Szeged idei díszpolgára, Dr. Katona Márta professzor nem számolja, hány ezer baba életét sikerült megmenteni

– Idén lesz 44 éve, hogy a Szegedi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikán elkezdte a gyógyító munkát. Mi vagy ki vezette az orvosi pályára?

– Kamaszkoromban több minden érdekelt, azonban édesapám, dr. Katona János bölcsen tudta, hogyan kell hatnia rám. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei kórház gyermekgyógyász főorvosaként nyári gyakorlatra beosztott nővérnek a saját osztályára. Reggel hatra kellett járnom, és ha nem értem be a háromnegyed hatos műszakváltásra, bizony nem számított, hogy a „főnök lánya vagyok”, nagy letolást kaptam. Nagyon megszerettem az ottani munkát! Láttam nagyon súlyos betegeket, és az egészségügyiek áldozatos munkáját. Apámra azóta is sokszor gondolok, hogy a hatvanas évek szerényebb orvosi lehetőségei közepette micsoda terhet cipelt a hátán. Ez ma is így van, a súlyos betegek ellátásáért felelő vezető beosztású orvosoknak hatalmas felelősséggel és teherrel kell mindennap megbirkózniuk. Sokszor nagyon nehéz lelkileg feldolgozni a gyógyíthatatlanság tényét, a haldokló betegek látványát és a meghalt betegek emlékét. Az intenzív terápia sem nevezhető diadalmenetnek. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, és beszélni kell olyan szülővel is, akinek haldoklik a gyermeke. Ez nagyon nehéz, mindig hangsúlyozom az orvostanhallgatóknak is, hogy az orvosoknak meg kell találniuk a lelki és testi felfrissülés lehetőségeit, a rekreáció formáit. A súlyos emlékeket, feszültséget le kell vezetni, azonban elfelejteni nem lehet.

– Engedjen meg egy személyes észrevételt. A Korábban Érkeztem Alapítvány pár hónappal ezelőtt sajtótájékoztatót tartott a Gyermekgyógyászati Klinikán, ahol elhangzott, hogy a koraszülöttek ellátásában, gyógyításában milyen fontos az orvosok és az ápolók áldozatos, szeretetteli munkája, mennyire hatalmas szerepe van a lelkierőnek. Ön előttem ült, és amikor picit oldalra fordult, láttam, hogy folynak a könnyei. Minden mondatot teljes szívvel átélt. Mi adott és ad még ma is erőt a mindennapok orvosi és emberi kihívásaiban? Mitől olyan szép ez a nagyon nehéz szakma?

– A gyógyítás öröme és szépsége, az új módszerek és terápiák emberi életekben mérhető sikere hatalmas eufóriát tud adni. Emellett nagyon szerencsés embernek tartom magam. Egy orvos életében alapvetően meghatározó, hogy kitől tanulhat, ki mellett biztosított a szakmai fejlődése. Rendkívül sokat jelent, ha egy olyan vezető mellett dolgozhat valaki, akinek példaértékű a morális tartása, nagy tudású, kiemelkedő egyéniség, és egy jó csapatot tud maga köré építeni. Az életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy a Gyermekgyógyászati Klinikán mindig olyan kollégákkal dolgozhattam, és mindig olyan főnökeim voltak, akikről mindez elmondható. Hálával és szeretettel gondolok vissza Boda Domokos professzor úrra, aki ide kerülésemkor, és még utána hosszú éveken keresztül vezette a klinikát, a tudása és szellemisége meghatározó volt a pályám során. Ki kell, hogy emeljem Kertész Erzsébet főorvosnőt, illetve Tekulics Péter professzort, aki már sajnos nem lehet köztünk, és Pintér Sándor professzor urat, nekik szintén nagyon sokat köszönhetek. És ezt a támogatást a jelenlegi klinika vezetőjétől, Bereczki Csabától is megkapom, amiért nagyon hálás vagyok. Ma, az internet világában különösen jelentős, hogy legyen egy karizmatikus egyéniség, aki nemcsak tudást, hanem szemléletet is ad. A jó munkahelyi légkörnek is óriási a szerepe, itt tudja tartani a külföldön tárt karokkal várt magyar orvosokat!

