A „Megszólít a lélek – Csend és üvöltés” című est nem egyszerű színházi előadás, hanem egy érzelmi utazás, ahol a zene, a vers és az emberi lélek találkozik. Czutor Zoltán és Csuja Imre közös produkciója őszinte, szívből jövő vallomás az érzékenységről, a művészet erejéről és arról, hogy a csend néha többet mond minden szónál.
A Szegedi Tudományegyetem 29. Őszi Kulturális Fesztiváljának egyik legemlékezetesebb eseménye a Rektori Hivatal dísztermében megrendezett „Megszólít a lélek – Csend és üvöltés” című irodalmi és zenei est volt. Az előadás két, a nagyközönség számára is jól ismert művész közreműködésével valósult meg: Csuja Imre színművész és Czutor Zoltán, a Belmondo zenekar frontembere közösen hoztak létre egy estét, amely egyszerre volt meghitt, gondolatébresztő és felszabadító.
A műsor célja az volt, hogy a költészet és a zene erejét egyesítve szólítsa meg a nézőket, s megmutassa, miként férhet meg egymás mellett a csöndes befelé figyelés és a hangos, szenvedélyes kitörés. A „csend” és „üvöltés” ellentéte az emberi lélek két végpontját jelenítette meg: az elmélyülés és az önkifejezés vágyát. Az est során klasszikus magyar költők versei, valamint modern dalszövegek hangzottak el, így Babits Mihály és Petőfi Sándor művei mellett helyet kaptak a Nyers és a Belmondo zenekar dalai is. Ez a sokszínűség egy olyan hangulatot teremtett, amelyben a magas irodalom és a populáris zene harmonikusan olvadt össze. Az előadás során a háttérben művészi képek vetítése kísérte a produkciót, amelyek hangulatukban illeszkedtek a dalokhoz és versekhez. A képek finom vizuális aláfestést adtak, erősítve az est érzelmi hatását és segítve a nézőket abban, hogy még mélyebben átéljék a műsor üzenetét.
Czutor Zoltán elmondása szerint a műsor születése maga is egy különös történet:
„A dolog nagyon spontán módon indult. Csuja Imrével ismerjük és tiszteljük egymást, de őszintén szólva soha nem jutott volna eszünkbe, hogy közösen csináljunk egy műsort. A közös nevezőt egy barátunk, Seres Tamás rendező hozta meg, aki híres arról, hogy szokatlan, senki más fejében meg nem születő produkciókat talál ki. Egyszer csak megkérdezte tőlünk, volna-e kedvünk közösen fellépni. Először csak néztem, hogy mire gondol, de aztán rábíztuk magunkat. Ő válogatta össze a verseket és az én dalaimat, és egyszer csak megszületett ez az egész. Azóta már több mint ötven előadáson vagyunk túl Gödöllőtől Győrig, Békéscsabától Szegedig – és azt látjuk, hogy az emberek egyszerűen imádják.”
Csuja Imre színművész és Czutor Zoltán énekes, a Belmondo zenekar frontembere.
Czutor arról is beszélt, hogy a közönség mindenhol rendkívül befogadó:
„Őszintén szólva, még soha nem csalódtunk a közönségben. Mindenhol nagyon nyitottak és hálásak az emberek. Persze minden est más hangulatú: például amikor a Magyar Kultúra Napja környékén lépünk fel, mindig beleteszünk néhány hazafiasabb, szívszorító verset is – azoknak az előadásoknak általában meghitt, torokszorító vége van. Máskor meg többet hülyéskedünk, lazábbak vagyunk, és az est inkább vidám, szórakoztató hangulatban zárul. De olyan soha nem fordult elő, hogy a közönség hidegen ült volna végig egy műsort.”
Arra a kérdésre, hogy mi az, amit szeretne, ha a nézők magukkal vinnének az est után, a zenész így válaszolt:
„Ezen őszintén nem szoktam tudatosan gondolkodni, de mindig ugyanazt szeretném elérni: hogy amit csinálok – legyen az dalszerzés, fellépés vagy színpadi előadás – az zsigerből, szívből jöjjön. Ezek a műsorban elhangzó dalok és versek mind ilyenek. Nem tudatosan, nem célzatosan születtek, hanem őszinte, emberi érzésekből – abból a sérülékeny, kitárulkozó állapotból, ami valójában mindannyiunkban ott van. Ha ebből az őszinteségből, érzékenységből és nyitottságból valami megmarad a közönségben, amikor hazamennek, akkor elértük, amiért a színpadra álltunk.”
Csuja Imre színművész számára az irodalom és a vers szeretete gyermekkora óta fontos része az életének. Elmondása szerint a járványidőszakban fedezte fel újra a csend és a befelé figyelés erejét, ami aztán az előadás egyik fő témájává vált. „Olyan volt ez az időszak, mintha végre levegőt vehettem volna” – vallotta a színész, aki számára a költészet a mai napig menedék és önkifejezés egyszerre.
Csuja Imre
A Rektori Hivatal különleges atmoszférája méltó keretet adott a programhoz. A díszterem akusztikája, a lágy fények és a művészi formák egy olyan intim teret teremtettek, ahol a közönség nemcsak nézőként, hanem részeseként is élhette meg az estét. A műsor minden pillanatában jelen volt a lélek csendje és az érzelem üvöltése – az a kettősség, amely az emberi lét legmélyebb rétegeit érinti.
A rendezvény különös súlyt kapott a pandémiát követő időszakban, amikor az emberek újra megtanulták értékelni az élő találkozások varázsát. A „Megszólít a lélek – Csend és üvöltés” nemcsak egy művészeti előadás volt, hanem közösségi élmény is: egyfajta lelki gyógyulás, visszatérés az emberi kapcsolódáshoz és az egymásra figyeléshez.
Vörös Zsolt jelnyelvi tolmács.
Az est különleges érzékenységét tovább erősítette, hogy a műsorban Vörös Zsolt jelnyelvi tolmács is közreműködött, aki nem csupán fordított, hanem saját művészi jelenlétével is hozzájárult a produkció teljességéhez. Tolmácsolása nem egyszerűen technikai közvetítés, hanem önálló, vizuális élmény: gesztusai, mimikája és mozdulatai a dalok és versek érzelmi töltetét új dimenzióban jelenítették meg. A jelnyelv használata így nemcsak az akadálymentesítés eszköze, hanem a kifejezés egy másik, mélyen emberi formája is, amely még közelebb hozza egymáshoz a művészeket és a közönséget – hallókat és hallássérülteket egyaránt.
A Szegedi Tudományegyetem ezzel a programmal ismét bebizonyította, hogy az intézmény nemcsak az oktatás terepe, hanem a kultúra és a művészet egyik legfontosabb színtere is. Az irodalom és a zene ilyen típusú találkozása hidat teremt generációk, ízlések és világok között.
A „Csend és üvöltés” estje nemcsak a költészet és a zene ünnepe volt, hanem egyfajta tükör is, amelyben a közönség önmagára ismerhetett. Arra emlékeztetett, hogy a legmélyebb érzések néha a csendben, máskor pedig a legnagyobb zajban találnak utat a világ felé. Szeged azon az estén nemcsak hallgatott, hanem együtt lélegzett a művészettel – és valóban, megszólították a lelkeket.
Pap Noémi
Fotók: Sahin-Tóth István
