Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek

Sándor Klára (1965) nyelvész, kultúrtörténész, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, a történettudomány doktora. A neves kutató a nyelvészet új irányairól és lehetőségeiről beszél lapunknak a magyar őstörténet kapcsán.

A Mandineren a magyar őstörténet témakörében megszólaltattuk már a régészet (Türk Attila) és az archeogenetika (Mende Balázs) jeles képviselőit, valamint a nyelvészeti megközelítésről is jelent meg cikkünk. A finnugrista Klima László után most a turkológus Sándor Klárát kérdezzük az izgalmas kutatási területről.

Hol lép be a turkológus a magyar őstörténetbe? Mikortól és földrajzilag merre lehet szerepe a turkológiának a magyar őstörténet-kutatásban?

Jó volna, ha egyértelműen tudnánk válaszolni erre a kérdésre, mert hogy akkor tisztábban látnánk a korai magyar történelem sok vonatkozását. Többféle válasz is létezik. Elképzelhető, hogy már a szorosan vett magyar történelem megkezdése előtt: nem zárhatjuk ugyanis ki, hogy az eurázsiai steppének azon a határvidékén, talán az erdők és a steppe találkozásánál, ahol a magyarok elődei éltek, török nyelveket beszélő népek is éltek.

A steppei viszonyokat, a folyamatos néppé alakulásokat és átalakulásokat ismerve tulajdonképpen az lenne furcsa, ha az iráni és a török nyelveket beszélő népekkel egyáltalán nem érintkeztek volna azok a népek, amelyek a magyar és a magyarhoz legközelebb állónak tartott ugor nyelvek előzményeit beszélték. A steppén ugyanis állandó volt a mozgás a szövetségi szerveződéseket nézve is: gyorsan létrejöhetett egy-egy nagyobb törzsszövetség, de ugyanilyen gyorsan meg is szűnhetett, s közben csaknem folyamatosak voltak a törzseken belüli átszerveződések, gyakori volt egyes törzsrészek, nemzetségek leszakadása, esetleg másik szövetségekhez csatlakozása.

Mivel járt ez a gyakorlatban?

Nem ritka, hogy lényegében ugyanazokból az etnikumokból álló szövetség másik néven jelent meg, ha a vezértörzs változott, vagy hogy ugyanazon a néven jelentősen eltérő összetételben szerveződött meg a szövetség, ha ugyanaz a nemzetség, törzs vezette.

A steppei nomád szövetségek mindegyike heterogén alakulat volt, etnikai és nyelvi összetételét tekintve is. Ez a magyarokra is érvényes persze, és fontos a kérdés megválaszolásában is, hiszen az etnikai heterogenitást és a nomád államszervezet dinamizmusát sem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a korai török–magyar kapcsolatokról beszélünk.

Kicsit konkrétabban?

A különböző elméletek képviselői más-más választ adnak. Sokáig uralkodott az az álláspont, amely szerint valahol a Volga-vidéken, a volgai bolgároktól kerültek a magyarba azok a honfoglalás előtti török kölcsönszavak, amelyek a török nyelvek közül a „csuvasosnak” nevezett nyelvágból valók. Azért hívják így ezt a csoportot, mert ma egyetlen török nyelv mutatja e nyelvcsoport sajátosságait, a csuvas – de több történeti népről is úgy gondolják, hogy nyelve ebbe a csoportba tartozott, például a volgai és a dunai bolgár, az onogur, esetleg az avar. Miután kiderült, hogy a korábbi véleménnyel szemben a kazárok nyelve is ebbe a csoportba tartozhatott, a kérdéssel foglalkozók elsődlegesen a kazárokhoz kapcsolták a török nyelvi és kulturális hatást, abból kiindulva, hogy a honfoglalást megelőző magyar történelem történeti forrásokból rekonstruálható része a Kazár Birodalmon belül játszódhatott le. A turkológiában ez a két nézet volt meghatározó, és általánosnak mondható az a vélemény is, hogy a magyart ért erős török nyelvi hatáshoz több évszázados érintkezésre, egymás mellett élésre volt szükség.

Újabban egyébként, minthogy az átadó nyelvek pontosan nem határozhatók meg, összefoglalóan nyugati ótöröknek nevezik a magyar nyelv honfoglalás előtti török szavait.