– Milyen volt egy szegedi klinikus élete a pályakezdése idején, a hetvenes években?

– Sok nehézséggel kellett megküzdenünk, időnként elképesztő harci körülmények között működtünk és gyógyítottunk. Egy nyári időszakban például Budapesten sok gyermek szívsebész szabadságra ment, és a szegedi kollégák segítségét kérték. Mentőhelikopter hozott három rendkívül súlyos állapotú szívbeteg babát a klinikára, ahol akkor még nem volt ultrahang. Az akkori belgyógyászati klinikára, Forster Tamás professzor úrhoz kellett átvinnünk vizsgálatra a piciket. De hogyan? A gondot az jelentette, hogy nem volt megfelelő beteghordó ágyunk. A klinikán erre a célra esőben és hóban is egy borzalmas, mázsás kocsiszerű járgányt toltak, aminek sokszor kitört a kereke, mert nem gumiból, hanem csikorgó vasból készült. Az volt az előnye, hogy stabil volt, nem esett ki belőle a baba. Emlékszem, már délután öt óra elmúlt, és ilyentájt segítségként a férjemet kérhettem meg. Már civil ruhában voltunk, és ragyogó napsütésben a Tisza-parton a férjem tolta a fém kocsit, én pedig mellette haladva a benne levő már intubált elkékült babát lélegeztettem egy lélegeztető ballonnal. A parton sétáló emberek messziről kedvesen nézték ezt a babájukat sétáltató szimpatikus párt, és rémülten visszahőköltek, amikor közelebbről látták, hogy pontosan mit csinálunk. Erre a történetre már csak nevetve tudok visszaemlékezni. A diagnózis felállítása után a babát megoperálták, és szerencsére ma már teljesen egészséges felnőttként élhet Debrecenben.

– Az elmúlt évtizedekben az újszülött gyógyászat hatalmas fejlődésének lehettünk a tanúi, az országban például Szegeden az elsők között vezették be a magzati szívultrahang vizsgálatot. A halálozási arányok drámai változása, a babák életkilátásainak jelentős javulása hogyan hatott vissza a gyógyító munkára?

– Óriási mértékben! Fiatal orvosként lehettem tanúja ennek az óriási fejlődésnek, aminek a jelentőségét a védőoltások pozitív hatásával tudnám összemérni. Amikor 1976-ban a klinikára kerültem, tagja lehettem annak az orvoscsapatnak, amely Boda Domokos professzor vezetésével létrehozta az újszülött intenzív osztályt. Akkoriban a koraszülöttek halálozási aránya óriási volt, egy-két napot éltek, utána pedig eltemettük őket. A gépi lélegeztetés bevezetésével, valamint a 90-es években a babáknak adható felületaktív anyag, a surfactant kezelés, a koraszülöttek légzési elégtelenségének oki terápiájának jóvoltából csodának voltunk tanúi, ugyanis előtte csak a tüneteket próbáltuk valahogy csillapítani. Gyökeres változást észleltünk a nagyon magas halálozási arány folyamatos javulásában, ami napjainkban természetesen tovább javul. Most kezdik bevezetni Szegeden a koraszülöttek vakságát megelőző új gyógyszeres kezelést, ami ezt a rettenetes, egész életre szóló problémát megoldja, esetlegesen a folyamatot vissza tudja fordítani. Ha egy ambiciózus fiatal orvos részese lehet ilyen fejlődésnek, hatalmas húzóerőt jelent. Nagyon fontos kiemelni, hogy dr. Kovács Gábor szívsebész professzor a pályám kezdetén Szegeden a semmiből teremtett Európa hírű szívsebészeti centrumot. A hetvenes években elkezdték csecsemők szívműtétjeit, azt megelőzően a súlyos szívfejlődési rendellenességgel született babák nagy százalékát elvesztettük. Emlékszem, hogy orvostanhallgató koromban mutattak egy cianotikus, elkékült babát, és hozzátették, hogy pár nap múlva meg fog halni. Ez a rettenetes tragédia nemcsak a szülőket, hanem az egészségügyieket is megviselte. Ma már egy három kilós gyermeket is jól meg lehet operálni. Ezen kívül nagy előrelépés volt, amikor az országban az elsők között Szegeden elindítottuk az újszülöttek és a gyermekek echocardiographiás vizsgálatát. Ma már a betegeink 90 százaléka szívultrahang vizsgálat alapján kerül szívműtétre. Ugyancsak az elsők között vezettük be a magzati szívultrahang vizsgálatot, a magzati echokardiográfiát. Ezzel a kifejezetten szívfejlődési rendellenességek kiszűrésére alkalmas vizsgálattal a legsúlyosabb magzati szívfejlődési rendellenességek kimutathatók lettek. A várandósok szűrő jellegű ultrahang vizsgálatának, és a velük történő megfelelő kommunikációnak nagyon nagy a jelentősége a további gyermekvállalás szempontjából. Nagyon fontos számomra, hogy alkalmam nyílt bekapcsolódni olyan klinikai jellegű kutató munkába, amely az újszülöttek és gyermekek kardiovaszkularis rendellenességeinek jobb megismerését és új típusú gyógyszeres kezelések hatásának vizsgálatát célozza.

– Az eltelt négy évtized legfelelősségteljesebb és legnehezebb időszaka lehetett az a húsz év, amíg az újszülött intenzív osztályt vezette. A születés utáni percekben és a halál árnyékában nem lehet szépíteni vagy hazudni, az eredmény több ezer megmentett élet, és fájdalmas veszteségek… Számolja őket?

– Nem számolom, és nem felejtem. Valóban ez a két évtized meghatározó volt a pályám során. Egy gerincbaleset után döntöttem úgy, hogy abbahagyom. A balesetből szerencsére felépültem, azonban végig gondoltam, hogy meddig bírom vállalni ezt a fajta fizikai és pszichikai igénybevételt. Most is azt mondom, hogy intenzív terápiás munkát nem lehet „a majd lesz valahogy” szellemiségével, 75 százalékos odaadással végezni. Nélkülözhetetlen, hogy 100, de inkább 120 százalékos gondossággal és tenni akarással dolgozzon az ember. Szakmailag folyamatosan fejlődni kell, nagy a jelentősége, hogy bevezessük a külföldön megismert legújabb terápiás lehetőségeket. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a súlyos betegek gyógyítása soha nem egyszemélyhez kötött feladat, az újszülött intenzív osztályon folyó munka az orvosok és az ápolók együttes csapatmunkája. Fantasztikusan magas színvonalon végzik a nővérek a feladatukat. Még egy fiatal orvos is sokat tanulhat egy intenzív osztályos nővértől, az ő tudása, tapasztalata és megfigyelései nélkülözhetetlenek!

– Nagyon sok időt eltöltött egy-egy inkubátor mellett a pici babákért aggódva, vagy súlyos szívbeteg gyermekeket kezelve. Hagy fordítsam meg a folyamatot: a kicsi gyerekek hogyan formálják a klinikust? Erőt lehet belőlük is meríteni?

– Hogyne! Elképesztő, hogy ezek az apróságok honnan, milyen súlyos állapotból tudnak visszajönni! Egy-egy nagyon beteg gyermek küzdelmét látva, hasonló esetben a felnőttek nagy része már feladta volna, egyszerűen nem lenne az élők sorában. Azért is nagyon jó gyógyítani, mert sokszor a legreménytelenebb esetnek látszó gyermekről kiderül, hogy igenis meg tud gyógyulni. Ez az érzés viszi előre az embert. Veszteségek ugyan vannak, szerencsére egyre kevesebb, és egyre több gyermek meggyógyul.

