"Kell egy belső kíváncsiság, tudásvágy, akarat, ami hajt előre, mert azt kívülről nem lehet beletenni senkibe"

Gratulálunk ezekhez az inspiráló tudományos eredményekhez! Mi az alapja egy sikeres kutatói pályának?

Talán meglepő lehet, de azt emelném ki, hogy én egy szobrászművész lánya vagyok, egy ilyen családi háttérből jövök. Ezen alapulhat, hogy nemcsak az elméletek, a dolgok működése érdekel, hanem a dolgok formája is. Ez a szemlélet megjelenik a munkámban is. A kísérletes biológiában nagyon sok olyan vizsgálatot végzünk, ahol egy szövettani metszetben fel kell ismernünk valamilyen struktúrát, vagy élettani mérésből készült regisztrátumon mintázatot keresni. Ezen tevékenységek során szerintem a művészeti alkotások elemző ismerete, az otthonról hozott szemléletmód is segít engem.

Milyen volt ez az otthoni szemléletmód?

Édesapám szobrász, és a műtermében mi, gyerekek nagyon sokszor megfordultunk a testvéreimmel, később pedig otthon volt a műhely a saját házunkban. Az, hogy apa valamit alkot, a mindennapi életünk egy teljesen integráns része volt. Ott jöttünk-mentünk, életkorunknak megfelelően valamennyire részt vettünk: rajzolgattunk, agyagoztunk. Ezt nagyon nagy kedvvel csináltam, szerettem csinálni.

És mégsem a művészi pálya felé ment tovább?

Két nagy-nagy szerelemem volt gyerekként. Az egyik ez, a művészet légköre, a másik az állatok. Minden szabadidőnket kinn töltöttük, mert a város szélén laktunk. Imádtam a természetet. Az egyik énemmel szobrász szerettem volna lenni, művész, a másik énem állatokkal szeretett volna foglalkozni. Ez a kettő, az állatok, a természet szeretete és a művészet szeretete versengtek egymással folyamatosan.

És végül mi alapján történt a döntés?

Egy nagyon praktikus, hétköznapi oka volt. Vagy a Tömörkényben, vagy a Radnótiban szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. A Radnótiba ehhez felvételizni kellett, a felvételire pedig az ember elment, hiszen az úgy szokás, hogy megpróbálja az ember. Végül ez sikerült, felvettek oda. Nem saját magam tervezett döntés volt, hanem a körülmények irányítottak.

Milyen volt a Radnóti?

Nagyon szerettem odajárni, rettenetesen élveztem. Gál Béla volt a biológiatanárunk. Már általános iskolában is nagyon szerettük a biológiát, mert ott is nagyon jó volt a tanárunk, mégis talán ő hatott a pályámra először igazán. Meghatározó a személyisége, annyira lelkes volt és annyira motiválni tudta az osztályt, ami sokunkra a mai napig hatással van. És hát mindehhez hihetetlen szakmai tudás is tartozott.

Az egyetem már kézenfekvő választás volt?

Az egyetem sem volt evidens. Még akkor is két dolog vetélkedett egymással. Vagy állatorvos szerettem volna lenni, vagy biológiatanár. Mivel az állatorvosira a biológia mellett kémiából volt a felvételi, és abban annyira nem voltam elég erős, arról letettem. Így választottam a tanári pályát. Abban az időben a JATE-n még minden tanári szak két szakos volt kötelezően és én a biológia mellé az angolt választottam, ami egy teljesen új szakpárosítás volt.

Milyen volt akkoriban egyetemistának lenni?

Szép szakasza volt az életemnek. Én a Herman Kollégiumban laktam, mindig volt hallgatói élet, közösségi programok. Meghatározó tanáraink voltak. Még első évben találkoztunk Dr. Fekete Éva tanárnővel, aki állatszervezettant tanított, remek előadásokat tartott. Őt tekintem az elsődleges mentoromnak. Ő volt az, akinél szakdolgozni kezdtem és ő volt az, aki elindított a kutatói pályán.

Hogyan?

Volt akkoriban egy diákcsere program, és ő bátorított arra, hogy ebben vegyek részt. Negyedéves koromban fél évre Hollandiába mentem, ami igazi fordulópont volt az életemben. Ott ugyanis teljesen más volt a képzés, mint nálunk. Nálunk a heti rendszerességgel tartott órák: előadások, gyakorlatok, szemináriumok adták a ritmust, míg odakint kutatási projektek mentén szerveződött az oktatás. Én is egy ilyen kutatási projektbe kerültem bele, és tapasztaltam meg, hogy a tudományos munka borzasztóan izgalmas lehet. A folyamat, ahogy az ember elvégzi a projektet, ahogy az összeáll eredménnyé, hogy azt bemutatja az ember például egy tudományos konferencián, az akkor pozitív fogadtatásban részesül. Az első élmény aztán vonzotta a következőt maga után, egy új világ tárult fel előttem.

