SZTE magazin

Szte_Rovatfejek_Mtivadar

„A megismerés szintjei – Haikufüzér utazóknak” az SZTE geológus professzorától, M. Tóth Tivadartól

„Nemcsak a szerző írja a szöveget, hanem a szöveg is írja a szerzőt és önmagát” – véli M. Tóth Tivadar. Az SZTE Ásványtani, Geokémiai és Kőzettani Tanszékét vezető egyetemi tanárral legújabb publikációjáról, egyben első verskötetéről beszélgettünk. „A megismerés szintjei – Haikufüzér utazóknak” című művet az SZTE virtuális könyvheti beszélgetéssorozatában ajánljuk a tudomány és művészet kapcsolódásaira, a kutatóra és az alkotóra kíváncsi olvasó figyelmébe.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Ha 2020-ban lehetett volna ünnepi könyvhét, akkor „A vékony fekete vonal, avagy mit látunk a világból egy kulcslyukon át?” című, négy szerzőtársával együtt írt könyvrészletről is kérdezhetnék M. Tóth Tivadart. A Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar Földrajz és Földtudományi Intézet Ásványtani, Geokémiai és Kőzettani Tanszék vezetőjével beszélgethetnénk az „SZTE utcára viszi a tudományt”-sorozatban a Magyar Tudományos Művek Tárában fellelhető egyéb publikációiról is. A tudományos művek gyakorlott szerzőjétől a beszélgetésünket leíró interjú élén azt kérdezzük: Milyen a jó cikk?

– A jó cikk őszinte. Elolvasásra motivál, és azt adja, amit ígért. Egy cikkben illik mindent elmesélni, amit az adott témáról tudunk. Sose kevesebbet, de többet sem. Hosszú évek alatt, sok cikk írása során megtanulhatunk precízen fogalmazni. Egy cikk célja, szerkezete rendszerint adott, miközben magában a szövegtestben nem lehetnek fölösleges szavak, mert attól fejre áll a tudományos publikáció.


IMG_0472_j

 

És a vers is? Legújabb művét az teszi időszerűvé a 2020-ban a koronavírus-járvány miatt online térbe szoruló könyvünnepeken, hogy megmutassuk: a geológus professzor, a választott tudományterülete magas szintű művelésén kívül jártas a művészetek világában is. A Napkút Kiadó 2020-ban a magyar költészet napja alkalmából jelentette meg M. Tóth Tivadar: „A megismerés szintjei – Haikufüzér utazóknak” című kötetét. Ha elképzeljük, hogy a korábbi könyvheteken megszokott módon, például a szegedi Líra Fókusz Könyváruház kínálatából emeljük ki, vesszük kézbe a kötetet, az első, ami szembeötlik, a cím. Miért az egyik haiku, s miért pont „A MEGISMERÉS SZINTJEI” az egész kötet címe?

– Miután összeállítottam a kötetet, megnéztem, melyik vers fejezi ki az egész füzér mondandóját, sűrítve…


IMG_0439_j

 

…Idézem: „Türkiz: hidratált / rézfoszfát. Nem! A távol / kék némasága.” Olvasóként azt hittem, azért ez a kötet címadó verse, mert ebben a haikuban ott van a geológus és a költő is.

– Persze, ezért is. Miközben a két szemlélet nem is áll olyan messze egymástól, hiszen mindkettő alapja a világ nagyon pontos megfigyelése. De egy haiku, mint szöveg nagyon más, mint a fent említett tudományos cikk. A haiku azon kívül, hogy tömörít, a legszélesebb szeletet mutatja meg a világból úgy, hogy soha nem lehet teljes. E műfaj legfontosabb tulajdonsága, hogy együtt gondolkozásra hívja az olvasót: „Tedd mellé a saját élményeidet, látásmódodat – egészítsd ki a képet!” Szokták mondani, hogy a haiku: képkeret, amelybe a képet az olvasó illeszti be.

