Teret adni az elképzeltnek

Közel százéves a szegedi színjátszás története. A SZEISZT-tel, 50 éve adták elő a már előadásakor legendás Petőfi-rockot. Húsz éves fennállását ünnepli a Szegedi Egyetemi Színház, amely a nagy elődök által lefektetett alapokon, mégis új utakon halad tovább. Ennek apropóján beszélgettünk a SZESZ művészeti vezetőjével az elődök hagyatékáról, a jelenről és jövőről, egyéni és közösségi motivációiról. Március Hónap Alma Mater Tagja Varga Norbert, a Szegedi Tudományegyetem alumnusa, a 20 éves Szegedi Egyetemi Színház művészeti vezetője.

— Szeged. Egyetem. Színház. Mindhárom evidens választás volt?

— Részben igen, részben nem. A jelenlegi helyzetből visszatekintve persze számos az előjel, de nem egy tudatosan felépített folyamat volt nyilvánvaló lépésekkel. Ami egyértelmű elvárás és cél volt a családomban az az, hogy valamilyen egyetemi diplomát szerezzek. Eredetileg szociális segítő szakra készültem, végül édesapám sugallata volt a filozófia a humán érdeklődésem, a művészet iránti fogékonyságom okán. Eleinte tartottam tőle. Riasztott a kép, hogy egy messzeségben lebegő elefántcsonttoronyban alkotó tudós legyek, ezért tűnt köztes megoldásnak a filozófia tanári diploma. Végül nagyon jó választásnak bizonyult, mert megtanultam könyvet olvasni gyorsan és mélységgel, rendszerben gondolkozni, befogadni és strukturálni. Szemléletmódot kaptam, amit azóta is hasznosítok.

Szeged viszont kézenfekvő választás volt a közelség okán, hiszen apátfalvi vagyok eredetileg, ami egy csendes, szép kis falu Makó mellett. Onnan jártam be az egyetemre. Szeged tetszett, ismerős közeg volt. Bár például a grafológiát Pécsen tanultam, és ott a tartalom mellet épp az az egyedül, távolságban, ismeretlenben eltöltött 2-3 nap volt a hozzáadott érték.

És a színház? Hát nem gondolom, hogy egyedi a történet. Gyerekkoromban szerettem szerepelni, verseket mondani, mint szinte mindenki. Tipikus iskolai fellépéseket kell elképzelni, ahol mindenki pityereg a meghatottságtól és mindenki boldog. Apukámnak van egy csomó felvétele a versmondásokról, nagyanyám meg folyton azt kérdezte, „Jaj, mér nem megy el színésznek ez a gyerek?” Sokáig kérdezgette, még nemrég is ezt mondogatta, bár mostanában azért már nem. Szóval voltak jelek, de ezek csak utólag értelmezhetőek. Akkoriban egyetemre jövet nem tudtuk még, hogy mik akarunk lenni, csak találgattunk, próbálgattuk magunkat.

— Hogyan találkozott először a színjátszással?

— A gimi utolsó évében indult színjátszó csoport az iskolában, de az még nem volt meghatározó. Inkább említésre méltó a színház és drámaelmélet B szak az egyetemen. Két évet jártam, csak nem fejeztem be, de a mostani tevékenységemhez a filozófia mellett nagyon sok alap itt rögzült. Mindig is érdekelt, hogy olvassunk, beszélgessünk, gondolkodjunk dolgokról, és benne volt a levegőben, hogy mindez lehetne több is. Aztán pár hónapig Szegedi Színitanodás is voltam. Olyanokkal jártam együtt, mint például Csorba Kata, aki most a Szegedi Nemzeti Színházban játszik. Lehet, hogy ha maradok, ha végig csináltam volna, akkor lehettem volna én is hivatásos színész és játszhatnék például a nemzetiben.

— És miért nem vitte végig?