Milyen új világ?

Maga a kutatói pálya. Hollandia hozta maga után a következő lehetőséget, mert én a diákprojektet egy PhD-hallgató irányításával végeztem, akit meghívtak egy amerikai laboratóriumba dolgozni. Az ő élethelyzete másképp alakult, nem vállalta ezt, és megkérdezett engem, beajánlhat-e, én pedig lelkesen igent mondtam. A diploma után így egy hónappal már Saint Louis-ban voltam.

Milyen volt Amerika?

Nagyon más, mint akár csak Hollandiába, de az itthonihoz képest meg pláne. És ugye mindez a 90-es években. Úgy éltem meg, hogy Amerika egy nagyon erősen versenyszellemmel átitatott munkaközpontú és sikerorientált világ, ahol mindent meg lehetett tanulni arról, hogy hogy kell odatenni magát az embernek. Nagyon sokat tanultam arról, hogy lehet eredményeket elérni a tudományban és azokat prezentálni. Ugyanakkor mivel én egyedül voltam kinn, nem családdal, embert próbáló is volt. Persze voltak a laboron kívül is ismerősök, kapcsolódások más emberekkel, nem voltam teljesen egyedül, de mégsem voltak ezek szoros kötődések, igazi közösségek, hiányoztak a spontán találkozások.

Azért maradtak fenn kapcsolatok ezidőből?

Van olyan, akivel még levelezünk. Egy nagyon kedves barátnőm kinn Amerikában Kínából származott, de hosszú évek óta ott élt, már amerikai állampolgár is volt. És aztán amikor onnan eljöttem, sokat leveleztünk, de szinte évekig nem is találkoztunk, talán csak egyszer. Aztán 2018-ban kaptam egy felkérést Kínából, hogy egy doktori disszertációnak az opponense legyek. A Szucsouban lévő egyetemről jött ez a felkérés, és akkor kiderült, hogy ez a volt barátnőm ott dolgozik. Amikor kiutaztam a védésre, akkor ott találkoztunk megint hosszú évek múltán.

Amerika után merre vitte az élet?

Két évet töltöttem el Amerikában, és utána Hollandiából kerestek meg abból a laborból, ahol diákként kutattam, mert volt ott PhD-s helyük, amit csak külföldi tölthetett be, és mivel engem az érdekelt, ott lettem PhD-hallgató, ott töltöttem 4 évet. Utána költöztem vissza Magyarországra, Szegedre.

Ez a fajta mobilitás tipikus ezen a karrierúton?

Szerintem most már egyenesen elvárás a mi tudományterületünkön. Különösen tőlünk nyugatabbra, hogy ha valaki PhD-fokozatot szerez, akkor ne ott maradjon, hanem menjen el máshova. És elvárás, hogy legalább két évet töltsön el külföldi laboratóriumban az anyaországhoz képest.

Lehet erre tudatosan készülni?

Ha az embernek jó mentora van, az mindig mondja, hogy el kell menni, tapasztalatot kell gyűjteni ahhoz, hogy komolyan vegyenek, hogy pályázatokat tudj nyerni. Lehet, hogy ezt hallja többször a hallgató itthon is, de hogy erre hogyan kell készülni, azt nem tudom. Az meg hogy hova jut ki, az megint gyakran a mentorán múlik. Hiszen a kutatócsoportoknak vannak nemzetközi kapcsolataik, más kutatócsoporttal nemzetközi együttműködéseik, és nyilván az a kézenfekvő, ha ebben a hálózatban mozognak a kutatók és itt cserélődnek a hallgatók.

Ön miért hozta létre a kutatócsoportját?

