Orvoslás és szélesedő irodalmi paletta – interjú Lázár Bence Andrással

– Sok tudós, egyetemi oktató rendelkezik valamilyen hobbival, amit szívesen űz, miután leteszi a kutatói köpenyt. Korábbi interjúiban már elmondta, hogy épp annyira költő, mint amennyire orvos. Ezek szerint az Ön számára nem hobbi az irodalom?

– Nálam az irodalom egyáltalán nem hobbi, és semmiképp sem kikapcsolódás. Egészen korán, nagyjából tizenhat évesen kezdtem el írni, már az egyetem előtt ez egyfajta foglalkozásom lett. Be is kerültem egy olyan közegbe, ahol az irodalmat professzionális szinten űző kortársakkal, szerkesztőkkel, és az irodalmi élet egyéb szereplőivel találkozhattam. Aztán az orvosszakma hivatássá válása mellett is folytattam az irodalom művelését. Innentől kezdve ez sosem volt hobbi, sosem tudott hobbivá csökkenni. Jelenleg pedig, ha akarnám, sem tudnám hobbivá redukálni.

– Mikor kezdte el vonzani az irodalom?

– Általános iskola vége felé, nagyjából tizenhárom évesen a modern magyar költészet, többek között Radnóti Miklós megismerése volt meghatározó számomra. Utána tizenöt évesen már írni kezdtem, és körülbelül tizenhét évesen írtam meg az első olyan versemet, amit már versnek is lehet nevezni, publikálni 2007-ben kezdtem el, tehát nagyjából 4–5 éves periódus volt ez.

– Édesapja is orvos. Mennyire volt magától értetődő, hogy ezt a hivatást fogja választani, és nem az irodalmi érdeklődését követi az egyetemen?

– Igazából az irodalom jött később. Sokkal korábban, már kisgyermek koromban inkább a reáltudományok foglalkoztattak, főleg a matematika és a fizika. Az orvosi pályaválasztás egyrészt érdeklődés volt, másrészt a reáltudományok iránti nagyfokú elkötelezettség. Nyilván ott volt a humán is, de az sosem merült fel, hogy ezt, mint szakmabeli csináljam, például irodalomkritikusként vagy irodalomtörténészként.

– Eddigi négy verseskötete közül melyikre a legbüszkébb?

– Legjobbnak a legutóbbit tartom, amelyik a legközelebb áll a szívemhez az pedig az első.

– Költőként már számos díjat kiérdemelt, most pedig a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíját nyerte el. Mi a jelentősége ennek az eredménynek?

– Egyrészt ez egy nagyon megtisztelő elismerés, másrészt számomra ez egy hároméves periódus kezdete. Ezzel járnak komolyabb vállalások, határidőkkel. Az ösztöndíjat az ötödik verseskötet megírására, egy kisregény és egy színmű megírására nyertem el, ez azt jelenti, hogy ennek a három műnek el kell készülnie három éven belül. A kisregény lesz az első prózai kötetem, ebből a szempontból kiemelten fontos számomra az ösztöndíj.

– Ez azt jelenti, hogy a következő három évben az írást helyezi majd előtérbe az orvosi munkával szemben?

– Valószínűleg nem kell majd jobban eltolnom az arányt az irodalom felé. Általában úgy volt ez az elmúlt években, hogy az orvosi munka, a természettudományos kutatás és az irodalom is ott volt az életemben, párhuzamosan. A szépirodalmi alkotómunka és a kutatói munka gyakran tudja ütni egymást. Az elmúlt fél évben például csak kettő vers született, viszont három tudományos közleményt írtam meg. Az azt megelőző félévben inkább a szépirodalom felé tolódott az arány, és kevesebb volt a természettudományos kutatói aktivitás. Amikor határidők vannak, akkor ezzel céltudatosan kell bánni, és oda kell figyelni, hogy ne változzon úgy az arány, ahogyan az elmúlt fél évben, amikor a szépirodalom kissé háttérbe szorult.

– Korábban költőként ismerhette a nyilvánosság, most viszont egy kisregény és egy dráma megírására is vállalkozott. Miért döntött úgy, hogy mind a három műnemben alkot?

– Régóta érdekel a prózaírás, rövidebb elbeszéléseket korábban is publikáltam. Mindig tervben volt, hogy prózai szövegeket írjak. Ez egy más irodalmi keretrendszer, amiben ki szeretném próbálni magam. Ehhez képest talán egyszerűbb útnak láttam a drámát. Számomra közelebb áll a lírai szövegek formálásához. Az, hogy ez a hármas így kialakult, egy elhúzódó belső folyamatnak a lenyomata.

– Milyen információt osztana meg szívesen a tervben lévő műveiről?

– A verseskötetről egyelőre nem tudok mit mondani, mert az mindig út közben formálódik. A kisregény és a dráma pedig összekapcsolódik, a regényből fog majd születni a színmű. Annyit talán elmondhatok, hogy ezeknek a szövegeknek köze lesz a pszichiátriai szakmámhoz, tehát össze fog érni a szépirodalom a másik szakmámmal.

SZTEinfo – Kovács Pál

Fotó: Lázár Bence

Grafika: Gór-Nagy Gábor