8 év után búcsúzik Szabó Gábor rektor

– Mi az, amire a legbüszkébb, hogy vezetése alatt érte el a Szegedi Tudományegyetem, és mire nem volt ideje, s így utódja figyelmébe ajánlja?
– Értéknek tartom a belső összetartást, az egyetem szolidaritását, nehéz időkben ez könnyen sérül, és ilyen nálunk is volt. Mégsem esett szét marakodó karok halmazára az SZTE, és megmaradtak a közös célok is. Végig katasztrófáktól mentes volt a gazdálkodás, illetve a nehézségeket nem igazán érzékelték sem a betegek, sem a hallgatók, legalábbis remélem. Az egyetem a legsikeresebb volt a GINOP-pályázatokban, tavaly, illetve tavalyelőtt, amire persze nem mondhatom, hogy az én érdemem, mert az közös.

Az utódommal jó és kiegyensúlyozott a kapcsolatom, a szűkebb vezetői értekezletre már januártól meghívtam Rovó László professzort, így elég mély vízben van egy ideje. Nem gondolom, hogy bármiféle megrázkódtatás éri majd, amikor átveszi az egyetemet.

– Maradt idő az építkezésre úgy, hogy sok ment el válságkezelésre?
– Voltak nehéz idők, amelyek lélektani nyomai talán máig megmaradtak. Nehéz pillanatok voltak, amikor a gazdasági főigazgató úrral elmentünk minden karhoz, és bemutattunk három forgatókönyvet a kari tanácsnak. Az A terv nem tartalmazott létszámleépítést, a B terv igen, a C tervben pedig jelentős csoportos elbocsátás szerepelt. Muszáj volt mindenkinek tisztában lennie azzal, mire számíthat, ha rosszabbra fordul az egyetem gazdálkodása.

– Ez lett volna a Szabó-csomag?
– Hála istennek arra nem volt szükség, mivel az A terv valósult meg, de azt akkor nem tudhattuk. Nem volt könnyű ezt kommunikálni a karok felé, egyenként szembesíteni mindenkit az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvvel. Utólag visszanézve nem történt semmi, de pszichésen ez azért óriási nyomás volt. Azóta lényeges előrelépés történt az egyetem gazdálkodásában, bár még most sem vagyunk nullán. Innovációs fejlesztési projektekben annyira sikeres volt az egyetem, hogy nyugodtan mondhatom, még soha nem volt ennyi pénzünk. A napi gazdálkodás szintjén persze maradtak gondok, hiszen a klinikai hiány csökkent, de nem tűnt el nyomtalanul. Ha az egészségügyi döntéshozók egyszerre megláttak bennünket, hogy a kancellár asszonnyal érkezünk hozzájuk – ami gyakorta előfordult –, legszívesebben elbújtak volna. Vittük a számokat, és mutattuk a laptopon, hogy ez miként van Szegeden, és hogyan máshol. Mára eljutottunk odáig, hogy évente 1,5 milliárd forinttal jobb a helyzet, ami nem csekélység.

– Egyszemélyi vezetésben lett rektor, duális vezetésből távozik. Milyenek a tapasztalatai a kancellári rendszerrel kapcsolatban?
– Az elején is mondtam, hogy a kancellári rendszer olyan, hogy működhet jól és rosszul is. Mi már korábban is átcsoportosítottunk a gazdasági vezetés számára különböző jogköröket, ami lépés volt ebbe az irányba. A vállalatok életében is működőképes az elnök és a vezérigazgató felállás, de csak akkor, ha megértik egymást. Ha nem így van, a versenyszféra ezt röviden megoldja, és a tulajdonos az egyiket kirúgja. A kancellári rendszer nem eleve rossz, hanem lehet rosszul is csinálni. Volt olyan intézmény, ahol az energia jelentős része arra ment el, hogy a kancellár és a rektor egymással küzdött, nálunk ez nem így volt. Viták akadtak, de ezek legtöbbször épeszű kompromisszummal zárultak.

– Mi a véleménye az SZTE nemzetközi rangsorokban elfoglalt helyéről, az egyetem nemzetközi versenyképességéről?
– Rangsorok voltak és lesznek, hiba lenne rájuk legyinteni. Tudomásul kell venni, hogy ezeket sokan nézik, jelentkezésre orientálhatnak. Szakmai vitákat lehet folytatni arról, mit mérnek a rangsorok, de az nem vezet sehova, ha megállapítjuk róluk, hogy szamárság. A rektorhelyettesekkel megnéztük, mely mutatókon tudnánk változtatni. Például az SZTE tudományos teljesítményét vizsgálva úgy találtuk, hogy a publikációk száma nagyjából rendben, a „csapásszám" az elvárható szinten van. A probléma az, hogy túl nagy számban születnek olyan publikációk, amelyekre nem történik hivatkozás. Talán túl szigorúak a doktori iskoláink elvárásai, nagy a szám szerinti publikációs nyomás. Arra a következtetése jutottunk, hogy egy kiérlelt, nagy dobás többet érhet, mint három kicsi. Ennek szellemében megfogalmaztunk egy ajánlást, és például az általam vezetett fizikai doktori iskolában is változtattunk a publikációs követelményeken.