Az utóbbi évek régészeti bizonyítékai alapján kiderült, hogy az Urál lábától akár pár évtized alatt érhettek ide őseink a Kárpát-medencébe, tehát nem igazán volt idejük eltörökösödni. A nyelvcsere és kölcsönzés témájában az új kutatási eredmények fölvethetnek új szempontokat?

Az újabb régészeti kutatások alapján formálódó vélemény mellé, azaz hogy a magyar törzsek a korábbi elképzelésekhez képest jóval később, lényegében csak a 8. század végén, a 9. század elején indultak volna el a Dél-Urál környékéről, nyelvtörténeti háttér mindeddig nem épült, azaz nincs olyan kidolgozott elmélet, amely azzal foglalkozna, hogy ha ezt a nézetet fogadjuk el, akkor mit kezdjünk a török nyelvi hatással: hol, milyen törökül beszélő népek nyelveivel érintkezett ez esetben a magyar. A régészettől, az archeogenetikától, történettudománytól nem is várhatjuk persze, hogy fölrajzolják a nyelvi hátteret: ez a nyelvtörténészek feladata lesz.

Mit tehetnek ők hozzá a kutatásokhoz?

Ők éppen azzal tudnak majd hozzájárulni az új elmélet igazolhatóságának mérlegeléséhez, hogy a nyelvi adatok alapján értékelik a lehetséges elképzeléseket. Előfordulhat, hogy nyelvtörténeti érvek alapján nem is csak egy forgatókönyv lehetőségét tarthatjuk fenn, de az is lehet, hogy az új elmélet mögé egyszerűen nem lehet majd olyan történeti hipotézist találni, amely nyelvészeti szempontból védhetőnek bizonyul. Ráadásul a török nyelvtörténet egyes kutatói azt is megkérdőjelezik, hogy a csuvasosnak tekintett jegyek valóban azonosítják-e kölcsönszavaink átadó nyelvét, ha igazuk van, akkor ez tovább árnyalja a képet. A társtudományok új eredményei és a turkológiai kutatások, valamint a nyelvtörténti szemlélet megváltozása mindenesetre azt vetítik előre, hogy paradigmaváltás várható a honfoglalás előtt a magyarba került török nyelvi formák kutatásában is.

Ennél többet erről ma nemigen tudunk mondani, mert ez a munka még alig kezdődött el.

Mit tud kezdeni a nyelvészet idővel és térrel, vagyis a földrajzi környezet meghatározásával? Írhat a nyelvészet történelmet?

Van, amikor sokat, van, amikor szinte semmit. Az iskolai oktatás még mindig azt a szemléletet sulykolja – nem csak nálunk egyébként –, hogy a nyelv valamiféle homogén képződmény. Vannak nyelvjárásai, vannak változatai, de alapvetően mindig meg tudjuk mondani, hogy egy-egy nyelvi forma melyik nyelvváltozatból vagy korból származik. A nyelvészek elég régen tudják, hogy ez nagyon messze áll a valóságtól:

a nyelv heterogén, de nem csak földrajzilag az, hanem ugyanaz az ember is többféleképpen beszél a kontextustól, a témától, a jelenlévőktől és még sok minden mástól függően.

Mi ennek a tanulsága?

A nyelv heterogenitását komolyan vevő nyelvészeti megközelítés – társasnyelvészetnek vagy szociolingvisztikának is szokás nevezni – empirikus adattömege arra figyelmeztet, hogy a klasszikus nyelvtörténetben alkalmazott elveket újra kell gondolnunk. Leegyszerűsítve: a nyelvtörténészek sokáig abból indultak ki, hogy ha eltérő nyelvi formákat találnak, akkor azok eltérő nyelvekből, eltérő nyelvjárásokból vagy ugyanannak a nyelvnek az eltérő korszakaiból valók. Ma már tudjuk, hogy nem így van, akár ugyanabban a mondatban is előfordulhat két, egymástól különböző, de azonos nyelvi funkciót ellátó forma. Ez nem jelenti azonban azt, hogy innentől bármit bárhogyan értelmezhetünk: vannak olyan nyelvtörténeti folyamatok, amelyek lezárulásáról viszonylag pontos képünk van vagy írott emlékekből, vagy mert egy bizonyos kor után a magyarba került szavak már nem vettek részt abban a változásban.

