Bezár

Internet

Mik vogymuk?

Mik vogymuk?

2018. március 17.

Indulatoktól sem mentes vita zajlik a magyarság eredetéről. Itt találták-e a honfoglalók a finnugor nyelvet, vagy ők hozták a Kárpát-medencébe? A hunok az őseink, vagy a finnugorok? A biológusok tudhatják-e, hogy a csont milyen nyelven beszélt? Ki maradjon a kaptafánál?


Neparáczki Endre biológiai doktori értekezése volt a rajtpisztoly. A szegedi egyetemen készült, 2017-ben sikeresen megvédett dolgozatának címe: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel. A kutató genetikai módszerekkel 89 honfoglalás kori embertani leletet vizsgált meg. A csontokból DNS-vizsgálatokkal hun, kaukázusi és germán-európai keveredést mutatott ki.


Történeti tény, hogy a Kárpát-medence az ázsiai népvándorlás fontos kapuja, kultúrák találkozóhelye, számtalan birodalom határmezsgyéje volt. Fontos keveredések helyszíne tehát, mely nyelvészetileg, genetikailag, antropológiailag egyaránt érdekes. Újra és újra felvetődnek a már tisztázottnak látszott kérdések: honnan jött, és hogyan maradt meg a magyar nyelvsziget a szláv‒germán tengerben? Kik és honnan hozták a nyelvet? Kit tekintünk honfoglalónak? Kik a mai magyarok ősei?


Minden új adattal, felfedezéssel felvetődik, hogy megkérdőjeleződnek az elfogadott tézisek. Csakhogy mivel a tudományterületeknek saját gondolatrendszerük és szabályaik vannak, a következtetéseik is a valóság más-más részére vonatkoznak. Ezért kell együttműködni, közös nevezőre hozni az ismereteket.


Pálfi György, a szegedi tudományegyetem embertani tanszékének vezetője azt magyarázza: az archeogenetikai kutatások, szoros együttműködésben a történeti antropológiával és a régészettel, egy lánc részét képviselik. A szegedi antropológiai gyűjteményben több mint 30 ezer emberi csontvázat őriznek, a Magyar Természettudományi Múzeumban több mint 40 ezret. Az archeogenetikai kutatások számára nagy jelentőségű ez a két (együttesen Európában a legnagyobb) embertani gyűjtemény. Ezek szolgáltatták a vizsgálati anyagokat Neparáczki Endre doktori kutatásaihoz is.


Az emberi lelet előkerülése után az antropológusok elvégzik a rekonstrukciót, meghatározzák az életkort, a nemet, a morfológiai jellemzőket, a patológiai elváltozásokat, utána jöhet az antropometria, azaz a testmagasság becslése, illetve a koponya metrikus adatai, továbbá formai jellegzetességei alapján a taxonómiai besorolás: europid, mongolid, vagy azok valamilyen átmenete.


Az archeogenetika számára mindezen adatok ismeretében történik meg a csontminták kiválasztása. Az antropológia és archeogenetika tehát hasznos adatokat szolgáltat a régészet és a történeti tudományok számára is. Ez a kölcsönös egymásra építkezés minden érintett terület eredményességét jelentősen növeli, növelheti.


Doktori munkájában Neparáczki Endre 89 honfoglalás kori lelet DNS-ét vizsgálta meg. Eredményei azt mutatták, hogy a vizsgált népesség jelentős része közép-ázsiai eredetű, de viszonylag sok európait is talált. Mivel az ázsiai eredetű csoportok származási helye jól megfeleltethető az egykori ázsiai hun birodalom területének, arra következtetett: a honfoglalók jelentős része hun felmenőkkel rendelkezhetett. De mert a mai magyarokban ezen gének aránya elenyésző, a honfoglalók aránylag csekély mértékben járulhattak hozzá mai embertani képünkhöz.


Végül azt a meglepő következtetést vonja le, hogy az eredmények alátámasztják a középkori krónikák állítását, miszerint a honfoglalás a magyarok (legalább) második bejövetele lehetett, és a honfoglalók itt már vélhetően magyar nyelvű népességet találtak. Ezek az adatok hihetővé tehetik a magyar nyelvű székelyek hun hagyományát, és felvetik a honfoglalást megelőző jelenlétünket a Kárpát-medencében. Magyarázatot nyerhet a régészeti anyagból levont következtetés is: a honfoglalás kori népesség csekély létszáma miatt nem adhatta alapját a XI. századi Árpád-kori tömbmagyarságnak.