— Az egész onnan indult, hogy az egyik szigorlatom nem sikerült, és amíg rezgett a léc, ekkor lettem tanodás. Végül sikerült a vizsga, ment tovább minden a régi kerékvágásban, így döntenem kellett. Ebben több minden játszott közre. Egyrészt jól összeszokott csapat volt a tanodásoké, és – egyébként, mint színházi körökben ez jellemző – egy csomó jó értelembe vett exhibicionista versengett benne egymással a figyelemért, a pozíciókért Élveztem egy darabig én is, de aztán nem volt kedvem beilleszkedni, megkeresni a helyemet. Másrészt akkor épp egy hosszú párkapcsolatban éltem, és emlékszem, az járt az eszemben, hogy a színházzal járó életmód, az esti előadások, a foglalt hétvégék mennyire roncsolnák szét ezt, ezért végül nem folytattam.

— Hogyan kanyarodott mégis vissza a színházhoz?

— Illés Leó hívott meg az Öthalmi Kollégium színjátszó körébe Tybalt szerepére a Rómeó és Júliába. Ez egy egész estés improvizációs játék volt, lubickoltunk benne. Ekkor ajánlották fel, hogy ha vállalom az Öthalmi Kollégiumban a színjátszókör szervezését, akkor lakhatom ott. Így lett feszesebb a dolog.

— Mit jelentett ez a kollégiumban?

— Elsősorban közösséget. Az Öthalmi Kollégiumra különösen jellemző volt akkor, hogy egy külön mikrokozmosz volt. Akkor még nem volt jellemző ez az online világ sem. A színjátszást és minden ilyen megmozdulást arra használtuk, hogy tartalmat adjon. És ezek az exhibicionista lányok és fiúk, akiknek ez egy közeg volt, megmutathatták magukat, tartoztak valahova, értelmet és célt adott nekik a szabadidejükben. Közösségi élmény volt benne, és nemcsak a tagoknak, hanem a közönségünknek is. A Karácsonyi Ünnepi műsor hagyománnyá válására például büszke vagyok.

Az egyetemi színházhoz 2005 körül csatlakoztam. Szintén Illés Leó ajánlott be Czene Zolinak, az akkori vezetőnek. Felhívott Zoli, elmentem hozzá, beszélgettünk, és már közben mondta, hogy „Ok, fel vagy véve.” Épp akkor kezdte próbálni a Kell egy csapatot. Rögtön komoly szerepet kaptam, azt se tudtam, merre vagyok arccal. De akkor ez az élmény betalált, és bevonódtam, maradtam. Zoli egy egész szabályrendszert tett a próbák, a csapat köré, vele csak komolyan lehetett csinálni.

— Mi kellett ahhoz, hogy átálljon a másik, a rendezői oldalra?

— Mindig is érdekeltek a kihívások. A rendező dolga szerintem az, hogy az egyéni improvizációkat egy sémába terelje, engem pedig mindig is érdekelt, hogy az irodalmat hogyan lehet kiforgatni, vagy beforgatni. A kezdetek után viszonylag sokáig nem nagyon kaptam nagyobb szerepeket. Nem estem kétségbe, felfogtam, hogy ez most ilyen. Már akkor is érdekelt, hogy mit csinál Zoli, és nyakára jártam és segítettem. A marketingtől az asszisztensi, szervezési kérdésekig mindenben részt vettem, én voltam a lóti-futi 2. Így amikor Zoli távozásakor felkért a folytatásra, volt már képem a dologról. Azért mérlegelnem kellett, hogy ha a kezembe adják ezzel a sok emberrel, akkor mi történik.

— És mi történt?

— Az utolsó társulati találkozón Zoli bejelentette. Akkor voltak, akik azt mondták tök jó, és voltak, akik azt mondták, hogy csak ezt ne. Erre számítottam, ilyenkor természetes egy átrendeződés. A lázadó hangok ellen olyan helyzetet teremtettem, ahol mindenki kipróbálhatta magát, lehetett csinálni, rendezni, részt venni, aktívan alakítani. Nem bedobtam a gyeplőt, hanem közéjük vágtam. És voltak olyan történetek, amik nagyon jól is sikerültek. Egy év alatt forrt ki. Akkor derült ki, hogy együtt marad, működik ez a társulat.

— Milyen egy egyetemi társulat?

