Sajtónyilvános eseményen, az újságírókkal közösen várta a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj bejelentését a Szegedi Tudományegyetem vezetősége 2023. október 2-án, az egyetem központi épületében. Az SZTE kutatóprofesszorát, Karikó Katalint évek óta az esélyesek között tartották számon, és idén meg is kapta a tudományos világ legjelentősebb elismerését. A Szegedi Tudományegyetem élőben kapcsolta az SZTE történetének második Nobel-díjasát, Amerikából.
Egykori oktatója, Dr. Katona Tamás történész tiszteletére rendezett emlékkonferenciát az SZTE BTK Modernkori Magyar Történeti Tanszéke. A konferencián Katona Tamás életművéhez híven forrásalapú, ám színes, átélhető történetekről volt szó az 1848-49-es szabadságharc idejéből. Az eseményen Katona Ágnes, a történész lánya is részt vett.
Katona Tamás 1985-től az 1990-es évekig oktatott a szegedi egyetemen; 1979-ben jelentette meg Az aradi vértanúk című forrásgyűjteményt, majd az aradi vértanúk naplóit, Budavár bevételének emlékeit, Kossuth beszédeit és az 1848-49-es szabadságharc emlékhelyeinek történetét is kiadta. Sokat tett azért, hogy a rendszerváltozás után a szabadságharc személyiségeire és történeteire ráirányult a magyar közfigyelem. Az ő örökségét folytatták a történészek, akik kutatási eredményeikből ismertettek témákat a Szegedi Tudományegyetemen rendezett Katona Tamás-emlékkonferencián.
A konferencia első előadásán Csikány Tamás történész (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, egyetemi tanár) „Vécsey Károly választása” címmel a későbbi vértanú tábornoknak a magyar ügy melletti döntéséről beszélt. Hogyan jut el egy ilyen döntésig egy császárhű katonai hagyományban felnőtt, a császári hadseregben 25 évig szolgáló katona? Milyen hatásra dönt az 1848-as áprilisi törvények és a magyar alkotmány mellett, amikor a másik oldalon az uralkodónak tett katonai esküje, valamint számos uralkodói parancs és kiáltvány kötelezné az ellenkezőjére?
Csikány Tamás szerint a kor tisztjeit morálisan is ellentétes hatások érték, amikor választaniuk kellett a császárnak tett katonai eskü és a haza között. Ehhez az ésszerűség és a törvényesség szempontjai sem adtak mindig segítséget. A látszat szerint 1848 előtt a császári tisztikar látszólag apolitikus katonákból állt, akiket a társadalmi mozgások nem érdekelték, 1848-ban mégis kiderült, hogy e tisztek is kötődnek ügyekhez. Vécsey Károly különösen érdekes példa erre, mivel császári főtiszt édesapja már fiatalon elindította a császárhű katonai pályán: beíratta a birodalom rangosabb kollégiumába, a Theresianumba (ugyanoda, ahol egy évvel később Bolyai János is járt), három év után 1820-ban pedig vélhetően atyai sugallatra a legalsó rangban, hadapródként megkezdte a katonai szolgálatot; innen 1845-ig a II. József huszárezred őrnagyi fokozatáig lépett elő. „Vannak pillanatok az államéletben, amikor nem az uralkodók szavaiban, hanem szívükben kell olvasnunk” – idézte Csikány Tamás. De hogyan lehet kitalálni, mi van az uralkodó szívében?
Vécsey Károly ezrede, mint Magyarországon állomásozó császári-királyi egység az áprilisi törvények értelmében törvényesen a magyar hadügyhöz került. 1848. augusztus 2-án Vécsey esküt tett a magyar alkotmányra, és ez akkor még nem tűnt ellentétesnek a császárra tett esküjével. Vécsey Károly előbb ezredesi, majd 1848 decemberére hadosztályparancsnoki beosztást is kapott. Csikány Tamás szerint, amíg Vécsei ezrede a szerb és horvát csapatok ellen harcolt, a két eskü között nem volt ellentét, amikortól azonban az uralkodói manifesztum 1848. október 3-án eltörölte a magyar törvényeket, október 20-án pedig a császár utolsó felszólítással figyelmeztette „a pártos törekvés által elámított” tiszteket, a magyar hadsereg tisztjei dilemma előtt találják magukat. Ebben a helyzetben 1849 januárjában a verbászi tiszti gyűlésen Vécsey a magyar ügy mellett döntött, miközben a kétkedőket és a távozásra hajlókat, például Esterházy Sándor vezérőrnagyot, arra ösztönözte, hogy menjenek. Vécsey Károly egy forrás szerint ekkor azt írta kedvesének: „szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok”.
A helyzet súlyát érzékeltetve Csikány Tamás sorra vette Vécsey Károly négy fiútestvérének döntését. Vécsey Sándor Lajos hódmezővásárhelyi plébános volt, kitartott a forradalom ügye mellett. Vécsey Ede százados 1848 őszén a Délvidéken teljesített szolgálatot, de decemberben beteget jelentett, majd jelentkezett a császári csapatoknál. Vécsey Ágoston honvédezredes 1849. január 16-án a verbászi tiszti gyűlésen lemondott rangjáról és ugyancsak jelentkezett a császáriaknál. Vécsey Jenő kapitány a parndorfi tiszti gyűlésen a Bécs elleni támadás ellen szavazott, ezért előbb felmentették, majd visszavették, ott volt a schwechati csatában, de decemberben ő is beteget jelentett, majd ő is jelentkezett a császári csapatoknál.
