A jelnyelv a második anyanyelve – Vörös Zsolt jelnyelvi tolmáccsal beszélgettünk

– Hogyan lett főállású jelnyelvi tolmács?
– Siket szülők gyermeke vagyok, az öcsém szintén hallássérült. A jelnyelvet anyanyelvi szinten megtanultam, hivatásos jelnyelvi tolmács pedig 2007 környékén lettem. Mindig, amikor megkérdezik, hogy hány éve tolmácsolok, azt mondom: amióta az eszemet tudom. Ha kisgyerekként szomjas vagy éhes voltam, muszáj volt valahogy kommunikálni a szüleimmel. A húgom, Krisztina a szakmai vezetője a SINOSZ Csongrád-Csanád Vármegyei Jelnyelvi Tolmácsszolgálatnak. Ő keresett még egy embert és jelentkeztem.

– Sokféle területe van a tolmácsolásnak: a bírósági perektől az egészségügyön át a felsőoktatásig. Egy kicsit térjünk ki ez utóbbira. A Szegedi Tudományegyetemen mekkora igény van jelnyelvi tolmácsra és milyen helyekre hívják?
– Ha azt állítom, hogy lehetne már körülbelül hat-hét diplomám, akkor mindent elmondtam. Voltam már földrajz, magyar, történelem, pszichológia, rajz, kateketika, gyógypedagógus szakon is hallgatók mellett. Nagy az igény a szolgáltatásra. Ez úgy működik, hogy megyek a hallgatóval és végigtolmácsolom az órát. Most éppen egy programozó matematikus szakos hallgatóval járunk a TIK-be, diszkrét matematikát és hasonló kurzusokat tolmácsolok. Néha csak pislogok, hogy miket hallok… Nagyon sok szóra nincs jel, mindig kitalálunk valamit rájuk a hallássérült diákkal. Amikor nagyothalló diáknak nyújtunk szolgáltatást, akkor csak jegyzetelünk az órán. Most két egyetemi hallgató jár az egyetemre, őket kísérjük az előadásokra, amikor megkérnek minket.

– Egy korábbi interjúban beszélt arról, hogy színházi továbbképzésen vett részt. A színházi jelnyelvi tolmácsolást választotta, vagy megtalálták ezzel a feladattal?  
– Is-is. A színház mindig is vonzott, fiatalon többször “belógtam” a Szegedi Szabadtéri Játékok próbáira, érdekelt, mi zajlik a kulisszák mögött. A húgom tolmácsolt először a Szegedi Nemzeti Színházban 2006-ban, akkor kezdte a közös munkát egy Hetek társulata nevezetű kis csapattal. Aztán egyre több előadást tolmácsolt ő is és 2011 végétől már én is tolmácsoltam színházban. Mindenki azt hitte, hogy úgy kell színházban tolmácsolni, mint ahogy egy pódiumtolmácsolás működik, hogy kimegy az ember a színpadra és végig tolmácsolja mindazt, amit az előadó mond. Ez nem így van, meg kell tanulni valamennyire a szöveget, tudni kell, hogy miről van szó. Fontos a mimika és a testünkkel is sokat dolgozunk. A színházi jelnyelvi tolmács képzés úgy indult, hogy Bonecz Ervin – aki megszervezte – 2011-ben meghirdette a továbbképzést Budapestre, amire kb. 15-20 tolmács jelentkezett. Hívtak Angliából egy jelnyelvi tolmács hölgyet, aki már több éve ezzel foglalkozott, illetve egy angol siket urat, aki sok előadáson mentorálta a jelnyelvi tolmácsot. Ők tanítottak bennünket három hónapon keresztül havi két alkalommal. 2011 decemberében volt Szegeden A kölyök című musical, onnantól folyamatosan dolgozom színházi jeltolmácsként. Felkért Bonecz Ervin, aki összefogta a színházi jelnyelvi tolmács szakmát, szervezte a színházakkal az előadásokat, hogy ha van kedvem, tolmácsoljam A dzsungel könyve előadást Pécsett 2012 januárjában. Azóta folyamatosan tolmácsolok az ország különböző színházaiban. Szerencsére több száz előadást tolmácsolhattam már ennyi év alatt.

