“Próbálok megmutatni egy olyan világot, amit csak kevesen ismernek” - interjú Nagy Gáborral

Nagy Gábor 2020-ban az SZTE Alma Mater által szervezett MÁSkép(p) kiállítás sorozaton is bemutatta a fotóit.

A hónap Alma Mater Tagja: Nagy Gábor

Milyen út vezetett a néprajzhoz és a népzenéhez?

Fiatal gyerekként, nyolc éves koromban kezdtem el néptáncolni a Szeged Táncegyüttesnél, ahol Juhász Zsolt és Nagy Albert tanítottak. Később, olyan 13-14 éves koromban feléledt az érdeklődésem a népzene iránt is, a Táncegyüttesben volt ugyanis egy zenekar, nekem pedig a brácsa mint hangszer, nagyon elkezdett tetszeni. Ekkor kerestem meg Szurdi Zsoltot - ő nemrég hunyt el sajnos - aki a Rock Klub vezetője volt akkor, régebben pedig népzenész. Ő mondta, hogy “Gabikám, gyere a Rock Klubba, elkezdjük a tanulást!” - majd így is lett, fél évig a tanítványa voltam. Ezután önálló munkával, a régi népzenekutatók gyűjtéseiből kezdtem el hallás és hallgatás után tanulni az eredeti helyszíneken készült hangfelvételeket.

A folyamat így indult, ezután pedig elég gyorsan tudtam haladni, muzsikáltam különböző zenekarokban. Azután 1995-ben meghallottam Szegeden ifj. Csoóri Sándort dudálni egy koncerten. Ott nagyon megtetszett a bőrduda is, ami ha tisztára van hangolva, olyan gyönyörűen szól, mint egy orgona. Meg akartam tanulni játszani rajta, viszont akkor Szegeden éppen nem volt olyan ember, aki ehhez a hangszerhez értett volna. Egy évvel később ismertem meg Pál Istvánt, aki egy Nógrád megyei pásztorember volt, a Népművészet Mestere-díjjal kitüntetett juhász, az utolsó hagyományőrző bőrdudás volt Magyarországon, sőt, az egész Kárpát-medencében. Tőle kezdtem el megtanulni a dudálást és a pásztorkultúra részterületeit, amit ő egy egészben, egy egységben ismert. Mindezt még a gimnáziumi évek alatt kezdtük el közösen. Így vezetett az utam végül oda, hogy 1998-ban felvételiztem a szegedi egyetem néprajz szakára.

Hogyan emlékszik vissza az egyetemi éveire?

Mi, akik akkoriban jártunk néprajzra Szegeden, nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen akkoriban lett önálló tanszék az egyetemen a Néprajz Tanszék, ahol kiváló emberek tanítottak nagyon magas minőségben, akik meghatározták a későbbi gondolkodásmódunkat, megágyaztak az alapos kutatói szemléletnek, és megtanították igazán szeretni is a szakmát. Volt tanáraim közül kiemelném Bellon Tibort, aki egy óriási tudású néprajzkutató volt, Juhász Antalt, aki múzeumigazgatóként és tanszékvezetőként is tevékenykedett, valamint Katona Imrét, Jung Károlyt és Péter Lászlót, akiktől szintén rengeteget tanulhattunk. A ma is élő generációból pedig Barna Gábor professzor urat említeném meg, aki a mai napig is meghatározója a néprajz tanszék magas minőségű oktatásának.

Mi fogta meg igazán a pásztorkultúrában?

Pál Istvánhoz egészen 2015-ig, haláláig jártam, és rengeteget tanultam tőle. 1996 és 2003 között nagyon intenzíven oktatott, és végül még a szakdolgozatomat is róla és hangszeréről, a bőrdudáról írtam. Pál István óriási tudást halmozott fel az évek alatt, amit nem egyetemekről vagy más intézményekből szerzett, hanem családi hagyományokon keresztül, generációról generációra öröklődve. Amikor 1919. február 25-én megszületett, bepólyázták, majd az édesapja a “kezébe adott” egy kanászostort és egy bőrdudát. Ez egy olyan analógiás mágia volt, ami azt hivatott kifejezni, hogy majd ha felnő, továbbviszi a pásztorkodást és a pásztorzenét. A családban sokan voltak testvérek, de a családban végül ő lett az, aki mindkettőt is továbbvitte. Tehát a pásztorok iránti érdeklődésem is tulajdonképpen Pál Istvánnál kezdődött. Lenyűgözőnek találtam, hogy milyen széleskörű és nagy tudással bírnak ezek az emberek, ami kiterjed az ökológiára, állattartásra, gazdálkodásra, a pásztorviseletre, a zenére, és mindemellett nagyon érdekes, sajátos kultúrával is rendelkeznek. Engem ez érdekel nagyon, és ezt szeretem fényképek formájában is megörökíteni.

