Sokszínűek voltak a honfoglalás kori magyarok – Langó Péter a Mandinernek

Langó Péter (1972) régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének tanszékvezetője. Az interjú első része után tovább folytatjuk az utazást a magyar honfoglalás korába!

Mi változott a honfoglalás kutatásában az új régészeti leletek és az archeogenetikai eredmények nyomán?

 

Az új régészeti leletek nagymértékben tematizálták a kérdést, hatalmas lendületet adtak a kutatásnak, az archeogenetika pedig napjaink sikertudománya: számos kérdésre adhat választ, azonban ezek nem feltétlenül azok, amelyekre a szélesebb érdeklődő közönség választ remél. Nyilvánvaló, hogy a magyarság a 10. században olyan összetett, többnyelvű és eltérő identitásokat is magába olvasztó közösség volt, amely annak ellenére – vagy éppen azért – tudott egységes politikai erőként fellépni, hogy ennyire sokszínű volt.

 

További kérdések vonatkozásában is új megközelítést jelenthet az archeogenetika: a hartai temető vizsgálata során például igazán fontos eredménynek tekintettem azt, hogy a temetőben nyugvó személyek nem rokonok egymással, hiszen az általános vélekedés az volt, hogy egy-egy ilyen temető családi rendszer szerint szerveződik, tehát az egymás közelében nyugvó férfi és női sírok között családi vagy rokoni kapcsolat tételezhető fel. Nos, a genetikai vizsgálatok ebben az esetben az ellenkezőjét bizonyították. Más temetőknél viszont sikerült kimutatni konkrét rokoni szálakat, vagy egyes, egymástól távolabb elhelyezkedő kortárs lelőhelyek esetén genetikai kapcsolatokat. Mindez igen izgalmas, mindenképpen hatással lesz a régészeti leletek, illetve az időrend értelmezésére is.

 

Mit tudunk a honfoglalók létszámáról?

 

A honfoglalók létszámával kapcsolatban teljesen eltérő spekulációk voltak és vannak. Két szempontot szoktak figyelembe venni. Az egyik, az az említés, amely a földrajztudós Dzsajháni munkájában szerepelt és az iszlám forrásokban maradt fenn.

 

Eszerint a magyarok főnöke húszezer lovast tudott kiállítani.

A másik megközelítés pedig abból indul ki, hogy a Kárpát-medencében létrejött Magyar Nagyfejedelemség nyelve a magyar volt és maradt, tehát az ide érkező magyarok nyelvileg asszimilálni tudták az itt élőket – szemben azzal, hogy a bolgárok új otthonukban ugyanúgy elvesztették török nyelvüket, ahogy a Ruszt alapító varégok is szláv nyelvűekké váltak. A két szempont értelmezése több lehetőséget is biztosít, arra vonatkozóan, hogy miként is lehet elképzelni a 10. századi magyarság számarányát.

 

Neparáczki Endre elmondta nekünk, hogy a hun, szkíta rokonság – például egyes francia kutatási eredmények alapján – egyáltalán nem légből kapott, sőt. Ön mint gondol erről a rokonságról?

 

Neparáczki Endre eredményeivel kapcsolatban először is azt tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy nem vagyok genetikus. Annak ellenére, hogy régész szakértőként több genetikai tanulmány megírása során is lehetőségem volt a genetikusokkal megvitatni azt, hogy régészként mit látok kiolvashatónak egy-egy adatsorból, jelen esetben nem vindikálnám magamnak a jogot arra vonatkozóan, hogy a Magyarságkutató Intézet és a Szegedi Tudományegyetem munkatársai által vezetett kutatócsoport megállapításai kapcsán véleményt mondjak. Tapasztalataim alapján, régészként véleményezni egy-egy genetikusok által javasolt megközelítést, ezen szakemberekkel végzett hosszan tartó közös munka eredményeként lenne csak lehetőségem. Elolvasva a fiatal genetikussal és Mende Balázzsal készített korábbi riportokat, úgy érzem, érteni vélem Mende Balázs óvatos hozzáállását. Fontos azonban kijelenteni, hogy Neparáczki Endre és Török Tibor kutatási eredményei, az értelemzéstől függetlenül jelentős mértékben növelik a rendelkezésre álló adatbázis nagyságát.