– Most milyen előadást tolmácsol?
– A november húzós, ebben a hónapban hat előadásom van, úgy, hogy közben dolgozom napi szinten ügyfelekkel. Tolmácsoltam a Koldus és királyfit, A kölyköt, a Ruminit – ezeket Budapesten, volt két Lázár Ervines program, a Jancsi és Juliska meseopera, A kőszívű ember fiai, a Látni a láthatatlant Békéscsabán, illetve lesz még decemberben a Keménykalap és krumpliorr, A kölyök Budapesten, Szegeden A dzsungel könyve előadás.

– Az SZTE-n nemrégiben az Őszi Kulturális Fesztivál programjában Csuja Imre és Czutor Zoltán közös estjét tolmácsolta. Hogyan zajlik a felkészülés egy ilyen alkalomra? Már a próbákon is részt vesz?
– Nem. Rendszerint kapok egy videót valamelyik előadásról vagy próbáról, illetve elküldik a szövegkönyvet. Átnézem, megvizsgálom, hogy a szövegből mit lehet és mit nem lehet, vagy hogy lehetne érthetően tolmácsolni. A jelnyelv nem teljesen olyan, mint a magyar nyelv, nagyon sok szóra nincs jel, akkor azt ki kell találni. Ez egy két-három hetes felkészülési folyamat. Csuja Imre és Czutor Zoltán előadására műelemzéssel kellett készülni, mert a verseket teljesen máshogy kell tolmácsolni, mint egy színpadi előadást. De úgy tudom, a művész uraknak is nagyon tetszett, nem csak a közönségnek. Az SZTE Kulturális Irodával együttműködve a nagy sikerű Tizenkét dühös embert is tolmácsoltam két alkalommal.

Vörös Zsolt tolmácsol Csuja Imre és Czutor Zoltán közös előadásán az SZTE Rektori Hivatal dísztermében. Fotó: Sahin-Tóth István

– Hogyan választják ki, hogy melyik előadás legyen követhető jelnyelven? Szavazhatnak arról a hallássérültek, hogy mit szeretnének látni?
– Ez nehéz kérdés, mert sokan nem jártak színházba több évig. Hiába vannak több éve jelelt előadások, nem ismerik annyira a darabokat, nem úgy tanulták a magyar irodalmat a siket emberek, mint a halló emberek. Mi mindig előre egyeztetünk a színházzal, megnézzük, milyen előadások lesznek, majd közösen kiválasztjuk, hogy mit lehet tolmácsolni, mi az, aminél oda tudunk állni a színpad szélére és nem zavarunk a díszletbe. Ha egy- vagy kétszemélyes előadás van, akkor nem szerencsés odaállni, mert elvesszük a fókuszt, de azért akadt erre is példa. Általánosságban egyébként tudjuk, hogy a zenés darabokat és a vígjátékokat nagyon szeretik a siket nézők. A nézőtérnek azon az oldalán szoktak ülni, ahol én állok, hogy jól lássanak. Szélesebb a perifériás látásuk, mint a hallóké, de nekik is nagyon oda kell figyelni, amikor előadás van.

– A jelnyelvi tolmács segíti az előadás megértését, de el is vonhatja a figyelmet. Hogy lehet megtalálni az egyensúlyt? 
– Biztos, hogy sokszor az én „játékomra” figyelnek. Vannak, akik azt hiszik, hogy színész végzettségem is van, pedig nem. Valahogy ösztönből jön, hogy a mimikám, a testjátékom más, mint egy halló emberé. Az előadások után mindig megkérdezem a közönségtől, tetszett-e, mi volt a zavaró, min kellene változtatni. Hála istennek már annyira kiforrt ez a folyamat, hogy tudom, mit szeretnek, mit várnak el. Legutóbb megkérdezték A kőszívű ember fiai című előadáson a színészek, hogy azt hogy oldottam meg, amikor egyszerre hárman vagy öten énekeltek, hiszen annyi kezem nincs, hogy mindenkit letolmácsoljak. Ilyen esetben azt tolmácsolom, akit jobban lehet hallani, mert a halló emberek is arra figyelnek. Körülbelül tudom, hogy mi az, amire figyelnek a siket nézők és mit nem kell tolmácsolni. Azért kell megnézni egy előadást, mert vannak olyan jelenetek, amelyek nagyon fontosak. Ha én jelelek, akkor az a jelenet el fog veszni, pedig lehet, hogy később a teljes élményhez fontos látni. Ilyenkor az a szokásom, hogy benézek a színpadra, így ők is tudják, hogy ott valami olyan történik, amire érdemes figyelni.