Pelyach István történész (Szegedi Tudományegyetem, tudományos munkatárs) előadásában a szabadságharc két jelentős katonai vezetője, Damjanich János és Görgei Artúr első találkozásának legendává vált történetét vette szemügyre.
Damjanich János tábornok hatalmas termetű ember volt, aki a szabadságharc során lelkesen és meglehetősen izgágán védte saját igazát, és emiatt számos főtiszttársával összeveszett. 1848 decemberében Kiss Ernőtől átvette a temesvári 2. hadosztályt, amelyet 1849 januárjában északra, a Tisza középső folyásához vezetett. A tavaszi hadjárat haditerve az volt, hogy Szolnoknál március elején Damjanich elterelő támadást indít, és magára vonja Windisch-Grätz főerejének figyelmét. Bár a magyar taktika meghiúsult a február végi kápolnai vereség miatt, a szolnoki csata március 5-én Damjanich fontos győzelmét hozta.
Görgei Artúr 1848-ban ott volt a schwechati csatában, neki volt köszönhető a magyar csatavesztés utáni viszonylag rendezett visszavonulás, amely megakadályozta a még nagyobb veszteséget. Ezután Görgei a feldunai hadtest parancsnokaként folyamatosan vonult vissza a fővárosig, majd a Tisza vonaláig. Ez Pelyach István szerint sok civilnek szemet szúrt, Görgei azonban úgy gondolta, ha nincsenek meg a feltételek a csata vállalására, akkor célszerűbb visszavonulnia és a hátországban időt nyerve felkészülnie. Így érkezett meg a Tisza felső folyásához. Damjanich és Görgey személyesen még nem ismerték egymást, legfeljebb Kossuth híradásaiból tudtak egymás sikereiről; 1849 tavaszán azonban földrajzilag egészen közel állomásoztak.
A történet előzményeihez tartozik, hogy Kossuth a tavaszi hadjáratra a lengyel Henryk Dembińskire bízta a főparancsnoki tisztséget. A szabadságharc során minden csatáját elvesztő lengyel tábornok a február végi kápolnai vereség után a magyar tisztek akarata ellenére lefújta a további támadást, és visszarendelte a csapatokat a Tisza mögé. Ez a lépés annyira népszerűtlen volt, hogy a jelen lévő főtisztek leváltották Dembińskit. Jellemző, hogy a helyszínre érkező Kossuth még azzal a tervvel indult el, hogy a leváltást szervező Görgeit főbe löveti, de a tisztek beszámolója alapján éppen Görgeit bízta meg a fővezéri teendőkkel. Ugyanekkor Damjanich oldalán, a sikeres szolnoki csata után is balhé volt: Damjanich János erélyesen leteremtette a csata egyik legbátrabb hadmozdulatát végrehajtó Vécsey Károlyt. Nem sokkal később elindult a tavaszi hadjárat, amelynek tervezését Kossuth Vetter Antal tábornokra bízta; Vetter óvatosságból parancsot adott a visszavonulásra, valamint átszervezte a hadsereget és 2 hadosztályt kivett Damjanich kezéből; utóbbi pedig ezen is felfortyant.
Damjanich és Görgei első kapcsolatfelvétele ebben a helyzetben előbb levél útján történt meg, mégpedig Görgei írt levelet március 6-án Damjanichnak, amelyben tisztázta, hogy a szolnoki csapatokat nem rendelték fővezérsége alá. Ugyanebben a levélben Görgei személyes udvariassággal kérte Damjanichot, hogy tisztázza konfliktusát Vécseyvel. A baráti hangú levélre Damjanich hasonló hangon válaszolt, jelezve, hogy hajlandó elfogadni a jó tanácsokat, Vécseyt pedig becsüli, de abban a helyzetben nem tehetett mást. Görgey erre újabb levelet írt, melyben az ügy érdekében való egyetértés igyekezetét dicsérte.
Kettejük első személyes találkozásáról 1849. szeptember 22-én egy német nyelvű prágai lap adott ismeretlen forrásból származó élményszerű beszámolót. Eszerint Görgei Tiszafüredre érkezve azt hallotta, hogy Damjanich és Klapka ugyanazon szálláson vannak. Szobájukba lépve mindkettőt álomban találta, ezért ő is lefeküdt, tábori szokása szerint egy széket vont feje alá. Damjanich később felébredve egy idegen férfit látott a szobában, aki szemüvegét félretolva szemét dörzsölte, felemelkedett és az ajtót feltépve így kiáltott: „Hé, van pálinkátok?!”
„Ez az én emberem, mennydörögte az óriás Damjanich, te biztosan Görgei vagy, csókolj meg, testvér! Neked kell hadvezérnek és hadügyminiszternek lenned, Vetterrel ne törődj, őt én majd halálra idegesítem, aztán beveszed Budapestet, megszállod Komáromot, erre majd megbékélünk őfelségével a királlyal, én viszont majd Debrecenbe vonulok és szuronnyal szétkergetem a fecsegőket és szép beszédűeket” – így a prágai beszámoló.
