Dr. Shilpa Srinivasan, a Dél-Karolinai Egyetem Orvostudományi Karának pszichiátriai professzora, klinikai tevékenységét a Prisma Health-nél végzi Kolumbiában, az Egyesült Államokban. Geriátriai és általános felnőttpszichiátriai szakvizsgával rendelkező orvosként kiemelkedő karriert épített a betegellátás, az orvosképzés és a szakmai vezetés területén. 2025 október elején visszatért a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Karára, a SZOTE Öregdiák-találkozójára (Medical Alumni Reunion), ahol megosztotta a geriátriai pszichiátria területén szerzett szakértelmét, és átvehette a Kiemelkedő alumna díjat (Outstanding alumna award).
Kérlek, mesélj magadról!
A nevem Shilpa Srinivasan. Képzettségem és szakvizsgám szerint geriátriai és általános felnőttpszichiáter vagyok, és a Prisma Healthnél dolgozom pszichiátria professzorként a Dél-Karolinai Egyetem Orvostudományi Karán, Kolumbiában. Közel húsz éve dolgozom klinikai pszichiáterként.
A családom Indiából származik, de én Dubaiban, az Egyesült Arab Emírségekben nőttem fel. A családomban mindig is kiemelt helyet foglalt el a továbbtanulás, sok rokonom mérnök vagy jogász. Bár a dédapám orvos volt, a közvetlen családomban nem volt sok orvos. Gyerekkoromban már világosan tudtam, hogy a tudományok területén szeretnék tevékenykedni. Lenyűgözött az orvostudomány és a biológiai tudományok világa, így kulturális és személyes hatások miatt is ebbe az irányba terelődtem.
Miért választottad a Szegedi Tudományegyetemet?
Amikor befejeztem a középiskolát, Dubajban még nem volt sok felsőoktatási intézmény, ezért tudtam, hogy külföldre kell mennem, ha orvos szeretnék lenni. India is felmerült, de mivel sosem éltem ott, fontolóra vettem az Egyesült Királyságot, Ausztráliát és az Egyesült Államokat is. A gond az volt ezekkel, hogy a jelentkezés korhatárhoz volt kötve – én nem sokkal a 16. születésnapom előtt végeztem, és a legtöbb programhoz legalább 18 évesnek kellett volna lenni. Ekkoriban hallottam a család barátaitól, hogy Kelet-Európában már indulnak angol nyelvű orvosi programok, a geopolitikai változások következtében. Családi barátoktól hallottam Magyarországról, akik ott kezdték meg az orvosi tanulmányaikat, és nagyon pozitívan beszéltek róla, ezért úgy döntöttem, hogy jelentkezem. Budapesten a Semmelweis Egyetemen várólistára kerültem, de Szegeden a SZOTE-ra felvettek. A szüleimtől bátor döntés volt, hogy megengedték, hogy a lányuk egy másik országba és kontinensre költözzön, de nagyon hálás vagyok nekik, mert ez életem legjobb tanulmányi és szakmai döntésének bizonyult.
Milyen kulturális különbségeket vagy kultúrsokkot tapasztaltál, amikor először érkeztél Magyarországra?
Több szinten is tapasztaltam némi kultúrsokkot. Elsősorban a környezeti és az éghajlati különbségek voltak leginkább érezhetők: a Közel-Keletről, egy sivatagos, rendkívül meleg térségből érkeztem Magyarországra, ami ezzel szemben gazdag növényzetű és mérsékelt éghajlatú. Még mindig emlékszem, hogy mennyire lenyűgöztek a terek, mint a Széchenyi tér, és a fák mindenütt. Annyira zöld volt minden, és az épületek is elképesztő szépek voltak. Hatalmas volt a kontraszt az általam a Közel-Keleten megszokott, urbanizált környezethez képest.
Kulturálisan Magyarország akkoriban izgalmas időszakon ment keresztül: a kommunizmus és a szocializmus után a korai demokrácia felé haladt. Az ország nyitottá vált, mind szó szerinti, mind átvitt értelemben. Számomra a mindennapi dolgok, mint például a tömegközlekedés használata vagy a bevásárlás, mind új kihívások voltak, főleg, hogy minden magyarul volt kiírva – és mindez még a mobiltelefonok és a Google Fordító előtti időkben volt! A kezdeti nehézségek rendkívül jellemformálónak bizonyultak. Az egyetlen módja a fejlődésnek az, ha új dolgokat tapasztalunk, kihívásokkal szembesülünk, és kilépünk a komfortzónánkból. Ez pedig csak akkor történik meg, ha hajlandóak vagyunk megtapasztalni valami mást, mint amit eddig ismertünk.
Volt olyan tanárod vagy mentorod a Szegedi Tudományegyetemen, aki nagy hatással volt rád, és tudott segíteni ezekben?