– Vannak-e korlátai a jelnyelvnek? Mi az, ami nem adható át ilyen fajta kommunikációval?
– Vannak. Nekem az a szerencsém, hogy ebben nőttem fel és ez a szakmám is. Valahogy mindig ki tudom küszöbölni azt, ha valamire nincs jel. Az első A dzsungel könyve előadással nagyon megszenvedtem, és mégis leesett az álluk azoknak, akik látták. Ez Pécsett volt, Vujity Tvrtko és Weisz Fanni mellett sok más híresség is részt vett az előadáson. Az is emlékezetes volt, amikor Borovics Tamás adta elő az Óda a magyar nyelvhez című verset. Abban rengeteg olyan szó van, amit nem használ egy siket ember, másképp kell átadni. A szóviccek is olyanok, amiket a hallássérültek nem ismernek, de azt is valahogy meg kell ugrani, át kell adni, hogy ugyanazt az élményt kapják a hallássérült nézők, mint a halló nézők.

– Beszéltünk az egyetemi hallgatókról, a színházról is. Melyek még azok a területek, ahol a jelnyelvi tolmács szolgáltatásra szükség van?
– Nincs olyan, ahol nem lenne ránk szükség. Ahová egy halló ember is eljut, mindenhol ott vagyunk a bíróságtól kezdve a rendőrségen át a kórházakig. Nagyon személyes ügyekben is részt veszünk, ezért is fontos a tolmácsi titoktartás. Amit megtudunk, azt nem mondjuk el senkinek, még egy családtagnak sem.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Mik azok a különleges helyszínek, ahová a munkája közben eljutott?
– Jártam Brüsszelben a parlamentben, ott tolmácsoltam egy siket konferencián, illetve a siket világtalálkozón is ott voltam Budapesten. Tolmácsoltam egyszer a magyar parlamentben is egy látogatás alkalmával, de ez nem televíziós közvetítés volt.
 
– Csongrád-Csanád vármegyében hány jelnyelvi tolmács dolgozik? Az állam finanszírozza ezt a szolgáltatást?
– Ketten vagyunk ebben a megyében a húgommal. A szolgáltatás pályázat útján működik, háromévente kell újra beadni a pályázatot, és akkor tudjuk meg, hogy lesz-e munkánk a továbbiakban. Budapesten izgalmasabb a helyzet, ahol öt-hat tolmácsszolgálat pályázik három helyre. Amióta Csongrád-Csanádban van tolmácsszolgálat, mindig elnyertük a pályázatot. A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) a fenntartónk, ők koordinálják a tolmácsszolgálatok munkáját.

– Manapság már mindenhol ott van a mesterséges intelligencia. Helyettesítheti a gép a jelnyelvi tolmácsot?
– A mesterséges intelligencia nem tud jelelni, legalábbis én nem találkoztam még ilyen programmal. Nagyon-nagyon sok jelet kellene feljelelnie valakinek, hogy utána azt az MI le tudja jelelni videó alapján. Sok a tévesztési lehetőség, lehet, hogy a gép nem lenne szinkronban, félrehallana valamit. Minket még az a veszély nem fenyeget, hogy a mesterséges intelligencia elvenné a munkánkat.

Vida-Szűcs Imre
Borítókép: Kovács-Jerney Ádám