— Meséljen egy kicsit a Naked SZESZ-ről. Milyen funkciója van az életében?

— Az együttes, a zenélés egy menekülés. Négy éve nagyon tele lett a hócipőm a színházzal. Próbáltunk, nagyon sokat próbáltunk, belekerültem egy negatív flow-ba, és akkor alakult ki bennem az igény valami kötetlenebb, szabadabb dologra. Épp kaptunk verseket a Kulturális Irodától feldolgozásra, és felmerült, hogy legyen ez inkább valami kötetlenebb forma. Végül nem lett kötetlenebb. A mindenféle zenészi meg színészi ötletek, zenei útkeresések, egy magát komolyan vevő zenekarrá nőtték ki magukat. Most jelenik meg a 3. albumunk, ami talán még személyesebb, mint az előzők.

— Milyennek látja a SZESZ helyzetét?

— Van egy tudatosan választott nevünk, a SZESZ, ami fontos üzenetet hordoz. Benne van Szent-Györgyi ikonikus alakja, a PálIsti öröksége, elődeink tisztelete. Ugyanakkor 2023-at írunk, teljesen más már a feltételrendszer, a hallgatókat rengeteg más inger is éri. Árkosi Árpád megkeresése a Petőfi-rock emléknapja kapcsán, hogy működjünk együtt egy nagyon fontos gesztus, ami a folytonosságot erősíti. De máshol van már a színház szabadsága. Ma már bármiből lehetne színházat csinálni, bármihez hozzányúlhatsz, de közben mégsem, például a jogdíjak okán. A SZESZ erőssége, hogy „háziszerzőkre” épül. Rajta van a világ folyásán az ujjam, de vagy bátrabb vagyok, vagy óvatosabb, ahonnan nézzük. Én szerzőkön keresztül mutatom meg, hogy mit gondolok a világról. Mások szerint épp ezért érdekes és bátor, amit csinálunk, miközben itthon elvárásrengeteggel küzdünk, sokan a múlt hagyatékát, hatásait keresik rajtunk, miközben megváltozott a világ körülöttünk. A színház a pillanat művészete, abban a pillanatban, helyen, kontextusban működik, hat. Ezért nem lehet egy 50 évvel ezelőtti előadást megismételni sem. Bár vannak olyan előadásaink, amik az egykori szegedi színjátszásra erősen reflektálnak, például ilyen a Rohad az államgépezetben valami is.

— Végül a kötelező kérdés, milyen jövőbeli céljai, céljaik vannak?

— Úgy vélem, hogy a SZESZ és a Naked SZESZ is ismert, elismert. Talán segíti az is, hogy a Pinceszínházban játszunk, így a városban mindenféle korosztály érdeklődik irántunk, túlhaladtuk az "egyetemi színjátszás egyetemistáknak" kategóriáját. Nem szeretem a színjátszókör kifejezést, mert abban van egyfajta komolytalanság, súlytalanság. Én mindig is úgy tekintettem erre az egészre, hogy szakmailag is értékes dolgokat szeretnék létrehozni, és ez az attitűd nemcsak belőlem, hanem a szegedi örökségből is fakad. Nagyon nagy hangsúlyt fektetek az országos együttműködések, kapcsolatok erősítésére is, ennek egyik jó példája a 6. SZEISZT idén. Ugyanakkor nagy bánat, hogy nincs saját játszóhelyünk. Egy ideális világban például ezt Petőfi-rock-ra emlékező mostani kiállítást, a korábbi plakátokat, relikviákat mind ki lehetne ott állítani, és akkor annak nagyobb súlya lenne kifelé és befelé is. Nem az éterben lebegő fogalom lenne, hanem kézzelfoghatóvá, ezáltal nyomatékosabbá válna. Akár belső embernek, akár egy látogatónak. Egy ilyen hely kialakítása megalapozná az utánunk következők számára, hogy tényleg a színházzal, a tartalommal foglalkozhassanak. Ez egy nagy jövőbeli feladat lehet számunkra, ami teret adna az elképzeltnek.

SZTEinfo