Az anonim híradás hitele Pelyach István szerint erősen kétséges, az viszont több forrásból, köztük Görgei Artúr visszaemlékezéséből is biztosnak látszik, hogy Görgei a jelzett időpontban Tiszafüreden járt, és ott összetalálkozott Damjanichcsal. A pálinkás történetet a szabadságharc után egyre újabb visszaemlékezések vették át kiszínezve, köztük Mészáros Lázár volt hadügyminiszteré is.
Pelyach István úgy gondolja, a prágai lap által leírt történet egyes elemeit mégis alátámasztja egy forrás: Leiningen-Westerburg Károly naplója, amely egyébként sok más tekintetben hiteles. Ebben Görgei megérkezik Leiningen-Westerburg szállására, és ott tudja meg, hogy Damjanich Tiszafüreden tartózkodik, és csak másnap érkezik vissza. Ekkor Görgei eldönti, hogy azonnal és gyalogosan elindul Tiszafüredre, nyakasan visszautasítja a felajánlott lovat; csakhogy a nagy sár miatt időnként le kell térnie a töltésről, és egyszer még egy gödörbe is beleesik. Csaknem 5 órát kínlódik a mocsárban, mire Tiszafüredre beér már éjszaka van, és mindenki alszik.
Ez az elbeszélés, mondja a történész, megerősíti a találkozás tényét, és azt is, hogy Görgei éjszaka állított be. Damjanich szavairól azonban nincs említés benne. Pelyach István szerint Damjanichnak az a kijelentése még hihető, hogy Vetterrel majd ő elbánik, a „debreceni fecsegők szétkergetése” azonban erősen kérdőjeles. Damjanich ugyanis, bár nem volt republikánus, a függetlenségi nyilatkozat kiadásáig nem bírálta Kossuth politikáját, és ezután is egész tevékenysége azt mutatja, hogy végig kiállt a szabadságharc mellett.
Hermann Róbert történész (Hadtörténeti Múzeum, egyetemi tanár) , az 1848-49-es szabadságharc jelentős számú forrásának publikálója a konferencián is forrásértékű leveleket ismertetett. Görgei Artúr fegyverletétel után kelt levelei az oroszok fogságában lévő magyar főparancsnok gondolkodására és a még harcban álló magyar csapatok igen korlátozott lehetőségeire világítottak rá.
Hermann Róbert történész előadása a Katona Tamás-emlékkonferencián. Fotó: Zentai Péter
1849. augusztus 13-án Szőllősnél (és nem Világosnál – tette hozzá Hermann Róbert) a magyar csapatok letették a fegyvert. Közvetlenül előtte Görgyei levelet fogalmazott Rüdiger orosz lovassági tábornokhoz, amelyben összefoglalta a magyar tisztikar kívánságait. Közöttük azt, hogy ne adják ki őket Ausztriának, tarthassák meg oldalszablyájukat, a tiszti becsület jelképét, aki szeretné, léphessen császári szolgálatba, a tisztek birtokában lévő magyar bankjegyeket pedig váltsák be érvényes bankjegyekre. A magyar tisztikar ezen kívül általában is kérte a cár közbenjárását minden honfitársuk részére.
A nevezetes levelek között talán a legnevezetesebb az, amelyet Görgei Artúr az aradi várparancsnoki tisztet viselő Damjanich Jánosnak írt. 1849. augusztus 9-én, amikor Görgei megérkezett a hadsereggel Aradra, egyik első útja a lábtöréssel fekvő Damjanichhoz vezetett, augusztus 11-én pedig, mielőtt elvonultak Világos irányába, levélben tájékoztatta Damjanichot fegyverletételi szándékáról. Damjanich erre maga is írt Görgeinek, de e levél tartalmát csak a válaszlevélből ismerjük. Hermann Róbert szerint ekkorra Damjanich is foglalkozott a gondolattal, hogy ha szükséges a megadás, az oroszok előtt tegyék le a fegyvert. Augusztus 14-én Kisjenőről Görgei már az orosz fogságából válaszolt. Közölte, hogy jó bánásmódjuk van, de feltételeit az oroszok elutasították, és közölte azt is, hogy Paszkevics főherceg kijelentette: a cár nem fogad el „előleges feltételeket”. „Neked mint várparancsnoknak sem parancsolnom, sem tanácsot adnom nem szabad: legfeljebb kérhetlek, hogy inkább az emberiesség, mint a dicsőségvágy előtt nyisd meg a szívedet” – áll Görgei Damjanichhoz írott levélben.
Hermann Róbert felhívta a figyelmet, hogy Paszkevics főherceg, az orosz csapatok főparancsnoka csak másnap közölte Görgeivel, hogy a teljes tiszti állományt ki fogják adni az osztrákoknak, így ez a levélbe nem kerülhetett bele. Ezt a levelet Rüdiger orosz tábornok kísérőlevelével juttatták el Damjanichhoz, utóbbiban az állt, hogy Rüdiger kötelezi magát, és az aradi várőrséget Nagyváradra szállíttatja. A két levelet Alexander Buturlin orosz tábornok adta át, és végső soron ő beszélte rá Damjanich Jánost a megadásra.