A tudományos pályán az egy mérföldkő, hogy az ember egy kutatócsoportot alakít, ha van víziója, hogy milyen kutatásokat szeretne megvalósítani. Nyilván táplálkozik a korábbi tudományterületéből. Szerintem ez a tudományos karriernek egy fontos lépcsője, amit az ember meg kell, hogy lépjen egyszer, ha a tudományos életpályán marad. Nekem erre akkor nyílt lehetőség, amikor itt Szegeden megjelent a HCEMM nevű kutatóintézet, amely egy, az Európai Unió által támogatott kutatóintézet, és ők írtak ki pályázatot kutatócsoportok alakítására. A harmadik felhívás során sikerrel jártam, támogatták a pályázatomat, és így tudtuk létrehozni ezt a kis kutatócsoportot, ami elsősorban az agyi keringés rendellenességeire koncentrál. Ez 2021-ben volt és azóta is eredményesen működünk.

Hogyan szerveződik egy ilyen csapat?

Minden ilyen csoportnál fontos a szimpátia és az azonos érdeklődés. Egy kis csapatról van szó, öten vagyunk PhD-fokozattal rendelkezők, és mindig jó pár PhD-hallgató vesz minket körül. Egy nagyon olajozottan működő kis csoport vagyunk.

Hogy kell ezt elképzelni?

Jó értelemben vett dinamikus élete van a csoportnak, és én nagyon fontos dolognak tartom a spontán beszélgetéseket. Itt vagyunk helyileg egymáshoz közel, az ajtó mindig nyitva van, és ha bárkinek bármilyen ötlete, kérése, kérdése, felvetése van, akkor azt menet közben megbeszéljük. Az orvosbiológiai kutatás mindig csapatmunkában zajlik. Nincs egy ember, akit meg lehet nevezni, hogy ez vagy az az ő érdeme, hanem együtt hozunk létre eredményeket, együtt érünk el sikereket. Ez a spontán szerveződés, meg hogy egymással szinte baráti kapcsolatban vagyunk, segít, hogy mindenki a saját beosztásához mérten meg tudja élni a sikereket. Természetesen vannak előre eltervezett alkalmak is, nálunk minden pénteken vannak kutatócsoport megbeszélések, olyankor mindenki bemutat vagy egy cikket, amit olvasott, vagy egy kutatási eredményt. A hallgatókat is bevonjuk, részt vesznek, beszámolnak.

Milyen egyéni motivációja van Önnek?

Természetesen fontos a szakmai elismerés, a kollégák visszajelzései. Ugyanakkor szerintem olyan ember tud sikeres kutató lenni, aki képes tűrni, hogy a pozitív visszacsatolások nem azonnal, hanem majd lehet, hogy egyszer csak jönnek. A kutató ember lehajtja a fejét, alázatosan teszi a dolgát és bízik abban, hogy amit csinál, az végül sikert eredményez. Kell egy ilyen tűrőképesség, meg kell alázat, hogy a kutatásban az ember sikeres tudjon lenni. Szerencsére én nem csak kutatok, hanem oktatok is, és általa az ember legalább fél évente, vagy az óra végén kap egy kis visszajelzést arról, hogy jól végezte-e a dolgát vagy sem. Ha a tudományban vannak olyan periódusok, amikor nem nagyon akarnak jönni a visszajelzések, eredmények, akkor én innen szerzem a motivációmat.

Mik a jövőbeli célok?

Minden orvosbiológia kutatásnak az a célja, hogy valamilyen betegségre gyógymódot találjon. A mi kutatásaink a stroke betegséggel kapcsolatosak, az lenne a legszuperebb, ha valamilyen olyan eredményt tudnánk felmutatni, amit a betegek gyógyításánál fel tudnának használni. Ez egyértelműen a legpozitívabb kimenete. Ez lehet valamilyen gyógyszer vagy hatóanyag adagolási módszer, ami eddig nem volt a kezelések között, vagy bármilyen olyan mód, ami a rehabilitációban szóba jöhet és segíthet a betegek felépülésében.

Milyen tanáccsal szolgál azon hallgatóknak, akik ugyanígy a kutatói pálya felé orientálódnak?

Nekik is, de alapvetően bármely területen lévő hallgatónak azt javaslom, hogy keressenek egy mentort. Egy olyan előadót, tanárt, szakembert, aki szakmailag és emberileg is hatni tud rá, képes őt elindítani, és a kezdetek kezdetén irányítani az első lépéseket. Nekem is így kezdődött minden, egy olyan emberrel hozott össze az élet, aki elindított a pályámon. Ez a legfontosabb. És ha megtalálta a megfelelő labort - vagy talán még inkább előtte, akkor pedig kell egy belső kíváncsiság, tudásvágy, akarat, ami hajtja őket előre, mert azt kívülről nem lehet beletenni senkibe. Itt kezdődik minden.

Gerháth Györgyi

Fotók: Móró Bianka, Kecse-Nagy Sándor