Fuss, hogy érezd: élsz! Fuss a CsodaVárért! – javasolja az SZTE öregdiákja, Sipos János

– „Fut a szegedi egyetem?” Kimondhatjuk ezt, ha több százan, köztük a szegedi egyetem egykori és mai hallgatói, oktatói is kíváncsiak arra, miért kezdett el futni több, mint ötven évesen Sipos János? Az 1980-ban a szegedi József Attila Tudományegyetem matematika – fizika szakos tanári diplomát szerző, majd a közoktatásban az igazgatói, illetve a közoktatási helyettes államtitkári posztig jutó futó talán nem is tudja, hogy a közönség soraiban ülők közül többen is kocogtak a tőle hallottak hatására, például a szegedi gyermeksebészetért a május 4-i jótékonysági futóversenyen? Számolja, hogy hányan kötnek nyúlcipőt a példája nyomán?

– Nem számolom, de nagyon jó érzés, hogy nem telik el hónap úgy, hogy ne jelezne vissza néhány ember, hogy hallott rólam, vagy olvasta a Fuss, hogy érezd: élsz! című könyvemet. Ilyenkor gratulálok a futás – újra – elkezdéséhez.

– Immár a legnagyobb video-megosztóról is elérhető szegedi előadásában elmagyarázta, hogy a „harmonikus, jó vitalitású élet” egyik feltétele a mozgás. Ha mozgás, akkor miért futás?

– Mert a láb mindig kéznél van. Mert heti 80 perc futás 3 évvel megnöveli az élettartamot. Engem ez az összefüggés ragadott meg nyolc éve. Akkor a barátomat gyászoltam… De akadtak egyéb gondjaim is. A fiam elcipelt egy antioxidáns szintfelmérésre. Az eredménye megijesztett. Az első gondolatom az volt, hogy élni akarok, és táncolni szeretnék az unokám lagziján az ifjú párral. Elhatároztam, váltok. 103 kilós voltam – egy év alatt 20 kilót fogytam… Nem hagytam abba a futást, és megtapasztaltam jótékony hatásait.

– Így lett a matematikatanár számára a futás fontosabb a matematikánál?

– Hét éve kezdtem kocogni, az öt évvel ezelőtti tavaszon futottam le életem első félmaratonját – 700-800 fős társaságban, köztük sok régi tanítvánnyal. Ugyanabban az évben, a Rotary Club Baja projektjeként fölajánlottam: megduplázom a heti futásaim számát, és 400 kilométert futok szilveszterig azzal a céllal, hogy 400 ezer forintot összegyűjtsek egy vak bajai lány, Dóri álmának a megvalósulását segítve. Sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy Dóri külföldön tanulhasson. Aztán 32 futó csatlakozott a projekthez 4 országból, közösen segítjük Dóri továbbtanulását az amszterdami egyetemen. Dóri pedig a példájával segít – megérteni azt az összefüggést, amit a politikus Hubert Humphrey úgy fogalmazott meg: „Nem az számít, hogy mit vesznek el tőled. Hanem az, hogy mihez kezdesz azzal, ami megmarad.”

– Erre gondolva nevez be május 13-ig például a nagyszebeni maratonra, és támogatja e jótékonysági futóverseny CsodaVár projektjét, a Dél-Erdély fővárosában szórványban élő magyarok gyerekeinek a foglalkozás-sorozatát?

– 2015-ben futottam le az első maratonomat. Óriási élmény egy futóverseny belülről. A 2019. június 1-jén rendezendő nagyszebeni maraton különleges, mert aki nem tud oda jönni, az is jótékonykodhat: a világ bármely pontján futhat, vagy pénzadománnyal támogathatja a CsodaVárért futókat – egészen július 1-jéig. A jótékonysági futás honlapján és a szeben.ro oldalon láttam: ovis gyerekek is futnak a CsodaVárért. Jót tenni jó. Ezért reagáltam a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület „Fuss velünk a nagyszebeni magyar gyerekekért!” felhívására a közösségi oldalamon úgy, hogy „Amíg nem futottam, nem tudtam, hogy a futással mennyi nemes ügyet lehet támogatni. Most már tudom. Jó szívvel ajánlom figyelmetekbe ezt az ügyet, és az érte szervezett futós programot!”

– Pedagógusi elhivatottsággal népszerűsíti a futást. A szegedi egyetem tanárai közül kikre emlékszik vissza szívesen, és miért?

– Elsősorban azokra a tanáraimra emlékszem legszívesebben, akiktől a szaktárgyból is és a tanársághoz is sokat kaptam. Matematikából például Németh Józsefre, az egyik legzseniálisabb tanáregyéniségre, akivel a későbbi években is sokat találkoztam. hasonlóképpen nagyra tartom Pintér Lajosnét, akinél a gyakorló tanításomat végeztem matematikából. Fizikából különösen Molnár Miklóst és Papp Katalint, illetve az egyik akkori évfolyamfelelősünket, Papp Györgyöt is nagyon tisztelem.

– És az egykori szegedi egyetemistákkal, a csoporttársakkal tartja a kapcsolatot?