– Egészséges ma Magyarországon, valamint az SZTE-n belül a képzési paletta?
– Látjuk, merre megy az ország, folyamatosan fordulunk a műszaki területek, a gépészet felé, és ebben fontos szerepe van a felfutó duális képzésnek. Komoly tervek vannak a villamosmérnöki képzés beindítására, a szenátuson már túljutott az erre vonatkozó akkreditációs javaslat. Ez a folyamat hosszú lesz, egy szakindítás is nagyon el tud húzódni. Az akkreditációs javaslat összeállítása után az első hallgató csak 5-6 év múlva végez.

– Mi a véleménye a felsőfokú duális képzésről? Rektorként sokat erősített és az ipar és az egyetem kapcsolatán. Ez a jövő?
– A duális képzéssel óvatosabban kell bánni, az ugyanis nem csak azt jelenti, hogy nagyobb óraszámban van a gyakorlat. Ennek a képzésbe kell integrálódnia. A vállalati partner nem azt csinál, amit akar, azt kell tennie, ami a képzési tervben szerepel. Ezt nem mindenki érti meg, miközben a kisebb vállalkozások jelentős része nem is alkalmas arra, hogy egyedül kínáljon duális képzést. Amikor már a leendő mérnököt tanítjuk, olyan nincs, hogy egy cégnél valami lényegeset nem lehet megtanulni, mert azt nem alkalmazza, ezért nincs is meg a szükséges eszköz. Amikor a Mercedes a duális képzést Kecskemétre hozta, ott olyan mérnökök oktattak, akik ezt csinálták Németországban, és pontosan tudják, miről szól.

A duális képzésnek jó példa: az egyetemen bemegy a hallgató a számítástechnikai laboratóriumba, és megismer egy szoftvert, ami mérnöki szimulációkra alkalmas. Majd a következő hónapban a gyakorlati munkája során is végigvisz ezzel egy projektet, ahol a gyárban alkalmazza azt a tudást, amit előtte nálunk megszerzett.

– Soha nem avult még ilyen gyorsan a megszerzett tudás.
– Fontosnak tartom az élethosszig tartó tanulást, Magyarországon alig van ilyen, és ahol igen, ott sem vesz részt benne a felsőoktatás, vagy csak alig. Egy dolgot mindenki lát, más lesz a munkaerőpiac 10 év múlva, mint ma, de azt még nem tudjuk, milyen. Egy sor manuális munkakör feleslegessé válik, és azt is tudjuk, hogy sok bolti eladó és banki ügyintéző maradhat munka nélkül. Nekünk, magyaroknak fontos, tudjuk-e követni a változásokat. A német szakértők nem azt várják, hogy nagy lesz a munkanélküliség, hanem azt, hogy óriási igény lesz a munkaerő-átképzésére. Nálunk a munkaerőhiány néhány éven belül meg fog szűnni, és ha nem vagyunk képesek arra, hogy rugalmasan átképezzük az embereket, akkor később nagy baj lesz.

– A bolognai rendszert sokan kritizálják, Ön szerinte bevált?
– A bevezetést nagyon elleneztem, nem nagyon tudtuk róla, hogy mi az. Azóta kiderült, kidobtuk vele például a korábban sikeres főiskolai szintű üzemmérnökképzést, ami termelésirányításra alkalmas, az elméleti mellett megfelelő gyakorlati ismeretekkel is rendelkező mérnököket adott. Ilyenek ma nincsenek, ezeket elvesztettük a bolognai rendszerrel. Nem volt átgondolt lépés, a tanárképzés területén pedig egyenesen katasztrofális lett a hatása. Nemrég takarítottam a számítógépemet, és találtam egy, még Magyar Bálintnak írt levelet, amiben úgy fogalmaztam: katasztrofális lesz. Azóta megtörtént a visszakozás, másként csináljuk a tanárképzést is. Mondom ezt úgy, hogy Amerikában tanítottam éveket a bolognai rendszerben. Azaz én nem hiszem, hogy a rendszer maga rossz, hiszen például az USA-ban nincs vele semmi probléma. Az volt a fel nem tett kérdés, hogy mi a kontinentális rendszerben rossz, mert azt, hogy mindent teljesen le kell cserélni, senki sem gondolhatta komolyan. Ma úgy mondanánk, belevágtunk egy projektbe, miközben nem volt megvalósíthatósági tanulmány.

– Hogyan tovább? Többet fog oktatni, vagy inkább azokra beindított pályázatokra koncentrál, amelyekhez szakmája szerint is köze van?
– Van egy akadémiai kutatócsoportom, amellyel biztató eredményeket értünk el, erre ezután több időm lesz, mint ahogy a meglévő ipari kapcsolataimra is. Van néhány olyan országos feladat, amiből nem szállok ki, vagy még több energia jut rá. És mindenképpen több időt szeretnék az oktatással tölteni, mert menet közben több dolgot is félretettem időhiány miatt. Egy új eszközre, egy kísérletre, egy új módszer bevezetésére nem volt idő, ezután inkább lehet. Kezdem bevállalni a dolgokat, és egyszer csak azt veszem majd észre, hogy kevesebb időm van, mint korábban.

Link: delmagyar.hu