógyuljon, és sokkal jobb állapotban van, jobban reagál a kezelésekre, mint aki lélekben feladja. Ilyen szempontból a rendszeres szellemi és fizikai aktivitásnak – sok séta, kerékpározás, úszás – is jelentős szerepe van abban, hogy minél jobban meg tudjanak küzdeni a betegek a betegséggel és azokkal a kezelésekkel, amik lelkileg és testileg is elég komoly terhet rónak rájuk.

- Ha ki kellene emelnie a szakterületéről gyakori tévhiteket, városi legendákat, mik lennének ezek?

- A leggyakoribb ilyen tévhit talán az a gerincbetegségekkel, azon belül is a porckorongsérvvel kapcsolatos. Még ma is sok ember gondolja azt tévesen, hogy ha valakinek porckorongsérve van, akkor azt meg kell műteni, illetve, ha meg kellett valakinek egyszer a gerincét műteni, akkor ő már sosem lesz teljes értékű, aktív ember. Ez nem így van. Egyrészt a porckorongsérveknek nagyjából 85-90 százalékát nem kell és nem is szabad megműteni, mert műtét nélkül is maradéktalanul meggyógyulnak, másrészt pedig, akit meg is kell műteni, és utána életmódot kell váltania, az nem a műtét miatt van, hanem azok miatt a kopásos, komoly eltérések miatt, amik oda vezettek, hogy meg kellett műteni. Igazából ezeknek az embereknek már a műtét előtt is életmódot kellett volna váltaniuk. Tehát az egy nagy tévhit, hogy ha valakinek porckorongsérve van, azt műteni kell, az pedig még nagyobb tévhit, hogy ha valakinek a gerincét meg kellett műteni, akkor onnantól kezdve ő nem terhelheti a derekát, nem élhet teljes életet. Ezek a betegek is teljes életet élhetnek, sőt, próbáljuk is őket motiválni ebben az irányban. Csak ezt úgy, hogy közben a derekukra, gerincükre megfelelő figyelmet fordítanak, nem úgy terhelik, ahogy az elmúlt években, évtizedekben.

- Az idegsebészet fejlődése, feltételezem, szorosan összefügg a technológia fejlődésével – gondolok itt például a diagnosztikai eszközök mondernizációjára. Hogy látja, az elkövetkező években lesznek-e olyan fejlődések, amelyek segítségével hatékonyabban tudnak majd kezelni bizonyos betegségeket?

- Nehéz lenne ezt megjósolni, különösen sebészeti szempontból szemlélve a kérdést. Az agytumorok kezelésében jelenleg is a sebészeti kimetszés az elsődleges terápia, ezt követik az onkológiai kezelések. Ami biztos, hogy az elmúlt egy-két évtizedben már nagyon jelentős fejlődésen ment keresztül az idegsebészet és ezen belül az agytumorsebészet, a 90-es években alkalmazott technikákhoz képest is. A diagnosztika, a műtői eszközök, az MRI vizsgálat hatalmas előrelépések voltak a koponyaűr, illetve a gerinc diagnosztikában is. Az én főnököm, Barzó professzor úr, amikor elkezdett dolgozni, akkor még a CT vizsgálat sem volt elérhető. Ő tényleg megélte azt az időszakot, amikor röntgen képek alapján kellett beazonosítani a betegségeket; az agyból szinte semmi nem látszott, csak a csonton néhány elváltozás, illetve a beteg tünettanából lehetett következtetni, hogy hol lehet a probléma, és ez alapján hol kellene megoperálni. Innen jutottunk el oda, hogy ma már MRI vizsgálattal az 1-2 mm-es elváltozásokat is ki tudjuk mutatni, és olyan speciális műtéti navigációs rendszereink, mikroszkópjaink vannak, amikkel a néhány centiméteres elváltozásokat is megtalálhatjuk és biztonsággal eltávolíthatjuk. Ezeknek a technikáknak és eszközöknek a magyarországi meghonosításában Barzó Professzor Úrnak nagyon fontos szerepe volt. Személy szerint én nem érzem azt, hogy ezen a területen jelentős előrelépés várható az elkövetkező évtizedben.

Nagyjából tíz éve nagyon erőteljesen népszerűsítik különböző kongresszusokon a robotika alkalmazását, de több limitáló tényezője is van a sebészeti robotok alkalmazásának az idegsebészetben. A gerincsebészetben lehet ennek jelentősége, főleg a műtét közben használt röntgendózis csökkentésében, illetve a sebészi idő felgyorsításában. Ott még azonban nem tart, és véleményem szerint még egy jó ideig nem is fog tartani a technika, hogy emberi irányítás nélküli robotok végezzenek műtéteket, hogy ügyesebben lehessen robotokkal operálni, mint szabad kézzel. Persze, hogy az elkövetkező évtizedekben ez hova fejlődik, azt nem lehet megmondani. Mindenesetre én úgy érzem, hogy olyan időszakba nőttem bele, mint idegsebész szakorvos, amiben a legmagasabb szintű technikai lehetőségek voltak adottak. Ebben nyilván nagyon fontos szerepe van annak is, hogy az egyetem és a klinika beszerzései és munkája lehetővé tették, hogy ezek az eszközök elérhetőek legyenek, és hogy tudjuk őket használni.

- Ha már az egyetemet említette: miért választotta az orvosi pályát, mikor döntötte el, hogy orvos lesz?

- Viszonylag fiatalon. Az édesapám biológus, és én is mindig is inkább a természettudományok felé vonzódtam – érdekelt az élővilág, sokáig én is biológus akartam lenni, mint ő. Aztán amikor általános iskola hatodik osztályába jártam, az apai nagymamámnál gyomorrákot diagnosztizáltak, ami már sajnos áttétes volt. Ekkor nagyon elkezdett az foglalkoztatni, hogy mikor és hogyan műtik meg, mit csinálnak vele a műtét alatt… elkezdtem hát az emberi anatómiát tanulmányozni. Akkor alakult ki bennem, hogy a biológia helyett az orvostudomány felé szeretnék haladni. Az érdeklődésem kitartott, gimnáziumban is biológia-kémia szakos voltam, majd első helyen az orvosi egyetemre adtam be a jelentkezésem.

- Mi a legnehezebb dolog a munkájában és mit szeret benne a legjobban?

- A legnehezebb része az, amikor olyan betegekkel találkozom, akiknek a sorsával nagyrészt azonosulni tudok. Már öt éve én is boldog családapa vagyok, két nagyon szép kislány apukája. Azóta, amióta szülő vagyok, még jobban megráznak azok a történetek, amikor hasonló korú szülőknél találkozok olyan betegségekkel, amelyek esetében hiába teszünk meg mindent, sajnos biztos, hogy a kisgyereküket már nem fogják tudni felnevelni, mert a betegségük a legmodernebb kezelések ellenére is néhány éven belül halálos kimenetelű lesz. Olyan szempontból könnyebb ezt tolerálni, hogy idegsebészként ezeknek a betegeknek a kórlefolyását ritkán követjük végig, tehát nem találkozom velük, amikor eljön a vég, de azért így is elég nehéz.

Az idegsebészetben, és főleg az agytumorsebészetben a legtöbb betegség nem gyógyítható, csak időt tudunk nyerni. Egy komplex műtét után azonban, amikor látjuk, hogy a beteg teljesen jól van, sikerült elérni a célt és a lehető legtöbb időt biztosítani neki… ezek azok a pillanatok, amiket sikerélményként könyvelek el, ez a leginkább felemelő érzés. Ilyen szempontból a funkcionális idegsebészet jobb, mint az agytumorsebészet, bár az is tüneti kezelés, tehát nem gyógyítjuk meg a betegséget, de drámai életminőségbeli javulást tudunk a betegeknél elérni. Ha például idő előtt lemerül a mélyagyi stimuláló rendszer, akkor a betegek olyan állapotba kerülhetnek, hogy nem tudnak az ágyból kikelni, beszélni. Azonban amikor kicseréljük a stimulátort, felkelnek, elkezdenek járni, beszélni, jelentős javulás látható. Ezek azok a dolgok, amik folyamatosan motiválnak és megerősítenek abban, hogy érdemes csinálni a munkánkat.

SZTEinfo - fotó és szöveg: Kósa Boglárka