 

Kinek van „igaza”?

 

Az, hogy kinek volt igaza az adatok értelmezését tekintve, Neparáczki Endrének és Török Tibornak, vagy Mende Balázsnak, majd eldönti az idő. Pár évtized múlva, az akkori tudással érdemes lesz majd visszanézni ezeket a nyilatkozatokat. Másrészt akkor már minden bizonnyal nem lesznek jelen azok a szenvedélyek sem, amelyekkel telítettek a diskurzusok. Hasonló viharok régebben – így a 19. századi „ugor-török háború” vonatkozásában –, és alacsonyabb lángon újabban – László Gyula kettős honfoglalás elmélete, vagy Lengyel Imre biokémiai nem- és életkormeghatározásai vonatkozásában – is átélt a magyar koratörténettel foglalkozó kutatás. Minden bizonnyal idővel majd fontos fordulópontként értékelik mindazt, amit napjaink szakemberei mondanak, forrásaik értelmezési lehetőségei kapcsán.

 

Hogy nézhetett ki a honfoglalás folyamata?

 

Ezzel kapcsolatban Takács Zoltán Bálint és Szabados György tett legutóbb fontos megállapításokat. Mindkét szakember arra a megállapításra jutott, hogy a magyarok Kárpát-medencei beköltözése nem egy kényszerű menekülés lehetett a korábbi szálláshelyekről, hanem egy előre végiggondolt döntés eredménye. Az etelközi sírokban megfigyelhető anyagi javak arra utalnak, hogy eleink bekapcsolódtak a jövedelmező távolsági kereskedelembe, amint arról az írott adatok is szólnak.

 

Sok régész azonban úgy véli, aligha hagyták ezt ott önként. Különösen furcsa ez a vélekedés annak fényében, hogy a besenyők megtelepedése, illetve a kijevi Rusz területfoglalása Etelköz területén csak kb. 925, illetve 940-től adatolható. Az új haza tekintetében viszont ma már egyértelmű, hogy tudták hova jönnek, de számos honfoglalás kori lelet bizonyítja, hogy keleti kapcsolataik a 10. század első felében még aktívak maradtak.

 

Milyen hosszan tarthatott maga a honfoglalás?

 

Nos, itt szeretném felhívni a figyelmet Rácz Tibor Ákos ide vonatkozó megállapítására: monográfiájában és nemzetközi előadásai során többször is hangsúlyozta, hogy a hagyományos, a 19. századi magyar nemzeti romantikából származó megnevezése, a „honfoglalás” helyett jobban leírja ezt az időszakot a „megtelepedés” kifejezés.

Utóbbi fogalom kifejezi azt a hosszabb időszakot felölelő folyamatot, amely során mindez végbement.

 

Itt érdemes utalni a Rabinovics‒Rjabceva elméletre is, mely szerint a magyarok a 10. század első felében még politikai érdekszférájuk alatt tartották a Dnyeszterig tartó keleti régiók egy részét is. Gáll Ervin, Horváth Ciprián és Révész László egymásra épülő kutatásai ugyanis arra figyelmeztettek, hogy Erdély és a Dunántúl egy jelentős részén csak a 10. század második felében jelentek meg a magyar temetők, korábban nem – ez is mutatja, hogy már ekkor mást jelentett a politikailag uralt és a ténylegesen birtokba vett terület.

 

Fennáll tehát annak a lehetősége is, hogy keleti irányból még a 10. század első felében is érkeztek kisebb-nagyobb közösségek a Kárpát-medencébe. Rácz Tibor Ákos megközelítésének van még egy szempontja: a harcias „honfoglalás” kifejezés mellett ugyanis a békésebb „megtelepedés” terminus jobban leírja a végbement településtörténeti folyamatokat, s nem utolsó sorban – a fentebb említett kiállításokhoz hasonlóan – tovább rombolja a magyarok agresszivitására felépített téves külföldi sztereotípiákat.

 

A honfoglaló magyarság közvetlen elődeinek régészeti emlékei nagyrészt a volt Szovjetunió területén találhatóak. Ha eddig is ott voltak a leletek, miért nem történt komolyabb előrelépés?

 

Arra válaszolni, hogy miért nem volt előrelépés, azért bajos, mert természetesen nagyon sok minden történt, csak az nem érte el a szélesebb közvéleményt, vagy ha az jól ismert is volt a kortársak körében, a későbbi szélesebb emlékezet már elfelejtkezett róla. Érdemes utalni arra, hogy már Jerney János is ezen emlékek fellelése végett indult útnak 1841-ben Oroszországba. Később Rómer Flóris is hangsúlyozta, hogy a korai magyarság keleti emlékeinek feltérképezéséhez elengedhetetlenül szükséges az oroszországi leletek ismerete és az ottani kutatásba való bekapcsolódás. Erre végül Pósta Béla, a Kolozsvári Egyetem későbbi neves régészprofesszora vállalkozott, aki kitűnően megtanult oroszul is – ez nem utolsó szempont, ha az ottani emlékeket kívánja valaki vallatni.

 

A szovjet hatalom akadályozta a munkát?

El kell oszlatnunk egy közkeletű félreértést.

 

A Szovjetunióban kifejezetten támogatták a magyar őstörténet kutatását.

A világháború utáni sztálini időszakban elsősorban a kazárok estek negatív megítélés alá, aminek egyik fő oka az volt, hogy az írott források szerint adóztatták a szlávokat, a másik pedig az, hogy a kaukázusi gyökerekkel rendelkező diktátor nem szimpatizált az itt élt közösségek elődeivel – mivel azok utódai a véleménye szerint a német támadás idején is az ellenséghez pártoltak.

 

Ennek ellenére a korszak régészeti hagyatékának a kutatása soha sem szűnt meg, és az ötvenes évek végétől számos fontos tanulmány, majd a hatvanas évektől már monográfiák is jelentek meg a kazárokról. Fel kell azonban hívni arra is a figyelmet, hogy nem volt egységes szovjet álláspont: a történészek és a régészek között is voltak a véleménykülönbségek, az utóbbiak sokkal kevésbé tették magukévá a központi pártvéleményt, sőt adott esetben másként is cseledtek.

 

Úgy tudom, a legendás László Gyula is meglátogatta a Szovjetuniót.

Így van. A kommunista hatalomátvétel után többen foglalkoztak a témával, maga László Gyula külön monográfiával jelentkezett „Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. A finnugor őstörténet emlékei a Szovjetföldön” címmel 1961-ben. 1975‒1982 között szovjet-magyar expedícióra is sor került.

 

Számos leletegyüttes már ekkor ismertté vált, így a kusnarenkovói temető vagy a szubbotci sírok.

Ezeket a hazai kutatók is jól ismerték, s a korai magyar emlékként való értékelésükben sem akkor, sem azóta nem történt változás. Annak, hogy ezt sem a szakmai közvélemény sem a tágabb érdeklődők nem tekintették haladásnak, koronkét változó okai voltak.

 

Miféle okok?

A 19. században, sőt a 20. század jelenős részében az oroszországi kutatás, már a területek méretéből adódóan is, hatalmas régiókat fogott át, így nem volt lehetőség és emberi erőforrás arra, hogy mindezt kellő mértékben és mélységben kutassák. A kommunista időszakban pedig további nehezítő tényezőként hatott a politikai akarat, valamint a régészeket is elérő tisztogatási hullámok sora.

A bizalmatlanság légköre is sok helyen gátolta a lehetőségeket, ez csak további akadályt jelentett. Elég talán csak arra utalni, hogy a számba jöhető területek egy része úgynevezett zárt városokhoz tartozott, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Szovjetunióban mindenkinek – pláne egy külföldinek – a mozgását igencsak szigorúan ellenőrizték. Nem volt lehetőség olyan utazásokra, mint amilyeneket most csinálunk. Nem álltak rendelkezésre megfelelő térképek sem – nehogy az imperialista kémek ezek segítségével szervezzenek támadást a szocializmus ellen –, és még sorolhatnánk tovább a fennálló nehézségeket.

 

Hiába dolgoztak ott és akkor kiemelkedő műveltségű szakemberek, ha nem jutottak publikálási lehetőséghez, ha pedig megjelenhetett egy-egy cikkük, szűk keretek közt, politikai és más ideológiai szemüvegeken keresztül vizslató lektorok döntöttek a tanulmányok sorsáról. Az, hogy így is számos lelőhely ismerté vált és a magyar szakemberek ezen emlékek megismerésében szerepet kaphattak, megteremtették azt az alapot, ami alapján a mai kutatás tovább léphet.

Mindig az első lépések a legnehezebbek, s ezen ösvény kitaposása nélkül ma sehol sem tartanánk.

 

Van összehasonlítási alapunk más, saját múltjukat kutató nemzetek kutatási eredményeivel?

Nos, érdemes összevetni ezeket az eredményeket mindazzal, amit a bolgár koratörténeti kutatás tud felmutatni. Számos esetben viccelődtek az orosz és ukrán régészek a bolgár kollégáikkal azon, hogy miért nem küldenek ide olyanokat, mint a magyarok, akkor már ők – értsd bolgárok – sem itt tartanának, noha a bolgárok az 1990-es évek közepétől sokkal nagyobb anyagi forrásokkal és nagyobb létszámban tértek vissza keleti gyökereiket kutatni, és ez máig így van.

 

Aztán megváltoztak a lehetőségek...

Szerencsére igen. A mai Oroszország tudományos légköre megteremtette annak a lehetőségét, hogy ezek a kutatások új perspektívába kerüljenek, és szerencsére akadt több olyan magyar szakember, akik kiválóan megtanultak oroszul, ukránul, és fáradhatatlanul járták a helyi tudományos műhelyeket, múzeumokat, hogy felderíthessék a magyarság korai emlékeit. De a romantikát félretéve hangsúlyozni kell, hogy ma már a helyi régészek végzik a magyar koratörténethez kapcsolódó régészeti kutatások érdemi részét.

A magyar tudományos műhelyek inkább logisztikai és anyagi támogatást nyújthatnak, és ez így természetes, hiszen minden régió hagyatékát az ott dolgozó szakemberek ismerik a legjobban.

Egységes csoportindentitása lehetett a honfoglaló magyaroknak?

 

A korai magyarok közt biztosan létezett csoportidentitás.

A már említett törzsszövetség megléte, az ezt kifejező történeti hagyomány a vérszerződésről jól alátámasztja ezt. A nemzeti identitás kapcsán azonban szerintem ugyanilyen fontos az, hogy mibenlétét a Fernand Braudel által javasolt hosszú időtartamokra vonatkozó esményhorizonton keresztül vizsgáljuk, és ne úgy tekintsünk rá, mint ami valamikor megszületett, majd általános normaként fennmaradt. Talán közelebb visz a kérdés megértéséhez, ha ezt olyan folyamatnak tekintjük, amely folyamatosan újjá- és újjászületett, eközben jelentősen formálódott és gazdagodott. Újjászületett azokban, akik munkájukkal szolgálták népüket, vagy az életüket adták a magyarságért, és azokban is, akik életben tartották és továbbadták ezen hősök emlékezetét, az édesanyákban, akik magyar nyelvre tanították gyermekeiket.

 

A magyar nemzethez tartozás összetettségét mi sem mutatja jobban, mint az, ha belegondolunk: hányan voltak magyar anyanyelvűek az aradi vértanúk közül? De említhető Demmel József klasszikus példája is a Kossuth családról. Kossuth Lajos nagybátyja, Kossuth György (Juraj Košut) a szlovák nemzeti mozgalom egyik alapítója volt, s a családtagok közt a gazdasági ügyekben zajló levelezés is szlovák nyelven zajlott. Ezen identitás újabb elemei pedig a 20. század történéseihez, sorscsapásaihoz és fordulataihoz vezetnek, amelyek még több tartalommal töltötték meg azt a kifejezést, mit is jelent magyarnak lenni.

Link: mandiner.hu