A történész azt is érzékeltette, hogy Görgei Artúr az orosz fogságban nem fogalmazhatott tetszése szerint. Ez kitűnt abból a leveléből is, amelyet augusztus 16-án Klapka Györgyhöz, a komáromi vár még kitartó parancsnokához küldött. Ebben Görgey a lehetőségekhez képest célzott arra, hogy fogságból ír, és azt kérte, Klapka fontolja meg, „mit lehet és mit kell tennie”. Klapka ezután nem volt hajlandó a feltétel nélküli megadásra.
Ugyancsak augusztus 16-án írt Görgei Artúr Kazinczy Lajos honvédezredesnek (Kazinczy Ferenc legkisebb fiának), aki a szabadságharc utolsó heteiben Bem csapatainak megsegítésére vonult Erdélybe. Görgei ekkor csak annyit tudott, hogy Kazinczy valahol Ung vagy Bereg megyében van. Levelében beszámolót írt a vesztes temesvári csata után történtekről, és jelezte, hogy Kazinczynak be kell látnia: a további küzdelem reménytelen, a fegyverletétel pedig ilyen körülmények között nem gyáva tett lenne, hanem éppen a kötelessége. Ugyanezt írta meg augusztus 16-án Stein Miksa ezredesnek, az Erdélyben lévő magyar csapatok parancsnokának, és végül is ez a levél jutott el az akkorra Zsibóra érkező Kazinczyhoz, aki ennek alapján döntötte el, hogy leteszi a fegyvert Grotenhjelm orosz tábornok előtt.
Görgei augusztus 17-én Nagyváradról kelt levelében a magyar fegyveres csapatok parancsnokait kérte, hogy az oroszok előtt adják meg magukat; ezt a levelet azonban nem küldték el, mivel a dél-erdélyi csapatok már letették a fegyvert, Kazinczy Lajost pedig már elérte a másik üzenet.
Augusztus 21-én Görgei Kiss Pál vezérőrnagynak, Pétervárad parancsnokának is írt. E levélből a péterváradi haditanács felismerte, hogy a fogságban lévő Görgei nem írhatta azt, amit gondolt, így folytatták az ellenállást. Az erődítmény csak szeptember 7-én nyitotta meg kapuit az osztrákoknak.
Hasonló kétség övezte Görgei Artúr augusztus 24-én Mezősy Pál őrnagynak, Munkács várparancsnokának írott levelét. Mezősyt Karlovics orosz tábornok augusztus 19-én szólította fel a megadásra, de beleegyezett abba, hogy Munkácsról követet küldjenek a fogságban lévő Görgeihez Nagyváradra. Mezősy, miután a világosi fegyverletétel híréről meggyőződött, augusztus 26-án kinyitotta a vár kapuit az orosz tábornok előtt.
Kemény Krisztián történész (Hadtörténelmi Levéltár, főtanácsos) „Aulich Lajos tábornok, a kiváló ember” című előadása a különleges erényekkel rendelkező vértanú tábornokról szólt. Az aradi vértanúk azonban nem vértanúnak készültek, kezdte a történész, hanem az életben akartak boldogulni, de az élet döntései között olyanok is voltak, amelyekből nem volt visszaút.
Aulich Lajos emberi tulajdonságaival kitűnt a magyar szabadságharc nagy egyéniségei közül is. Polgári származású volt, szülei kis vagyonukat a híres pozsonyi Kék Csuka vendéglőbe fektették, és a helyből rövidesen a német kultúrájú város tehetős polgárai által látogatott közkedvelt táncos vendéglőt alakítottak ki. A napóleoni háború idején azonban a francia csapatok bevették és kirabolták Pozsonyt, a vendéglő is leégett, az Aulich család tönkrement, ezért a fiúk közül ketten is a katonai pályán keresték megélhetésüket. Aulich Lajos is belépett a császári seregbe, végig harcolta a francia háborút, részt vett Párizs bevételében. A békeidőben a csapattiszti szolgálatban fokonként emelkedett a ranglétrán. Soha nem házasodott meg, mivel nem tudta előteremteni a császári seregben szükséges kaució összegét. (Nősülés esetén a tiszteknek egy bizonyos pénzösszeget kellett letétbe helyezniük arra az esetre, ha a csatában meghalnának, hogy ne az államot terhelje az özvegy család ellátása).
Kemény Krisztián szerint 1848-ban Aulich magától értetődően azonosult a polgári átalakulással, és ezt képviselte a tisztikarban is. Ő is felesküdött a magyar alkotmányra, de számára ez az eskü előbbre való volt, mint császári katonai esküje – ezt később az aradi vérbíróság előtt is hangsúlyozta: „Ez volt az oka annak, hogy sorsom eldőlt” - mondta védbeszédében. Aulichnak döntő szerepe volt abban, hogy ezrede a császári kiáltványok ellenére is megmaradt a szabadságharc oldalán, mivel azt képviselte, hogy az alkotmányra felesküvés az uralkodó által elismerten, teljesen törvényesen történt.