Számos tanár és oktató segített abban, hogy könnyebben eligazodjak az életben. A Magyar nyelvtanárom – Máté Valéria – fenomenális volt. Kiválóan beszélt angolul, és remekül tanított. Ugyanakkor nagyon szigorú is volt – elvárta, hogy igyekezzek a legjobbamat nyújtani, és ezt nagyra értékeltem, mert a magyar nem hasonlít egyetlen latin alapú nyelvre sem. Az ő segítségével nemcsak az orvosi magyar nyelvet sajátítottam el, hanem a „mindennapi élet magyarját” is: megtanultam eligazodni a hétköznapi életben, beszélgetni az emberekkel, és beilleszkedni a kultúrába.
Emlékszem még Bőti Zsuzsannára, az egyik preklinikai előadóra, aki kedvesen fogadott minket és sok kulturális elemmel ismertetett meg. Természetesen Dr. Csillik Bertalanra is emlékszem, a legendás anatómia professzorunkra, aki egészen különleges, magával ragadó személyiség volt, nemzetközileg elismert szakember, és lelkesen elkötelezett az oktatás iránt. Látva ezt a fajta elhivatottságot, még inkább megerősödött bennem az, hogy helyesen döntöttem, amikor Szegedre jöttem. Sok más kiváló oktatóra is szívesen emlékszem: Dr. Benedek Györgyre, Dr. Janka Zoltánra, Dr. Bari Ferencre, Dr. Vécsei Lászlóra, Dr. Szabó Gyulára, Dr. Penke Botondra, és még számos más csodálatos professzorra.
Volt egy nemzetközi mikroközösségünk is, ami sokat segített, mivel külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban laktam, más nemzetközi hallgatók között. Együtt főztünk, együtt tanultunk és támogattuk egymást. Ez közelebb hozott minket, erősítve az összetartozás érzését; így, ami elszigeteltséget eredményezett volna, az közös élménnyé vált, hiszen mindannyian ugyanabban a csónakban eveztünk.
Sok szép emléket említettél, de van kedvenced?
Rengeteg van! Az egyik legemlékezetesebb Dr. Vécsei neurológussal kapcsolatos. Ő egy nagyon ismert és elismert oktató és tudós, bár akkoriban még nem tudtam, hogy nemzetközi szinten is milyen jelentős személyiség. Mindössze annyit tudtunk róla, amennyit az órákon való találkozásainkból megismerhettünk. Még élénken emlékszem a vizsgámra az ő óráján: olyan témát húztam, amit mindenáron el szerettem volna kerülni, de persze pont azt sikerült! Nagyon megijedtem – ő ezt észre is vette – , de összeszedtem magam, leültem készülni, majd előadtam a feleletemet. Szerencsére sikeres volt. A nyomás, a tisztelet és az elszántság keveréke miatt vált ez a tanulmányaim egyik legemlékezetesebb pillanatává.
Egy másik felejthetetlen személyiség Dr. Janka, a pszichiátria professzorunk volt. Neki és Dr. Vécseinek köszönhetően kezdett igazán érdekelni az idegtudomány. Több mint egy évtizeddel később Kanadában, az Amerikai Pszichiátriai Társaság (American Psychiatric Association) éves konferenciáján találkoztam újra Janka Professzor úrral. Azonnal felismertem – nagyon jellegzetes megjelenésű –, és hihetetlen módon ő is emlékezett rám. Nagyon kedves és udvarias volt, és ez a találkozás felidézte bennem a Szegeddel kapcsolatos legszebb emlékeimet.
Miután elvégezted a Szegedi Tudományegyetemet, mi következett?
Tudtam, hogy pszichiáter szeretnék lenni, ezért a tanulmányaim utolsó évében klinikai gyakorlatot végeztem az Egyesült Államokban, a New Orleans-i Tulane Egyetem Orvostudományi Karán. Később ott lettem rezidens, és elvégeztem egy négyéves pszichiátriai képzést, amelynek utolsó évében főrezidensként dolgoztam. Ezt követően három évig dolgoztam a georgiai állami pszichiátrián, de vonzott a geriátriai pszichiátria, vagyis az idősekkel való munka, akik demenciával, hangulati vagy szorongásos zavarokkal küzdenek.
Rájöttem, hogy további képzésre van szükségem, ezért visszatértem az akadémiai pályára, és egyéves ösztöndíjat nyertem a New Orleans-i LSU Health Sciences Center geriátriai pszichiátriai programjába. A képzés után csatlakoztam a Dél-Karolinai Egyetem oktatói gárdájához Kolumbiában, ahol azóta is dolgozom.