– Több évtizede tanítja az orvostanhallgatókat. Mi ad élményt a tanításban?

– Valóban, a gyógyítás mellett közel negyven éve tanítok, amit nagyon szeretek. Kezdetben csak gyakorlatokat, később egyre több tantermi előadást tartottam, jelenleg pedig magyarul és angolul vezetek szemináriumokat, neonatológiai kurzusokat. Nagy élményt jelent, amikor vizsgán egy briliáns elme ül velem szemben, és élvezettel figyelem, ahogy gondolkodik. Sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne sok év múlva hallani róla. Már most látni lehet, hogy a mai szegedi orvostanhallgatók között is vannak nagyon tehetséges, okosan gondolkodó fiatalok, akik biztosan sokra fogják vinni, bárhol is kell majd bizonyítaniuk a világban…

… akik közül sokan éppen Katona Márta professzor asszonyt tartják nagytudású és példamutató egyéniségnek…

– Ha ez így van, akkor ennek örülök. Számomra nagyon sokat jelentettek azok az oktatók, orvosok akiktől tanultam. Boda Domokos professzor kiemelkedő szellemi frissességgel rendelkezett. 91 éves korában még az egyik legjobb gyermekgyógyászati lapban publikált. Két évvel később pedig bekopogott a szobám ajtaján, és kölcsön kért tőlem egy gyerekintenzív terápiás könyvet. Volt egy bölcs mondása, amit gyakran idézek az orvostanhallgatóknak: „Az orvos tévedhet, de nem mulaszthat.” Vagyis természetesen nem vagyunk tévedhetetlenek, de fontos, hogy a munkánkat kellő gondossággal lássuk el. Meggyőződésem, hogy a magyar egészségügyi rendszerben nagyon sok orvos és ápoló dolgozik rendkívül lelkiismeretesen csöndesen, nem nagy híradással maga körül.

– A nagy elődök útján jár abban is, hogy a Gyermekgyógyászati Klinika két professzora, két iskolateremtő mestere már átvehette Szeged város díszpolgári címét: dr. Boda Domokos Széchenyi-díjas professzor 1995-ben, dr. Pintér Sándor professzor pedig 2017-ben. 2020-ban pedig Katona Mártának ítélték meg ezt a kitüntető címet.

– Elmondhatatlanul boldog vagyok és köszönöm! Szeged számomra nagyon sokat jelent. Minden ehhez a városhoz köt, ennek a városnak a szellemisége, kultúrája és az egész légköre meghatározó. Az egyetemi tanulmányaim, a férjem, a családom, a gyerekeim jó iskolái, a munkahelyem és most ez az óriási megbecsülés. Nehéz megfelelő szavakat találni, hogy mindez milyen örömet és megtiszteltetést jelent nekem.

– A Facebookon megosztott hírre a gratulációk mellett nagyon sokan írták, köszönik, hogy meggyógyította a gyermeküket. Vajon hányan lehettek?

– Természetesen nem tudom pontosan. Amikor az újszülött intenzív terápiát vezettem, évente közel 360 babát gyógyítottunk, ezt a számot szorozzuk be az évekkel, vagyis hússzal, majd adjuk hozzá a kardiológiai betegeket és ambuláns ellátást is. Több mint tízezer gyermek lehet. Nagyon jól esik a visszajelzés, az utcán menve sokszor találkozom valakivel, akinek a gyermekét kezeltem, sőt olyan is akad már, akinek az unokáját is én gyógyítottam. Azonban örömmel mondhatom, hogy most 68 évesen sem vagyok még fáradt, nem fásultam meg, még mindig érdekel a szakma. Ameddig bírom, folytatom a gyógyító munkát!

SZTEinfo-Lévay Gizella

Fotók: Bobkó Anna