Aulich Lajost kortársai egyöntetűen elismerték nyugodt, filozofikus természete miatt. Ennek köszönhetően 1848-49 katonai vezetői közül szinte ő volt az egyetlen, aki a szabadságharc során egyik tábornoktársával sem veszett össze. A történész aláhúzta, hogy Aulich Lajos egész pályafutásán látszik, hogy egy ügyet – és sosem egy személyt szolgált. Aulich Görgei híve volt, együtt vitték végbe a felvidéki hadjáratot, és a közöttük lévő 30 éves korkülönbség ellenére - Görgei hadvezetői tehetségét felismerve – Aulich sosem gondolta, hogy mint rangidős tisztet, őt illetné a vezetés.
Aulich Lajos egyetlen esetben tagadott meg parancsot. 1849. március 1-én, amikor Görgei elrendelte a visszavonulást, nehogy a császáriak elvágják őket a tiszai hídfőtől, Dembiński utasította Aulichot, hogy váltsa le Görgeit. Ő azonban éppen Görgei parancsát hajtotta végre, és ezzel hozzájárult a Dembiński leváltását eredményező zendüléshez.
Aulich Lajos egészsége 56 évesen a téli hadjárat és a tábori élet következtében megromlott, de némi gyógykezelés után visszatért, és 1849 nyarán elvállalta a hadügyminiszterséget, hogy összekötő kapocs legyen Görgei és Kossuth között. Ebben az időszakban teljes erővel dolgozott a magyar csapatok összpontosításán, ami végül is nem sikerült. A temesvári vereség után Aulich is megértette, hogy nincs tovább. Vége volt a harcnak, minden további küzdelem felesleges erőpazarlás lett volna, mondta Kemény Krisztián, Aulichra pedig mindig is jellemző volt, hogy nem pocsékolta katonái vérét. „Nem akart olyan ember lenni, akiről írnak az újságban, nem akart a harcok sztárja lenni, csak egyszerűen olyan ember akart lenni, aki a szabadságharc ügyét végig szolgálja. Nem voltak illúziói, 56 éves beteg ember volt, egyedül, család nélkül, és pontosan tudta, hogy a másik oldalon semmi hajlandóság nincs a kegyelemre”. Augusztus 12. estéjén azt mondta tábornoktársainak, akik az oroszok közbeavatkozásában bíztak: „Függni fogunk, függni fogunk, uraim, valamennyien, én ismerem Ausztriát!”. Az aradi várbörtönben nyugodtan viselkedett, a többiektől eltérően, akiknek családjuk volt, nem nyújtott be kegyelmet. Utolsó éjszakáján levélben elbúcsúzott családtagjaitól, és hajnalban az utolsó szivarra rágyújtva sétált ki az akasztófa alá. Állítólag még viszont tisztelgett a fogságban lévő honvédeknek, hetedikként akasztották fel, egy jajszó nélkül halt meg, nem voltak utolsó szavai sem.
Kedves Gyula hadtörténész (Hadtörténeti Múzeum, egyetemi tanár) előadása Görgei Artúr pisztolyairól, az aradi ereklyemúzeum tárgyairól szólt. A történész abból indult ki, hogy a tárgyak vallatását annál is inkább fontosnak tartja, mert ebben az esetben a tárgy mint forrásértékű adat ellentmond az írott forrásoknak. Az aradi ereklyegyűjteményben fennmaradt pisztolykészletnek ugyanis jelenleg nem ismerni a valódi történetét. Az aradi múzeum román fordítású tárgyleírása szerint Görgei a pisztolyokat alsózsolcai táborában 1849 nyarán kapta egy orosz tábornoktól.
Kedves Gyula kiemelte, hogy 1849 nyarán, a világosi fegyverletétel előtt már volt kapcsolatfelvétel az oroszokkal, bár nem igaz az a 19. századi feltevés, hogy a cári csapatokkal kevésen múlott a kiegyezés. A Világos előtti időszakban az oroszok pragmatikusan nézték a helyzetet, és nem zárkóztak el a kapcsolattól. Kedves Gyula szerint ők a fegyverletételt akarták mielőbb elérni, tudván, hogy 200 ezres haderejük ellen úgysem lenne esélye a magyar hadseregnek. A cár ugyan teljesen elzárkózott a kapcsolatfelvételtől, és ezt az orosz csapatok főparancsnoka, Paszkevics herceg is képviselte, az alsóbb szintű orosz katonai vezetők mégis kapcsolatba kerültek Görgei Artúrral.
Ennek története ott kezdődött, hogy a váci összecsapásból Görgei hadereje ügyesen bújt ki; Paszkevics nem üldözte tovább, sőt Rüdiger orosz tábornokot is visszafordította Balassagyarmatról. Ennek ellenére a hadtörténész szerint Görgei manővere blamázsnak számított az oroszok számára. Ezt a blamázst ama Grigorij Zassz orosz tábornoknak a nyakába varrták, akit leváltása után egy kisebb lovas egységgel Görgei üldözésére küldtek. A kudarc hatására Zassz igyekezett taktikusnak mutatkozni; július 20-án az elővédjének egyik vezetője, egy bizonyos Ljubljov ezredes 400 emberrel túlságosan megközelítette a magyar főcsapatot Losonc térségében. Hogy az összeütközést elkerüljék, az oroszok egy pimasz csellel, minden hivatalos felhatalmazás nélkül, két hadikövetet küldtek Görgei táborába, hogy a fegyverletételről tárgyaljanak.