Jelenleg a Geriátriai Pszichiátriai Ösztöndíjprogram programigazgatója vagyok, és a pszichiátriai gyakorlatot teljesítő végzős orvostanhallgatókat is irányítom. A klinikai és oktatási feladataim ellátása mellett, az Egészségügyi Személyzet alelnökeként felügyelem a minőséget és a betegbiztonságot az osztályomon. Tagja vagyok az Amerikai Geriátriai Pszichiátriai Társaságnak (AAGP - American Association for Geriatric Psychiatry) is, miután Dr. Ken Sakauye, az LSU programigazgatója szakképzésem idején ajánlotta a szervezetet, és bátorított, hogy ösztöndíjasként csatlakozzak. Az AAGP valóban a szakmai otthonommá vált, lehetővé tette számomra, hogy elkötelezettségem révén fejlesszem vezetői és tudományos portfóliómat.
Az AAGP díjjal tüntetett ki. Mit gondolsz, mi vezetett ehhez az elismeréshez?
Az AAGP valóban az Egyesült Államok vezető szervezete a geriátriai pszichiátria és az időskori mentális egészség területén. Támogatja az oktatást, a kutatást, és az érdekképviseletet, ami tökéletesen megfelel az én értékrendemnek. Magamra egyszerre tekintek klinikusként és oktatóként, akivé a SZOTE-n és a rezidensi képzés során megismert rendkívüli tanárok formáltak. A mentoraim végig mellettem álltak, és folyamatosan támogattak ezen az úton.
Az AAGP-n keresztül lehetőségem nyílt olyan emberekkel találkozni, akiknek a nevét eddig csak tudományos folyóiratokban láthattam. Szürreális élmény volt a szakma nagyjai mellett ülni a konferenciákon, akik barátságosak és kedvesek is voltak. Ez a befogadó és támogató légkör is hozzájárul a geriátriai pszichiátria különlegességéhez. Kis közösség vagyunk, ezért még inkább támogatjuk egymást. Ezt a közös célt és a mentorálást tekintem a szakmai irányjelzőmnek, hogy továbbadhassam mindazt, amit mások is oly nagylelkűen adtak nekem.
Mivel egyszerre veszel részt a klinikai munkában és az orvosképzésben, hogyan találod meg az egyensúlyt a betegellátás, az oktatás, és a kutatás között?
Oktatási tevékenységem nagy része klinikai környezetben, az “ágy mellett” zajlik, ha úgy tetszik. Hivatalos előadásokat is tartok, de szeretem a gyakorlati, valós idejű tanulást, amely a betegek ellátása közben történik. Ezért külön időt szánunk olyan tevékenységekre, mint az előadások, szemináriumok és a didaktikai foglalkozások. Így tudom egyensúlyban tartani a dolgokat. Nem vagyok az a hagyományos értelemben vett kutató, aki klinikai vizsgálatokat végez; inkább az egészségügyi eredményekre és a tananyag fejlesztésére koncentrálok, ami lehetővé teszi számomra az oktatás és a betegellátás ötvözését. Ezért maradtam az akadémiai orvoslásban, és nem mentem magánpraxisba. Úgy vélem, hogy az egyetemi közeget áthatja a tanítás, a klinikai munka és a tudományos tevékenység iránti közös lelkesedés. Még professzorként is folyamatosan tanulok a hallgatóimtól, a rezidenseimtől, a munkatársaimtól és a pácienseimtől is. Gyakran mondom, hogy a pácienseim többet adnak nekem, mint amennyit én valaha is adhatok nekik. Ez a folyamatos együttműködés inspirál és motivál a mindennapi munkámban.
Mik a jövőbeli terveid vagy céljaid?
Célom, hogy továbbra is geriátriai betegeket lássak el, és fejlesszem a geriátriai pszichiátria utánpótlását: új szakembereket képezzek ki, akik csatlakoznak a szakmához. Az Amerikai Geriátriai Pszichiátriai Társaság (AAGP) leendő elnöke vagyok, 2026 áprilisában veszem át az elnöki tisztséget, ami egyszerre izgalmas és megtisztelő. Az elkövetkező év ezért nagyon mozgalmas és rendkívül izgalmas lesz ebből a szempontból.
Magánéletben különösen fontosnak tartom a lány, feleség és édesanya szerepét. A családom az én támaszom és az iránytűm.
Végül, de nem utolsósorban, a Medical Alumni Reunion és az Alma Materrel való újraegyesülés rendkívül inspiráló élmény volt számomra. Szeretném fenntartani ezt a kapcsolatot, és valamilyen módon viszonozni azt, amit ez az egyetem adott nekem.
Mit tanácsolnál a jelenlegi orvostanhallgatóknak?
Akár hiszed, akár nem, nagyon gyorsan elrepül az idő. Élvezd minden pillanatát, tanulj belőle, de ne feledd: ebben a szakaszban a legnagyobb értéked a tudásod és az elszántságod, és a fejlődésed sikerének kulcsa a magabiztosságod.
Beszélgetőpartner: Móró Bianka
Az eredeti szöveg alapján, a fordítást készítette: Lázár Gerda
Képek: Móró Bianka, Kovács-Jerney Ádám,
Medical Alumni Reunion