 

 

„Huncut módon”

 

A kötet alcímébe fontosnak tartotta beemelni: „Haikufüzér…” Miért éppen ezt az 5-7-5-ös sorképletű versormát, illetve „a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai, lélektani tartalmat” sugalló műfajt választotta?

– Mert nem akartam mindent elmondani. Rendkívül szép vers Arany Jánostól a Családi kör, benne a cicával, amely „… bogarászni restel …”, s szinte látni, ahogy „… ballag …” Ehhez olvasóként, azon kívül, hogy belesüppedek a történetbe, nem kell sok mindent hozzátenni. Én azt akartam, hogy megcsiklandozzam vagy provokáljam az olvasót – mondván: „Tedd oda magad!” Furcsa, kettős játék, amikor az ember haikut ír. El akarok mondani valamit nagyon precízen, miközben a szöveget ki akarom üríteni annyira, hogy ne legyen benne semmi olyan, ami túlontúl orientálja az olvasót, így determinálva, hogy mire gondoljon. Tehát a haikuban úgy kell egy minél egyértelműbb keretet alkotni, hogy ne maradjon benne semmi a képből, amit keretbe foglal, s amit kitölteni az olvasó dolga.


IMG_0452_j

 

„Haikufüzér…” – ígéri az alcím. Vagyis: e kötet olvasójának a szerző szerkesztőként is „üzen” azzal, hogy melyik verset melyik után teszi?

– Ez már az írás folyamata volt. Kitaláltam egy játékot magamban magamnak. A haikukat már a középkori japánok is gyakran füzérbe szerkesztették. Társasjátékot játszottak egymással a költők: egyik írt egy haikut, amiből valamilyen gondolatot továbbgurított a másik. Én azt találtam ki, hogy minden versnek a második feléből választott valamelyik szóval megyek tovább a következőre…

 

Mint az egyik kedvencem, a CARPE DIEM című haikuból indulva – „Amíg az orkán / végét várod, csodáld meg / a villámokat!” – megszületett a NÉZŐPONTOK – IN MEMORIAM O. G. című: „– Cikáztak ádáz / villámrajok. – Rózsásan / derengett az ég.”?

– Igen: az általam kiválasztott szót, ebben az esetben a villámot, tartalmaznia kell a következő vers első felének. Ami aztán gondolatilag visszafelé is hat az előző versre. Imádtam játszani a szavakkal. Természettudós létemre csudálatos érzés volt egyetlen szóval bíbelődni, órákon, akár napokon át farigcsálni azt. Mennyi jelentésárnyalatot lehet felfedezni! Minderre bőven volt időm, nem szorított a kényszer, hiszen nem versírásból tartom el a családomat. Játék volt ez, a lehető legszebb tartalommal.

 

A kötet alcímének folytatása szerint utazóknak szól e kötetet. Ezt erősíti a fülszövegbe, a könyvajánló helyére emelt – AZ INDULÁSRÓL és A MEGÉRKEZÉSRŐL című – haiku. De kérdés: milyen utazóknak?

– Száz haikut írtam és akartam kötetbe rendezni, erre utaló alcímmel. Miután Szajbély Mihály professzort megkértem, olvassa el, mondjon véleményt a verseimről, ő szelektált. A maradék verseket kellett újra strukturálnom, s ebből rajzolódott ki az utazó metaforikus alakja.

 

… Aki föltűnik a borítón, ami Caspar David Friedrich Barát a tengernél című festményének a felhasználásával készült.

– Nagyon szeretem ezt a képet. Mások mellett két kedvelt festőm Caspar David Fridrich, illetve Egry József a magyarok közül. Képeiken ugyanazt vélem felfedezni: a sejtelmes „látom – nem is látom” kontinuitását, a „valódi táj – lelki táj” átjárhatóságát. A haikut is ezért szeretem. Egy tájat ír le, abból indul ki – hihetetlen precízséggel. Mondják: a haiku a pillanat művészete. Azt írja le, amit abban az adott pillanatban láttam, de aztán mégsem a tájról, hanem rólam, a szemlélőről szól. Huncut módon.

 

 

„Találd meg önmagad!”

 

A képzeletbeli könyvsátornál kézbe vett kötet szerzőjéről információt keresve hátra lapozunk. A borító hátoldalán, a portréja alatt nem haiku, de tömör 3 mondat a bemutatás: „Veszprémben nevelkedett. Harminc éve Szeged él. Három gyermek édesapja.” Sűrítve a múlt, a jelen, jövő? Hogy „honnan jövök, hol vagyok és hova tartok”?

– Örülök, hogy ez így átjön!

 

Nincs ott a foglalkozása, vagy a munkahelye, vagy hogy…

– … Irreleváns információ, hogy egyetemi tanár vagyok abból a szempontból, hogy írtam száz verset. A bemutatkozó mondatokban kiválasztottam azt, ami fontos, s aminek szép a szimbolikája is: Veszprémből indulva az ezeréves városban magamba szívott kultúrát hoztam Szegedre, amely jövőre lesz százéves egyetemi város.


IMG_0460_j

 

Veszprém a kulcs? Hogyan lett geológus?

Egy könyvön keresztül. 11 évesen régész szerettem volna lenni, s a gyerekkönyvtárban, a nyári vakáció idején a nyolc könyv mellé kilencedik olvasmánynak kaptam Lóczy Lajos életét. A könyvtáros azt hitte, hogy ő is régész volt, de az életrajz olvasása közben kiderült számomra, hogy geológus. Annyira magával ragadott a története, hogy Veszprémből átbicikliztem Balatonarácsra a temetőbe, a sírjához, s ott – egy 12 éves összes magabiztosságával – megígértem Lóczy Lajosnak, hogy geológus leszek.

 

Innen, a gyerekkorból ered az irodalomhoz való kötődés?

– A nevelkedésünk során jelen volt a művészet. A zene, az irodalom, a képzőművészet is jelen volt a családi könyvtárunkban. Az öcsém, M. Tóth Géza, akit fölvettek biológusnak, elment iparművésznek, végül animációs filmes lett, egy ideig a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektoraként is dolgozott. Húgunk gyerekorvos és profi kórusban énekel. Én zenetörténész vagy geológus szerettem volna lenni, aztán elmentem matek tanárnak.


M_Toth_Tivadar_IMG_0463_j

 

Hogyhogy?

– Nem lehettem direktben geológus, mert ilyen szakot akkor csak az ELTE hirdetett. Mivel matematikából erősnek számítottam, fizikából viszont nem, ráadásul Budapest sem vonzott, a szüleim nyomdokaiba lépve a szegedi egyetemre felvételiztem – nosztalgiából. Matematika számítástechnika szakos középiskolai tanárként végeztem. Reméltem, hogy Szegeden egy „svédcsavarral” elkeveredhetek geológiára.

 

Tehát „zenetudósnak” is készült. A zene iránti fogékonyságból következhet a vers szeretete?

Azért zene és azért vers, mert ezekben a művészeti ágakban van idő arra, hogy én is ott legyek és részese legyek az élménynek. Az érzelmi azonosulás rendkívül fontos, amit például a számomra általában túl gyors filmekben sokkal nehezebben tudok megtalálni.


MTT_olvas_IMG_0474

 

A zene iránti rajongása is tetten érhető a verskötetében: például Schubert Adagiója két haikunak is témája. Művész lélekként mélyhegedűn játszik a szegedi egyetemi zenekarban. Ön az egyetlen professzor az SZTE Universitas Szimfonikus Zenekarban?

– Jelenleg igen és nem tudok ilyen értelemben elődömről. Édesapám és édesanyám is a szegedi egyetemre járt, s az akkori, a ’60-as évekbeli egyetemi zenekarban játszottak. Édesanyám csellózott, édesapám brácsázott, így egymás mellett ültek. Mondhatjuk: a puszta létezésemet az egyetemi zenekarnak köszönhetem… Végig zenéltem az életemet, s amikor 1991-ben Gyüdi Sándor karmester újraalapította a zenekart, ott ültem mellette. Tehát az origo pillanatától, immár 30 éve tagja vagyok a szegedi Universitas Szimfonikus Zenekarnak.

 

Szüleitől kapta a zene szeretetét. Továbbadja a gyerekeinek?

– Otthon nagyon sokat szól a zene, úgyhogy a megszeretés lehetősége adva volt. Másrészt a legnagyobb hiba, amit szülő elkövethet, ha azt akarja kicsalogatni a gyerekeiből, amit neki nem sikerült saját magából. Hihetetlen kíváncsisággal kell a gyerekeink felé fordulni: „Te ki vagy?” „Mi van benned?” S a kérdésre adható válasz kibontásában kell segítségére lennünk. Mindhárom gyerekünk zenélt. A fiam sokkal muzikálisabb, mint én valaha voltam és jobb technikával csellózik, mint én brácsázom, mégis: műegyetemi hallgató, s a zene pillanatnyilag háttérbe szorul az életében. Jómagam nem készítettem két jó képet az életemben, ezzel szemben a nagyobb lányom, aki általános orvosként végzett a szegedi egyetemen, egyetemi fotóversenyt nyert… A szülő, a felnőtt felelőssége, hogy a gyerekektől, akiktől folyamatosan érkeznek a rádióhullámok, azokat fogja és fogadja, vagyis ne csak egyetlen, az ízlésének megfelelő adóra álljon rá. Egy szülőnél minél több adásra kell antenna, s ki kell tudnia választani, hogy ezek közül melyik fontos a gyereknek még akkor is, ha az számára korábban sose számított lényegesnek… Például mindhárom gyerekem evezős volt. A kisebb lányom, aki biológia szakos a Radnóti gimnáziumban, máig aktívan sportol. Én sose futottam vagy sportoltam élvezetből, mégis természetes, hogy ott vagyunk minden versenyén és hangosan szurkolunk. Ezzel azt erősítem a gyerekeimben is, hogy „Találd meg önmagad!”

 

 

„Járt utat a járatlanért mindig hagyj el!”

 

Az önmagunkra találás eszköze lehet a versírás. Ön mióta ír verset?

– Három gyerekem, egy unokám van, sok ezer tanítvány került ki a kezem közül, így ma már némi rutinnal rá tudok nézni egykori kamasz magamra is. Annak idején azt erősítette bennem a környezetem, hogy „okos vagy, de az érzékenységeddel nem tudunk mit kezdeni”. A világ által erősített énképem lett ez, s elnyomtam magamban a művészet iránti érzékenységemet. Így aztán már felnőttként, egyetemi emberként, családapaként, 10–15 éve kezdtem el írni – verseket. Az ember miközben érik és már egyre hosszabb ideje fiatal, szembesül a kérdéssel: „ki vagyok én?” azon kívül, amit rólam a környezetem gondol és mond. Látensként élt bennem a verselési vágy. De kötetként ez az első.


2_haiku_IMG_0475

 

Ezeket a haikukat miért kellett kötetbe rendezni és kiadni?

– Nagyon sokféle verset írtam: a szonettől kezdve a hőseposzig. Az előző verseimről nem gondolom, hogy publikálnom kellene. Introvertált attitűdű emberként nem azért írok verset, hogy más lássa. Hogy klasszikust idézzek: „Azért kell megmászni a hegyet, mert ott van…” A versírás lelki szükséglet. A haikufüzér egy évig állt és várt a fiókomban. S eljött a pillanat, amikor már nem szerzőként polírozgattam, hanem kívülről kezdtem el olvasni a szövegeket. Amikor olvasóként tudtam ránézni a haikukra, akkor, abban a furcsa pillanatban gondoltam arra, hogy ezek már nem csak önmagamnak szólnak, mások számára is érdekesek lehetnek.

 

Ha könyvheti zsákmányt kereső olvasóként belelapozunk a kötetbe, a verscímek alapján is föltűnik: nagyon sok oldalról próbál ránézni a világra. Tudósoktól kezdve népmese hősökig föltűnnek itt a kultúránkhoz tartozó alakok, idézetek…

– Ezek releváns, nem vagy-vagy, hanem egymás mellett létező látásmódok. Ha képesek vagyunk egymás mellett, különböző irányokból ránézni a világra, azáltal gazdagabbak vagyunk.

 

Tömörítés, sűrítés az egész kötet. Mint a kőzet? A kőzet a költő és a geológus számára ugyanúgy tömörítés?

– Körülvesznek minket a kövek. Valójában a feleségem, aki a talajtan professzora, a nagy ásványgyűjtő a családban. Számára fontosabb a vizuális élmény, míg nekem az számít, hogy miről mesélnek a kövek. Millió évek hihetetlen információmennyiségét rejti minden darab kő és én sose tudtam nem belülről nézni rájuk. Azt kérem tőlük is, amit az emberektől, „gyere, mondd el, mi történt veled?”.

 

MTT_mikroszkoppal_IMG_0491


Mi az első kutatói élménye?

Misi mókus kalandjai, Tersánszky Józsi Jenő meséje. A gyerekszobámban az asztalom fölé ki is írtam a Misi mókusnak tulajdonított hitvallást: „Járt utat a járatlanért mindig hagyj el!” Ez az állandó kíváncsiság, járatlan úton járni: feszültség.

 

Mint A TUDOMÁNYRÓL című versében? „Járhatatlan és / járatlan ösvények a / tarka hómezőn.”

– Mert a hómező tarka. Csak az hiszi fehérnek, aki a járt úton halad. Kétféle út van: a járt út és a járatlan, s a járatlan útból eredeztethető a járhatatlan és a járható. S az a feladatunk, hogy a járatlanok között megtaláljuk a járhatót. Ez egy izgalom: feszültség. A tudományos kutatónak ez az útja.


A_het_verse_IMG_0482

 

Erről eszembe jut az egyetemi oktató attitűdje, aki minden gesztusával, akciójával oktat.

– De nagyon másként, mint az általános iskolai tanító, aki mindent elmond, mindenre rácsodálkoztatja a diákjait. Itt, az egyetemen értelmiségieket nevelünk. Egy olyan keretet adunk, amelybe a mai hallgató, mint értelmiségi, majd elhelyezi önmagát. Tehát ha a hallgató csak azt tudja, amit én tudok, akkor nem tud semmit. Nekem egy olyan keretet kell adni, ami segít a hallgatónak fölfedezni önmagát, kibontani azt, ami benne van. Segítenem kell kibontakozni a hallgatóimat, semmint elmondani nekik, hogy így vagy úgy kell látniuk a világot. Minden megmozdulásommal azt üzenem: „Úgy kell látni a világot, ahogy Te látod!”, s nekem ehhez kell kulcsot adni.


A_het_verse_2_IMG_0486

 

Kulcs a haiku is? Mennyire tudják a tanítványai, hogy versíró is? Mennyire tudják az kollégái, hogy nemcsak tudományos cikkeket publikál, hogy előkészítette ezt a verskötetét is?

– A versek iránti vonzalmam köztudott: több mint három éve a tanári szobám ajtajára hetente kiteszek egy-egy verset egy XX–XXI. századi magyar költőtől. „A hét verse” folyamba lapozva az első Hervay Gizella volt, de olvashattak már itt Tolnai András, Illyés Gyula, Petri György, Szabó Lőrinc költeményt is a tanítványaim, a kollégáim. A magyar szerzők közé egyetlen más nemzetiségűként Majakovszkijt válogattam be, tőle is az Önagyonülésezőket egy hosszú értekezlet után. A 2017-től vagy 170 versből álló folyamban nemigen akad olyan szerző, akitől két vers került ki a dolgozószobám ajtajára. Ez azt üzeni a kollégák és a hallgatók számára is, hogy hihetetlenül gazdag a versirodalom. A válogatás sikerére példa, hogy egy-egy PhD-hallgató lefotózza, mert olyan szépnek találja az arra a hétre adott verset. Vagy: az SZTE szegedi Egyetem utcai épületében a szomszédunk, az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszékről is jönnek verset olvasni hozzánk. Ennek híre ment, s azóta ott is kiteszik „A hét versét” az ásványtani tanszék vezetőjének az ajánlásával, aláírásával. Szilágyi Zsófia tanszékvezető professzor „A hét verse” sorozatomat tartalmazó 200 oldalas pdf-ből válogat. Ennél nagyobb elismerés, azt hiszem, nem kell.


TMT_A_het_verse_IMG_0488

 

A Szépíró-díjas irodalomtörténész olvasta a haikuit is?

– A versfüzért odaadtam Szilágyi Zsófia irodalomtörténész professzornak, akit előtte nem ismertem. Elolvasta, s rámondta az áment. Én pedig elvittem a haikumaimat a Napkút Kiadóhoz.

 

És hogyan olvassa az ön könyvét az olvasó?

– Úgy tudunk jó döntést hozni, hogy kizárjuk a rossz döntéseket. E logika alapján előbb azt mondom el, ahogy nem szabad olvasni ezt a könyvet: az elejétől a végéig, egyhuzamban. Az egyik kollégám elárulta: naponta egy haikumat olvasott el, s hagyta, hogy az az egy dolgozzon, matasson benne, vagyis a haiku jelentette keretbe beletevődjön a kép. Úgy képzelem, hogy a verskötetemet az olvasó leveszi a polcról, valahol kinyitja, beleolvas, aztán továbblapoz, ott is elolvas egy verset, majd hazaviszi a kötetet. Otthon, javaslom, lassan kezdje olvasni, egyet-egyet egy-egy napon! A kötet alcíme – „Haikufüzér utazóknak” – kifejezi, hogy az olvasó számára utazást jelent, ha lassan olvassa ezeket a verseket. Idő kell, hogy az ember megértse a tömörített gondolatokon keresztül a saját, versekbe kódolt útját. Mert a haiku: beszélgetés az olvasóval, akit nem szükségképpen ismer a szerző. Úgy lehet beszélgetésre hívni egy ismeretlent, ha kérdezek tőle valamit, ha kiteszek egy kérdőjelet, hagyok egy nyitott mondatot. Mint a kiváló matematikus, Leindler László professzor, aki, amikor valaki megakadt az analízis vizsgán, mindig azzal lendített tovább, hogy megkérdezte: „Nos?” Így jön létre a pillanat, amikor válaszolni kell, mert nem maradhat úgy a párbeszéd, ahogy addig fejlődött. A kötet minden verse egy ilyen „Nos?”, így hívom párbeszédre az olvasót.

 

SZTEinfo – Újszászi Ilona

Fotó: Bobkó Anna

 

 

M. Tóth Tivadar: A megismerés szintjei – Haikufüzér utazóknak című verskötete virtuális könyvbemutatója megtekinthető itt.


2020 nyarán, az SZTE virtuális könyvheti beszélgetés-sorozatában megjelent cikkek, ajánlók:

Míg nincs vakcina, a járvány elleni védekezés eszköze – több száz éve – a karantén

A mesék birodalmában Mórocz Károllyal, az SZTE alumnusával

„Izgalmas belátni a történelem kulisszái mögé” – véli a PhD-értekezést író Szent-Györgyi-kutató könyvtáros

Egy kalandokkal teli könyv kalandos élete

Sors-cserepek – Erósztól a festővászonig

Zelka, a fagyos Persephoné

Aszterión, a csillagközi vándor

A kolozsvári és szegedi gyökerű Neohelicon a legjobbnak értékelt folyóirat a Springer kiadványai között

„Rajongani kell a választott médiumért” – véli Sebők Orsolya könyvillusztrátor

Az SZTE könyves beszélgetései az ünnepi könyvhéten és a Klebelsberg Könyvtárban

Virtuális Könyvhét

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Letöltés

SZEM_2019_HUN_borito SZEM_2019_ENG_borito

AlmaMater_Magazin_2019_telAlma_mater
Szteminarium_2019SZEM_klinika_2020_01