Görgei átlátta az átverést, de foglalkoztatta az is, hogy milyen feltételeket lehetne elérni a megadásnál, ezért konkrétumokat kért. Ugyanekkor egy Hellenbach Karolina nevű nemes özvegyasszony addig járt Rüdiger orosz tábornok nyakára a magyar ügyben, hogy Rüdiger nem hivatalos levelet küldött vele Görgeinek. E két hatásra a magyar tábornok esélyt látott arra, hogy valódi csatornát nyithasson meg az oroszok felé. Görgei nem azt válaszolta, hogy letenné a fegyvert, hanem azt, hogy ha az oroszok garantálják a magyar alkotmányt, akkor hajlandó abbahagyni a harcot, valamint megkérdezte, hogy az oroszok ehhez milyen feltételt szabnának. Természetesen feltételekre esély sem volt, fejtegette a történész, hiszen Paszkevics főherceg ismerte a cár véleményét a feltétlen megadásról. Az oroszok tehát csak a feladatuk megkönnyítése miatt próbálkoztak, Görgei pedig – esélytelenül – „titkos módon” össze akarta kötni a magyar kormányt a cári vezetéssel. A terv a cárig is feljutott, aki azonban egy széljegyzetben értelmetlennek nevezte az egészet.
Zassz orosz tábornok erről mit sem tudott még, és úgy érezte, jó úton jár, ha ajándékot küld Görgeinek. Tudta, hogy a magyar táborban követségben járt fiatal orosz tisztek és a hasonló korú magyarok rácsodálkoztak egymás felszerelésére. A magyarok furcsállva konstatálták, hogy az orosz tisztek felszereléséhez kancsuka is tartozik; ők ezt kapták hát ajándékba, a magyarok pedig a szolgálati tölténytáskával viszonozták. Ennek ismeretében érkezett meg Zassz tábornok Görgeinek küldött ajándéka, egy pár ezüst díszítésű kaukázusi pisztoly. Kedves Gyula szerint ezek már kinézetre sem lehetnek azonosak az aradi pisztolypárral. Görgei viszontajándék gyanánt szintén egy pár pisztolyt küldött az orosz táborba, de ezek már el sem jutottak az orosz tábornokhoz. Miskolcon egy másik orosz gyalogsági tábornok fogadta a követeket, és szívélyes volt ugyan, de tartotta magát a Paszkevicstől kapott parancshoz.
Mi is lehet akkor az aradi pisztolypár története? Kedves Gyula azt feltételezi, hogy az aradi dobozban az a pisztolykészlet van, amelyet Görgei küldött az oroszoknak. A történet folytatása ugyanis, hogy Paszkevics főherceg augusztus 4-én egy igazi követet is küldött a magyar táborba, de nem tárgyalásra, hanem azért, hogy pénzt vigyen az orosz tisztek ellátására. Paszkevics e követekkel visszaküldte a Görgei által ajándékozott két pisztolyt is. Amikor a magyar tábornok ezzel szembesült, kijelentette, hogy így ő sem tarthatja meg az ajándékokat, amelyeket az orosz tisztektől kapott; vigyék vissza azokat. A követként érkezett fiatal orosz tiszt azonban – egy forrás szerint - erre azt felelte, hogy az ő becsületérzéke tiltja a visszaküldést, nem viszi vissza az oroszok ajándékát, akkor inkább nem teljesíti Paszkevics parancsát. Kedves Gyula szerint ugyan nehéz elképzelni, hogy egy fiatal hadnagy így felülírta a legfőbb katonai vezető parancsát – de nem lehetetlen. Így tehát az is lehetséges, hogy a Görgei által küldött pisztoly Aradon maradt. A pisztolypár eredetére ezzel együtt sem lehet még pontos választ adni: további kutatások fogják eldönteni a kérdést – zárta előadását Kedves Gyula.
A következő előadásban Solymosi József történész (Hadtörténelmi Levéltár, főtanácsos) „Parancsnoki konfliktusok 1849-ben” címmel az 1849 tavaszán bekövetkezett Kazinczy-Guyon és Lázár-Bangya ellentétet mutatta be.
Kazinczy Lajos fiatalon a tullni utásziskolában tanult, ahol Görgei Artúrral is találkozott. 1846-ban pénzügyi zavara miatt ki kellett lépnie a császári hadseregből, majd 1848 tavaszán jelentkezett a szerveződő honvédseregbe. 1849 tavaszára már egy önálló hadosztály parancsnokává lépett elő. Ebben az időszakban a közeli komáromi erőd várparancsnoki tisztét Guyon Richárd töltötte be tábornoki rangban. Konfliktusuk onnan származott, hogy 1849. május végén Kazinczy lövegeket és élelmiszert kért a komáromi várparancsnokságtól, de válaszul durva elutasítást kapott. Ennek hatására levélben vonta kérdőre a várparancsnokságot, jelezvén, hogy ő egy önálló hadosztály parancsnoka, nem tartozik Guyon alárendeltjei közé. Ugyanezen a napon külön, saját nevében is írt Guyon Richárdnak, biztosította tiszteletéről és rokonszenvéről, de megjegyezte, hogy Guyon nem parancsol neki, és szilárdan hiszi, hogy a kellemetlen eset csak egy segédtiszttől származhatott. (Guyon Richárd válaszai nem maradtak fenn.)