Említene példát?

Tudjuk például, hogy a szavak elején álló régi dzs- hangokból az ómagyar korban gy- lett – ezért kezdődik ma a gyümölcs, a gyűrű vagy a gyűjt szavunk gy-vel és nem dzs-vel. Ezek a szavak a honfoglalás előtt kerültek a magyarba egy csuvasos típusú török nyelvből – ezt onnan tudjuk, hogy a másik nagy török nyelvcsoportban, ezt köztöröknek hívják, e szavak régi török alakjai nem dzs-vel, hanem j-vel kezdődtek. Mindannyian tudjuk, hogy később már nem volt érvényben ez a változás, a szókezdő dzs- a későbbi korok kölcsönszavaiban megmaradt.

Mi a helyzet a nyelvészeti paleontológiával?

A földrajzi környezet meghatározására használt, igen régi módszerről van szó: amikor megvizsgálják, hogy egy nyelvben előforduló növény- és állatnevek mely területen fordulnak elő együttesen. Ennek némiképpen továbbfejlesztett változata, amikor a nyelvben meglévő fák nevét az egykori növényvilág pollenmaradványaival összevetve próbálják körülhatárolni azt a területet, ahol egy népesség valamikor élhetett. Ezekkel az egyébként évtizedekkel ezelőtt divatos módszerekkel azonban nem árt nagyon óvatosan bánni: a növény- és állatnevek ugyanis változékonyak lehetnek.

Soha nem zárhatjuk ki, hogy egy növény- vagy állatnév korábban másik, hasonló növényre vagy állatra vonatkozott. Arról nem is beszélve, hogy a korábban használt szavak közül mennyi tűnhetett el több ezer év alatt. Ez sem jelenti azonban, hogy teljesen el kell vetnünk a nyelvtörténet szerepét a korábbi élőhelyek meghatározásában: ha csoportban fordulnak elő valamilyen jelentéskör szavai, akkor biztosabbra vehetjük, hogy a szavak régebben is azt jelenthették, amit ma, vagy legalábbis nagyon hasonló volt a jelentésük.

A szőlőművelés és a földművelés jelenlétének a szerepét is hangsúlyozni szokták.

Akkor megint honfoglalás előtti török példával: a magyarban török eredetű számos olyan szó, amely a szőlőművességhez tartozik – például a szőlő, bor, seprő, karó, ide sorolják az ászok szót is. Nyilvánvaló, hogy az a török népesség, amelynek nyelvéből ezek a szavak a magyarba kerültek, foglalkozott szőlőműveléssel, azaz olyan helyen kellett élnie, ahol ezt az éghajlati viszonyok megengedték. A nyelvtörténet ebben az értelemben mindenképpen a történelem egyik forrása – és abban az értelemben is, hogy sokat segíthet az egykori életmód rekonstruálásában, természetesen miután ellenőriztük a jelentésváltozások lehetőségeit. Vagy régóta tudjuk írott forrásokból, hogy a steppei nomád török népek földműveléssel is foglalkoztak, hiszen csak a népesség egy része kísérte a nyári szállásra a legeltetett jószágokat, de azt éppen a török kölcsönszavak árulják el, hogy a korai magyarok a földművelést, de legalábbis annak új technikáit török nyelvű népektől vették át. Erre utal, hogy a magyarban számos, a földművességgel kapcsolatos török szó van, pl. árpa, búza, arat, sarló, eke, tarló, szérű, csepű.

Mennyire bonyolult összehangolni a társtudományok eredményeit?

Valóban, a nyelvtörténetnek hiába lehet fontos szerepe történeti folyamatok megértésében, természetesen csak a társtudományokkal együtt képes erre. Ezt értelemszerűen a régészet, a történettudomány, az archeogenetika is elmondhatja: a korai magyar történelem olyan forráshiányos kor, amelynek föltárását csak együttesen tudjuk megtenni.