– A hallgatótársak közül is sokra emlékszem vissza szívesen, hiszen együtt töltöttük fiatalságunk legszebb éveit, rengeteg szép közös élményünk van abból az időből is és a későbbi – 5 évenként tartott – évfolyam találkozókról is. Két kollégiumi szobatársammal, Kubatov Antallal és Csúzi-Kovács Józseffel azóta is tart a barátságunk, családostól, gyerekestől. Sokat segítettünk egymásnak a vizsgaidőszakokban, és persze rengeteget fociztunk együtt... Legutóbb 2018-ban, a 4. maratonomon több egykori csoporttársammal együtt futottam... De nagyon örültem annak is, hogy például Truong Quoch Thach, választott magyar nevén: Péter, 1980. óta többször visszalátogatott Vietnámból Magyarországra, hozzánk is, Bajára. A három vietnámi évfolyamtársunk közül ő beszélte a legjobban, és beszéli ma is jól, a magyar nyelvet, benne volt minden mókás dologban, és még ügyesen focizott is.

– Milyen sportos történet vált anekdotává a szegedi egyetemi évekből?

– A kötelező testnevelés órák mellett sokat tollaslabdáztunk a barátommal, és hát rengeteget fociztunk – különösen vizsgaidőszakban, amikor a 6+6-os kollégiumi szobából egyszerre mindenki ráért. Legtöbbször az Aradi vértanúk terén, ahol akkor még nem voltak ott középen a betonból készült virágágyások, és „3 a 3 ellen” éppen jót lehetett focizni. A kollégium portása elég jól keresett olyantájt, mert amikor éjjel 2-kor mentünk le focizni, akkor illet neki adni egy kis borravalót, hogy visszaengedjen bennünket a Bolyai kollégiumba…

– …Tudták, hogy tilosban fociznak?

– A tér körül akkor is jártak autók. Egyszer meg is állt ott egy rendőr, és sokáig figyelt bennünket a lovas szobor mellől. Egy idő után megunta, odajött, és viccesen megkérdezte: „Fiúk! Lehetek én a bíró?” „Persze, rendőr elvtárs!” – válaszoltuk mi gyorsan és örömmel. „Akkor lefújom a meccset!” Ilyen humoros rendőrnek nem tudtunk nemet mondani, és természetesen elmentünk. Persze azért fociztunk a téren utána is.

– Milyennek találta hallgatóként az egyetemi sport akkori föltételeit?

– Akkortájt a közeli Ady térre lehetett menni focizni – egy kézilabda méretű pályára –, meg teniszezni. Azzal éltünk is. Más lehetőségre nem emlékszem. Azért az az igazság, hogy az évfolyamunk nagyobbik része, különösen a lányok bőven soknak találta a kötelező testnevelés órákon való mozgást is.

– Hogyan kommentálja az alma materével és a sporttolás feltételeivel kapcsolatos legújabb hírt? „A Szegedi Tudományegyetem sportközpontjában nemzetközi szabványoknak megfelelő, nyolcsávos, világítással rendelkező futópályát, valamint egy hatsávos, 80 méteres futópályát, egy magasugróhelyet, diszkosz és kalapácsvető dobópályát, két súlylökő-pályát alakítanak ki. Az 1,6 milliárd forintos beruházás keretében épül egy 300+100 főt befogadó lelátó, konditerem, és egy 80-100 férőhelyes öltözőblokk is…”

– Ha okosan költik el a rendelkezésre álló rengeteg pénzt, akkor a szegedi egyetemisták olyan lehetőséget kapnak, amivel vétek lenne nem élniük. Remélem, nemcsak a versenyszerűen sportolók használhatják majd!

– Mi a véleménye a verseny- és a szabadidős sport viszonyáról?

– Mindkettő fontos, viszont egy társadalom testi és lelki egészsége szempontjából egyértelműen a tömegsportot tartom a fontosabb dolognak. De a profi versenyzők teljesítménye ösztönző lehet az amatőrök számára is, hiszen példát mutathatnak arról, hogy az ember képes folyamatosan tágítani komfortzónája határait.

– Erre példa, hogy a futás miatt a pedagógus pályát is elhagyta?

– Az az igazság, hogy nem én hagytam el a pedagóguspályát, hanem 2011-ben – érdekes, de manapság nem annyira szokatlan körülmények között – az hagyott el engem… Egyébként különórákat most is tartok, és óraadóként többször besegítettem és ezután is besegítek ott, ahol szükség van rám, és foglalkoztathatnak engem.

– Klasszikus pedagógusként szereti „nagy emberek” okos mondatait tanítványai figyelmébe ajánlani. Milyen a motiváló idézetet ajánl a mai egyetemisták és az „öregdiákok” figyelmébe?

– A mai egyetemisták figyelmébe jó szívvel ajánlom a Bakancslista című filmben elhangzott két kérdést: „A régi egyiptomiaknak volt egy szép gondolatuk a halálról. Amikor a lelkünk a mennyek kapujába ér, az istenek két kérdést tesznek fel. A válaszon múlik, hogy bebocsátást nyerünk-e: 1. Leltél-e örömöt az életben? 2. Vittél-e örömöt mások életébe?” A hozzám hasonló öregdiákoknak egy zen közmondás kicsit átírt változatát küldöm: „Minden nap szánj magadra egy órát! Vagy ha úgy érzed, hogy nincs rá időd – akkor kettőt!”

– Milyen hosszú távú terveket dédelget futóként?

– 62 éves koromban elhatároztam, hogy a következő 20 év alatt „körbefutom a Földet az Egyenlítő mentén”, azaz a 40 ezer 75 kilométeres távot több részletben teljesítem. Mert élni jó, és jó vitalitással élni még jobb! 62 évesen is. És a láb mindig kéznél van. A futással, a táplálkozással és az önfejlesztéssel kapcsolatos tapasztalataimat összegzem a könyvemben: Fuss, hogy érezd: élsz!

SZTEinfo – Ú. I.

Fotók: Bobkó Anna