Kazinczy Lajos másnap magának Görgeinek is írt, csatolva Guyonnal folytatott levelezését, arra az esetre, ha szolgálati tárgyalásra kerülne sor. Ezután már, csak annyit lehet tudni, hogy Görgei egy másik konfliktus miatt Guyont felmentette beosztásából és a nyáron a bácskai hadtest parancsnokává tette. Kazinczyt pedig pár nappal később kinevezte az újonnan alakuló észak-keleti hadosztály élére.
A Lázár-Bangya affér ennél személyesebb okokból tört ki. Lázár Vilmos későbbi honvéd ezredest 1849. április elején a főhadszíntérről áthelyezték egy ung-bereg-zempléni dandár élére, a hágók védelme és a helyőrségi szolgálat volt a feladata. Lázár érkezését az itt szolgáló Bangya János őrnagy, valamint a helyi kormánybiztos Szintay János kezdettől ellenségesen fogadta. Bangya tisztikara még panaszlevelet is írt Lázárról a honvédelmi bizottmánynak.
Lázár Vilmos viszont így emlékezett emlékirataiban Bangyáról (és a helyi viszonyokról): „Bangya őrnagy (az egykori lapszerkesztő) volt itt előttem a parancsnok, és éppen néhány nap előtt raboltatott a határon, Barco tábornok egy beütésének viszonzásául. Ő derék férfi volt. „Élni és élni hagyni” volt kommunisztikus jelszava; naponta kártyázgatott Szintay kormánybiztossal, s az elrabolt vágómarha nagyobb részével neki kedveskedett.”
Egy alkalommal az ellene csaknem fellázadó helyi tisztek viselkedése miatt Lázár Vilmos felszólította a századot, hogy akinek kifogása van ellene, lépjen elő, karddal a kézben fog elégtételt adni mindenkinek (senki sem lépett elő). Lázár véleménye pedig ez volt Szintayról: „Engem már eléggé bosszantott Szintay kormánybiztos, aki nem volt képes csapataimnak egy cipót szerezni, de azért minden intézkedéseimbe avatkozott, ezt meg is írtam neki nyíltan és világosan.” Azt is Szintay szemére vetette, hogy egy galíciai rablási célú betörésre próbálta őt rávenni.
Áprilisban ugyanis éppen ezen a helyen történt egy hasonló akció, amelyről Lázár Vilmos aradi emlékirataiban így írt: „Riczkó százados Uzsoknál három századdal betört Gácsországba, s egy falu összes marháját elhajtatta; és ámbár minden még előkeríthető darab marhát visszajuttattam, sőt kárpótlást is adattam, a századost pedig törvényszék elé állíttattam: a tény megtörtént, éspedig az én kormányom alatt, aki csak imént minden ily gondolatnak határozottan ellene szegültem. Riczkónak le kellett mondania!” Lázár ezzel együtt jóhiszeműen javasolta Dembiński tábornoknak, hogy inkább Bangya őrnagyot nevezzék ki a dandár élére, őt pedig küldjék Ungvárra. Dembiński ezek után májusra Sáros megyébe vezényelte Lázárt, de Szintay kormánybiztos még elvezénylése után is feljelentette őt Kossuthnál.
A két embernek a szabadságharc után is más-más sorsa lett: Bangya János jelentéseket küldött az osztrák titkosrendőrségnek a magyar emigrációról, míg Lázár Vilmos egyike volt az Aradon kivégzett 13 vértanúnak.
A konferencián ezután Hajagos József történész (Berze Nagy János Gimnázium, középiskolai tanár) vette szemügyre az eperjesi evangélikus kollégium diákjainak szabadságharcban játszott szerepét. Adatai szerint a nagymúltú evangélikus iskolában a diákok 1848. április 3-án saját nemzetőr alakulatot szerveztek, amelynek tisztikarát is megválasztották. A kollégium 166 diákja közül a filozófiai osztályokból 14-14, a jogász osztályból 11, a teológusok közül pedig 8 diák jelentkezett nemzetőrnek, annyian, hogy emiatt jóval korábban, május végén már be is fejeződött a tanítás. Az iskola hallgatói közül a nyár folyamán 36-an jelentkeztek a magyar honvéd seregbe, legtöbben a Kassán akkor alakuló honvéd zászlóaljba. Az önkéntesek az eperjesi kollégium korban odaillő diákjának több mint 20 százalékát tették ki.
Zakar Péter történész (Szegedi Tudományegyetem, egyetemi tanár) „Katolikus papok és protestáns lelkészek a pozsonyi császári és királyi hadbíróság előtt” címmel a megtorlás időszakának hadbírósági irataiból tekintette át az egyházi személyek ellen hozott ítéleteket. 1849-ben Pozsonyban Magyarországon elsőként alakult meg a hadbíróság, amely az itt működő császári vizsgálóbizottmány munkáját folytatta.