Mikor és miért kezdett a fényképezéssel foglalkozni?

Régen édesanyámnak volt egy fényképezőgépe, amit már Pál Pista bácsihoz is vittem mindig magammal és készítettem vele rengeteg fotót filmre. Ekkor még nem voltam tudatos fotográfus, csak bírtam némi kompozíciós érzékkel, illetve a gép által mutatott expozíciós időket és rekeszértékeket igyekeztem jól használni. A fényképezés tehát valamennyire a kezdetektől jelen volt az életemben, de igazán csak 2015-ben tanultam meg fotózni, amikor elhelyezkedtem a makói József Attila Múzeumban néprajzkutatóként. Ekkor kezdtem el újra terepmunkát végezni, kijárni a pásztoremberekhez, ahová mindig vittem az - akkor már digitális - fényképezőgépet. Egy idő után nagyon elkezdett zavarni, hogy bizonyos helyzeteket nem tudtam igazán jól megoldani, automata beállítással próbálkoztam, de rossz fényviszonyok között már például nem sikerültek olyan jól a képeim. Ez nagyon bosszantott, ezért úgy döntöttem, hogy meg fogok tanulni fényképezni. Ekkor kezdtem el tanulni Dusha Bélától, aki egy filmes fotóképzést hirdetett meg, majd rengeteget jártam és járok Kunkovács Lászlóhoz is, aki Kossuth-díjas etnográfus és néprajzkutató, kiváló, óriási fotográfusi hagyatékkal. Hozzá 2016 óta járok, és igyekszem minél több mindent elsajátítani a terepmunka, helyzetfelismerés, empatikus készségek tekintetében is. Ugyancsak nagyon sokat tanultam Dömötör Mihálytól, aki szegedi fotóművész és nagyon jó barátom, illetve Révész Róberttől, aki szintén kiváló fotós.

Mit szeretne leginkább átadni a fotóidval az embereknek?

Próbálok egy olyan világot megmutatni, amit sokan nem ismernek. Nem csak azért, mert nem ismerik és unikum, hanem azért is, hogy elmesélhessem a fotókon szereplő emberek életét, a nehézségeiket, a boldogságaikat. Olyan fotográfiát próbálok képviselni, ami néprajzilag dokumentál és közben mondanivalója is van, nem csak információkat ad át, hanem történeteket mesél. Nagyon szeretem azt, hogy a fotózások közben kialakul az emberekkel a közös hang és a kölcsönös tisztelet, hiszen ez egy néprajzkutatónak óriási elismerés.

*

Nagy Gábor, néprajzkutató és népzenész. 2005-ben végzett az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antopológiai tanszéken, majd 2017-ben felvételt nyert az SZTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola képzésére. 2015-től dolgozik a József Attila Múzeum néprajzkutató muzeológusaként. Népzenészként brácsákon, dudán és furulyákon játszik, a 2000-ben létrejött Rozsdamaró zenekar alapítója és 2002-től a négyévtizedes Békés Banda tagja. Zenészként és kutatóként is kiemelten érdekli a pásztorkultúra, a pásztorzene, és a pásztorviselet. A pásztorzenének egy speciális területét, a különböző hangkeltő eszközök, így a csengők és a kolompok hangolását, válogatását és használatát kutatom a Dél-Alföld területén mai napig nagy számmal fellelhető pásztor nemzedékek képviselői között. A Dél-Alföld pásztorcsaládjai, kiemelten a juhászcsaládok és az általuk megőrzött, formált és alakított viseleti és tárgyi kultúra kutatása fehér folt a népművészetet kutatók körében. Nagy Gábor arra vállalkozik, hogy a dél-alföldi pásztorművészettel kapcsolatos újszerű és releváns tudományos és művészeti adatokkal és eredményekkel gazdagítsa a magyar kultúra kutatásának néprajzi, népművészeti részét, amit jelenleg nem ismerünk.

SZTEinfo - Kósa Boglárka

Fotó: Cs. Tóth Gabriella, Révész Róbert