Sem a gének, sem a hátrahagyott tárgyak, sem a kikövetkeztethető szokások nem mondják nekünk meg, hogy egy embercsoport milyen nyelven beszélt. A nyelvi rekonstrukciónak is megvannak a maga határai, a történészek jól tudják, hogy hiába vannak írott források, forráskritika nélkül nem sokat tudunk kezdeni velük. Azt hiszem, a korai magyar történelem folyamatait illetően akkor jutunk előbbre, ha együtt keresünk olyan lehetőségeket, amelyek egyik nagy forráscsoportnak sem mondanak ellent: sem az írott forrásoknak, sem a régészeti anyagnak, sem a nyelvtörténetnek.

Hogy kerülhetett a magyar nyelvbe a nagyszámú török szó? Melyik elméletet látja a legvalószínűbbnek?

Régebben még magabiztosabban válaszoltam volna azt, hogy a honfoglalás előtt a magyar nyelvet ért török hatás egyértelműen kölcsönzés eredménye: azaz a magyart beszélők török nyelvekből vettek át szavakat, és nagyon úgy tűnik, hogy bizonyos nyelvtani elemeket, esetleg hangokat is. Vámbéry Ármin munkássága óta időről időre fölbukkan azonban az a nézet, hogy a magyarban lévő török elemek nem kölcsönzés eredményei, hanem egy török nyelvű népesség nyelvcseréje után a régi – török – anyanyelvből megőrzött elemek. Valóban kétféle módja van annak, hogy az egyik nyelv hasson a másikra: az egyik, hogy a kulturálisan domináns nyelvből kölcsönöz a kevésbé domináns, a másik, hogy nyelvcsere után az egykori anyanyelv bizonyos elemei megőrződnek az új nyelvben – ezt szubsztrátumhatásnak hívják. A kétféle hatás azonban általában a nyelv eltérő alrendszereire hat: a kölcsönzés elsődlegesen a szókincset érinti, legalábbis a nyelvi érintkezések első szakaszaiban, a szubsztrátum hatása viszont elsősorban a nyelvtanban és a hangtanban jelentkezik. Épp ez a legsúlyosabb ellenérv a nyelvcsere-elmélettel szemben: a magyarban több száz honfoglalás előtti török szó van, viszont alig tudunk bizonyíthatóan török eredetű nyelvtani hatásról.

Akkor hát: kölcsönzés vagy szubsztrátum?

Óvatosan fogalmaznék: egyrészt mert a nyelvtani kölcsönzések kutatása éppen csak elkezdődött, a korábbi vizsgálatok a szókincsre koncentráltak, másrészt mert van példa arra, hogy egy kulturálisan domináns kisebbség nyelvet cserél ugyan, de nyelvéből a nyelvcserét megelőzően számos szó kerül át a másik nyelvbe. Ez történt a normann és az angolszász esetében is. Összességében ma is sokkal valószínűbbnek gondolom, hogy a magyart ért török hatás döntően kölcsönzés és nem szubsztrátum, de legalábbis érdemes megvizsgálni, hogy lehet-e szubsztrátumhatás is a magyart ért török nyelvi hatások között.

A legújabb turkológiai kutatások alapján az ótörök jövevényszavak mennyisége és etimológiájuk biztossága elég ahhoz, hogy őseinket valamelyik bolgár csapathoz, esetleg a Kaukázus előteréhez kössük időben és földrajzilag?

Nem hiszem, hogy a magyar nyelvet ért török hatás egyetlen török népesség egyetlen nyelvéből való. Hogy melyik török nyelvű népességnek milyen szerepe volt a korai magyar történelemben, azt nemigen lehet nyelvi adatok alapján megmondani, legalábbis a rendelkezésre álló források alapján. De ugyanez érvényes a régészeti és történeti forrásokra is. A nomád szerveződési formák ismeretében inkább az lenne furcsa, ha egyetlen korszakra és török törzsre, szövetségre rá tudnánk mutatni, hogy ők voltak azok.

Kelet-Európa jelentős részét török törzsszövetségek uralták abban a néhány évszázadban, amely megelőzte a honfoglalást, nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy közülük a magyarok csak eggyel kerültek volna kapcsolatba.

Gondolom meghaladottnak tartja Hunfalvy elképzelését, miszerint egy nyelv és egy nép eredete és története azonos.

Természetesen teljesen annak tartom – már saját korában is meghaladott volt. Vámbéry Ármin, teljes joggal, Hunfalvy szemére is vetette, hogy ez védhetetlen gondolat. A 20. század nyelvészeti kutatásában már nem is volt jelen ez a nézet, de a közgondolkodást, úgy látszik, továbbra is meghatározza. Ezért olyan nehéz elmagyarázni a tudományos életben közhelynek számító tételt, hogy a nyelv története nem azonos egy etnikum történetével, akkor sem, ha a nyelv története bizonyos korlátok között történeti forrásként is használható, és sem a nyelvnek, sem az etnikai hovatartozásnak nincs köze a génekhez.

Igen régi időkre visszanyúló, kulturálisan mélyen berögzült gondolat, hogy a hasonló nyelvet beszélőket ténylegesen „rokonnak” is tekintik, és a meglehetősen szerencsétlen „nyelvrokonság” és „családfa” terminusok erre még rá is erősítenek, úgyhogy nem kell csodálkoznunk, ha a közgondolkodást ez a nézet határozza meg. Azon inkább, ha a tudományos életben is megjelenik, és azért ez is előfordul.

Milyen eredményeket hozott és hozhat a nyelvszociológiai megközelítés a magyar őstörténet tanulmányozásában?

Azt remélem, hogy nézőpontváltást, ami a föntebb említett paradigmaváltáshoz vezethet. A nézőpontváltás mindaz, amiről beszéltem: ha komolyan vesszük, hogy a nyelv minden korban heterogén volt, akkor túl kell lépnünk mindazon, ami a klasszikus nyelvtörténeti szemléletből következett. Hogy a nyelvtörténész ne csak a szókincset vizsgálja, hanem a nyelvtant is.

Hogy ne akarja a nyelvi adatokat egyetlen török átadó nyelvhez kötni, hanem lehetőségeket vázoljon föl. Még abban is illetékes lehet, hogy ezek közül melyiknek milyen a valószínűsége, de csak a társtudományokkal együttesen juthat valamelyest biztos válaszokhoz.

Úgy tudom, éppen mostanában zajlik egy konferencia hasonló kérdésekről. Hogyan dolgozik most egy történeti szociolingvisztikával foglalkozó nyelvész? Megtudhatunk valamit az újabb kutatások eredményeiről?

Néhány évvel ezelőtt jelent meg a magyar nyelv honfoglalás előtti, nyugati ótöröknek nevezett szavainak etimológiai szótára. E kétkötetes nagy munka most a kiindulópont: az ebben szereplő adatok megbízható alapként szolgálnak ahhoz, hogy megvizsgáljuk, valóban csakis kronológiai és nyelvi–nyelvjárási különbségként tudjuk-e értelmezni a török hatásban megmutatkozó heterogenitást. A másik kérdés, hogy a nyelvkontaktusok modern tipológiája alapján mit mondhatunk a török–magyar nyelvérintkezés(ek) időtartamáról: a magyart ért török hatás alapján föltétlenül több évszázados nyelvérintkezést kell föltételeznünk, avagy rövidebb idő alatt is érhet ilyen intenzív hatás egy nyelvet.

A válaszok kijelölik az utat a továbblépéshez: nyilvánvaló, hogy ha több, összességében hosszú ideig tartó török–magyar nyelvi kontaktussal kell számolnunk, abból más következtetéseket kell levonnunk a korai magyar történelmet illetően, mint ha a magyarra gyakorolt török hatás akár egyetlen, akár csak néhány évtizedig tartó nyelvi kapcsolat eredménye is lehet. Az utóbbi esetben persze önmagukban a nyelvészeti érvek alapján nem vethetjük el a korábbi nézeteket sem, de lehetőség nyílik a megelőző időszakok uralkodó nézeteitől eltérő történeti háttér fölvázolására is. A korai magyar történelemnek a török–magyar kapcsolatokat érintő kutatásában talán éppen ennek az új szemléletnek az alkalmazása, az új kérdések fölvetése és az az igény az új eredmény, hogy a már ismert, sokszorosan igazolt adatokat más nyelvelméleti keretben értelmezzük újra.

Link: mandiner.hu