Prof. Dr. Zakar Péter történész előadása a Katona Tamás-emlékkonferencián. Fotó: Zentai Péter
A megtorlás bírái az ítéleteknél rendszerint Mária Terézia katonai és polgári törvénykönyvére, az 1848. október 3-iki uralkodói manifesztumra, Windisch-Grätz kiáltványaira, valamint Haynau 1849. júliusi kiáltványaira hivatkoztak; utóbbiak a felkelésben való részvételt, a felkelés támogatását, a fegyverrejtegetést, a forradalmi anyagok terjesztőit fenyegették. Zakar Péter szerint a legtöbb súlyos ítéletet a fegyveres felkelésben való részvétel és az uralkodói család szidalmazása miatt szabták ki. A tényállás értékelésében a hadbírók szemléletének is szerepe volt, ugyanis nem volt mindegy, hogy a fegyveres felkelésben való részvételt vagy a felkelés támogatását állapították-e meg; előbbi akasztást, utóbbi csak börtönt jelentett.
A pozsonyi hadbíróságon, akárcsak korábban Windisch-Grätz alatt, kezdetben az alsóbb társadalmi osztályokat sújtotta jobban a megtorlás, mivel ezzel a lakosokat akarták megrettenteni. Július 14-én emiatt végezték ki Mészáros Dávid sopornyai plébánost is; a felvidéki pap január folyamán Kossuth egyik kiáltványára hivatkozva arról prédikált, hogy a hívei ragadjanak köveket, és dobálják meg a császári katonákat, majd Budavár visszavétele kapcsán ünnepi misét mondott, amelyen arról beszélt, hogy Magyarország királya V. Ferdinánd, Ferenc József pedig nem törvényes király. A hadbíró a kőhajigálást tényleges fegyveres felkelésnek minősítette, és ennek alapján a halálos ítéletet később sem változtatták börtönre.
A halálraítélt lelkészek közül többen is úgy menekültek meg, hogy ítéletüket enyhítették: Csóka Sándor lakácsi plébános például végül 14 évet kapott vasban, mivel arról prédikált, hogy a császár méltatlan lett a trónra. Ugyanígy járt Samuel Hoitsy felsőmicsinyei szlovák evangélikus lelkész, pedig ő a reformkorban a szlovák nemzeti mozgalom tagjaként Kossuth ellen röpiratot is írt. A népfelkelésben való részvételért a hadbíróság mégis halálra ítélte, és Zakar Péter szerint a hadbírósági anyagban súlyosbító körülményként szerepelt, hogy megtalálták nála „a lázító és népbujtogató Petőfi Sándor” több művét. Hasonló sorsra jutott Lipovniczky István, aki „Kossuth képét a mellén hordozta”, és megtiltotta az uralkodó nevének említését egy katolikus népénekben, valamint Sztraka György, aki arról prédikált, hogy az orosz nyugdíjnál és az osztrák fennhatóságnál minden jobb, és az a vád is felmerült ellene, hogy ő vezette az osztrákok elleni helyi gerillaharcot – emiatt végül 16 évet kapott vasban.
A papok és lelkészek a legkülönbözőbb okból kaptak börtönbüntetést: Balogh Lajos zayugróczi evangélikus káplán például a báni kastély kapujára kitűzött plakát miatt „rémhírterjesztésért” kapott 5 évet: a plakáton az állt, hogy a magyarok győztek Mosonnál. A vádlottak között volt Szeberényi János a bányakerületi evangélikus püspök is, neki rótták fel a selmecbányai rossz közhangulatot, azt, hogy kihirdette a lázadók rendeleteit, továbbá azt, hogy részt vett a függetlenségi nyilatkozat ünnepségén.
Zakar Péter megjegyezte, hogy a hadbíróságokon számos felmentő ítélet is született, amiről a történészek nem szeretnek beszélni, mivel látszólag ellentmond a koncepciós perek feltevésének (Zakar Péter szerint ettől még Batthyány Lajos és mások ellen koncepciós pereket rendeztek). A pozsonyi hadbíróság előtt olyan ítéletek is születtek, amelyek a vád semmisségét tisztázták. Gazdag István idős nyúli plébános például egy éjszaka zajt hallott és vadászpuskával rálőtt a vélt betörőkre, akik valójában a közelben elhaladó császári katonák voltak. A vizsgálat végül elfogadta, hogy a plébános tévedésből lőtt az osztrákokra. Edényi Márton plébános pedig úgy került a vizsgálatba, hogy huszárok rejtőzködtek el a plébániáján és onnan támadtak a császáriakra; a hadbíró itt elfogadta, hogy Edényi nem tudott a huszárokról, és őt is felmentették. A hadbíróság rendszerint a személyes ellenségek terhelő vallomását sem vette figyelembe, ha személyes ellenség jelentett fel valakit.
Zakar Péter szerint a fegyveres felkelés támogatása, kiáltványok birtoklása és kihirdetése mellett a hadbíróság rendszerint súlyosbító körülménynek vette, ha a vádlott kapcsolatban állt Jeszenák János 1849. október 10-én kivégzett felvidéki kormánybiztossal.
A konferencia végén Katona Tamás történész idősebb lánya, Katona Ágnes így búcsúzott a résztvevőktől:
