Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Van helye a tájszólásnak az iskolákban? Mernek ö-vel beszélni a szegedi és Szeged környéki pedagógusok a diákok előtt? Vagy csak otthon, családi környezetben? Többek közt ezekre a kérdésekre keresték a választ az SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet kutatói, amikor terepmunkát végeztek. Az eredményekről Dr. Németh Miklós tanszékvezető-helyettes egyetemi docens számolt be a Kutatók éjszakáján. Arról pedig, hogy mit gondolnak a szegedi és környékbeli gyerekek az ö-ző beszédről, Dr. Berente Anikó tartott előadást.
– Amikor azt halljuk, hogy a nyelvjárások visszaszorulóban vannak, és a gyerekek leszoknak a nyelvjárásról, akkor gondolni kell arra is, hogy ebben a leszoktatásban az iskolának is szerepe lehet – mondta Dr. Németh Miklós a Kutatók éjszakáján az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Elindítottak egy kutatást, amely azt célozta, hogy kiderítsék, mi történik a gyerekekkel az általános iskolában, hogyan alakulnak a nyelvi vélekedéseik.
A nyelvészek a következő kérdéseket boncolgatták: Milyen szerepe lehet a nyelvjárási beszédnek az iskolai oktatás folyamatában? Milyenek a tanárok vélekedései a helyi nyelvjárási változatokkal kapcsolatban? A tanárok nyelvi vélekedései a helyi nyelvjárásokkal kapcsolatban hogyan befolyásolják az alakulófélben lévő nyelvi vélekedéseket a gyerekeknél (6-14 éves korig)?
Dr. Németh Miklós, az SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet egyetemi docense.
– Ehhez terepmunkát kellett végezni, melynek eszköze a szociolingvisztikai interjú volt. A terepmunkát a Szeged környéki ö-ző nyelvjárás területén végeztük. Kiválasztottunk három eltérő kategóriájú települést: egy nagyvárost (Szeged), egy vidéki kisebb várost (Hódmezővásárhely) és egy kistelepülést (Balástya). Kíváncsiak voltunk arra is, hogy a településtípus hogyan befolyásolja az iskolai folyamatokat – vázolta a kutatómunkát az egyetemi docens. Előadásában a nagyjából 3000 fős lakosságszámú Balástyáról beszélt. Három, felső tagozaton tanító tanár elképzeléseit mutatta be, akik közül ketten magyar nyelv és irodalom szakosok.
Az egyik tanár, János, azt mondta, náluk otthon az egész család az ö-ző nyelvjárást használja, és ő is szokott ö-vel beszélni. Kolléganője, Judit szerint az ő saját beszéde „eléggé kaméleon”, amivel arra utalt, hogy váltogatja az identitását attól függően, hogy hol szólal meg. Edit inkább a mondanivaló tartalmára szokott odafigyelni, mint arra, hogy hogyan mondja el.
János szerint nem beszélhet a tanár tájszólásban az órán. Előfordul, hogy becsúszik, de egyből kijavítja magát. Érdekes, hogy úgy véli, a kolléganője viszont beszélhet tájszólásban, mert ő önmagát adja az órán, és nagyon fontos, hogy ne vegyen fel pózokat, hiteles legyen a gyerekek előtt. Judit azt mondta, hogy persze, beszélhet nyelvjárásban a tanár, ha a saját régiójában van, akkor még inkább példaértékű, hogy ilyen létezik. A harmadik kollégájuk, Edit szerint elvileg beszélhetne tájszólásban a tanár, gyakorlatilag mégsem. „Elvárják, hogy a köznyelvi normák szerint kommunikáljunk” – vélekedett.
Feladata-e a tanárnak a gyerek tájszólásának a javítása? Ezzel kapcsolatban az egyik pedagógus elmesélt egy történetet. Egy Székelyföldről érkezett gyerek azt mondta, hogy „áper”, ahelyett, hogy „eper”. A jelenlévők nem értették, hogy ez melyik gyümölcs – valami egzotikusra gondoltak. Végül megegyeztek, hogy ez valószínűleg az eper lesz. Amikor rákérdeztek a tanárnál, hogy miért nem feladata a tájszólást javítani, azt felelte: „valahol a gyerek identitását sérteném meg ezzel egy picit”.
Arra a kérdésre, hogy feladata-e a tanárnak, hogy tegyen valamit a tájszólás megmaradásáért, az egyik tanár azt mondta, hogy a pedagógus, a tanár mindig a zászlóvivője kell, hogy legyen az értékeknek. Úgy nagyon nehéz lesz őriztetni a hagyományt, ha ő maga nem használja. A nyelv akkor él, ha használjuk, szemben a régészek által feltárt leletekkel, amelyek akkor maradnak meg sértetlenül, ha jól elzárjuk azokat egy vitrinbe.
Mit gondolnak a szegedi és környékbeli gyerekek az ö-ző beszédről? Erre a kérdésre is keresték a választ a terepmunka során a kutatók. Az eredményekről Dr. Berente Anikó számolt be a Kutatók éjszakáján. A nyelvész elmondta, hogy három átlagos általános iskolában kérdeztek meg első és nyolcadik osztályos tanulókat, illetve szülőket és nagyszülőket is.
Az elsősöknek lejátszottak egy bábmesét, a Borisz, a katona fakardját, amiben a katona ö-ző nyelvjárásban beszélt, Mátyás király e-ző, sztenderd nyelvváltozatot használt. A mese egy pontján elhangzott az a mondat a katona részéről, hogy „Nem mögyök, mert én még innék.” Feltették a kérdést a gyerekeknek, hogy melyik az a mondat, amelyik jobban tetszik: a „nem mögyök, mert én még innék”, vagy a „nem megyek, mert én még innék”. Huszonnégy gyermekből egy kivételével mindenkinek a standard változat tetszett jobban, mondván, az a szebb, az a normális, az tekinthető értelmesnek. A nyelvjárási formához jóval kevesebb komment érkezett, és csupa negatív viszonyulás mutatkozott: „nem tetszik, nem lehet érteni, nem jó, nem szép”. Vásárhelyen az egyik kislány azt mondta, hogy a „nem mögyököt nem röndösen mondta ki”. Elárulta, hogy ők az iskolában is használják ezt a nyelvjárást, de csak viccből. Volt olyan diák, aki azt mondta, hogy ő is ö-zik otthon az apukájával, mert hogyha az édesanyjával nem így tennének, „nem normálisan” mondanák az apukájának a dolgokat, akkor az nem értené meg.
A nyolcadikos gyerekek válaszait is összefoglalta az előadó. „Mit gondolsz azokról, akik mindig mindenhol így beszélnek?” – hangzott a kérdés. Tizenegy gyerek válasza szerint ez a normális, természetes, hat azt mondta, hogy semmit nem gondol azokról, akik így beszélnek, ketten viszont azt állították, hogy modortalannak, udvariatlannak tartják. „Zavaró lehet-e valahol az ö-ző nyelvjárás?” Kilencen azt állították, hogy nincs ilyen helyszín, de voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy Budapesten már zavaró, vagy bárhol, ahol e betűvel beszélnek, például a sürgősségin, puccosabb étteremben, színházban, tévében, hivatalos helyeken.
„Lehet-e így beszélni az iskolában?” Kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy lehet, szabad vagy nincs tiltva. Megmarad-e ez a beszéd? Tizenkét fő szerint meg fog maradni, kettő szerint jelentősen kopni fog, kilencen pedig azt mondták, hogy egyáltalán nem marad fent. Sajnálnák-e, ha eltűnne? A többség sajnálná (24-ből 16-an), öten nem sajnálnák, egy pedig kifejezetten örülne neki.
A nyolcadik osztályosoknál tehát úgy látták, hogy pozitív változás figyelhető meg, az erősen standardizáló hatás helyett az elfogadó attitűd kezd elterjedni az ö-ző nyelvjárással kapcsolatban.
Vida-Szűcs Imre
Borítókép: Dr. Németh Miklós egyetemi docens előad a Kutatók éjszakáján. Fotó: Bartha Karina