A finnugor-honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya pedig arra utalhat, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem igazán lehet a honfoglalókhoz kötni. A magyar nyelvben meglévő masszív török nyelvi réteget jó valószínűséggel hun eredetűnek tekinthetjük.


Neparáczki szerint a magyarok eredetének kérdése tehát továbbra sem tekinthető lezártnak, hiszen genetikai adataink és a régészeti adatok alapján valószínű, hogy a hun eredetű népesség már a honfoglalás korában is kisebbségben lehetett a Kárpát-medencében. Genetikai eredmények alapján teszi fel tehát a kérdést: ha az avar birodalom túlélői itt voltak, és ők alkották a többséget, akkor milyen nyelven beszéltek? Kétségbe vonódhat tehát, hogy a honfoglalók hozták magukkal és terjesztették el a finnugor eredetű magyar nyelvüket.


– Lehet, hogy Neparáczki Endre olykor kissé túl messzire ment interpretációban – véli Pálfi György, a PhD-dolgozat társtémavezetője.


– A komoly és magas színvonalú eredmények azonban önmagukért beszélnek. A Kárpát-medence a honfoglalók ideérkezésekor valóban nem volt „üres lavór”, annyit tudunk, hogy az avar birodalom túlélői itt voltak, és biztos többséget alkottak. Ezt támasztják alá többek között azok a korábbi, morfológiai alapú embertani munkák, amelyek igazolták, hogy a honfoglalóknak tulajdonított leletek metrikus adataiból nem vezethetők le a későbbi, például Árpád-kori magyarok. Utóbbiakban inkább a korábbi, például avar kori paraméterek köszönnek vissza.


De tudjuk-e, vajon milyen nyelven beszéltek az avarok? A genetikai vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy a honfoglalók felmenői olyan környezetből származtak, ahol feltételezhetően nem finnugor nyelven beszéltek. Ez a doktori munka véleményem szerint kezdeti eredménynek tekinthető, de ha a későbbi vizsgálatok során több temetőből, kiegészítve a genomszintű genetikai elemzésekkel, hasonló eredmények születnek, akkor elképzelhető, hogy mégis máshol kell az őseinket keresni, nem (vagy nem csak) Árpád népénél. A jelenlegi adatok alapján megfogalmazott kételyeket tehát mindenképpen további kutatásokkal kell kiegészíteni, hogy egyértelműbb képet alkothassunk a magyarság felmenőiről.


Elmaradt vita

Török Tibor, a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének docense volt Neparáczki témavezetője. Azt mondja, a felvetéseik nyomán a bölcsészektől olyan szintű elutasítást tapasztalt, hogy úgy döntött, addig felhagy a vitával, amíg meg nem jelennek az eredményeik a nemzetközi tudományos szaklapokban. Ez reményei szerint színvallásra kényszerítheti a bölcsésztársadalmat.


A különböző szakterületek eredményeit ugyanis közösen kell egyeztetni, és erre a debreceni egyetemen február közepén rendezett nyelvészeti-genetikai konferencián nyílt volna először lehetőség. A vita azonban sajnálatos módon elmaradt. A bölcsészek azt állítják, hogy a nyelvtudománynak és a genetikának nincs egymáshoz köze, és ezért nincs is min vitatkozni.


– Hamis leegyszerűsítés – érvel Török. – Természetesen a gének és a nyelvek egymástól függetlenül jelentősen is változhatnak, de a genetikai rokonság teljes hiánya megkérdőjelezi az egykori nyelvi közösség és ezzel a rekonstruált nyelvi családfa valós voltát. Ennek egyszerű a magyarázata: a genetika módszerével igen távoli rokonságot is ki lehetne mutatni, ahogy igazolható a Neander-völgyi ember és a Homo sapiens rokonsága is, pedig millió évekről van szó. Akkor hogyne hagyna nyomot a génekben egy pár ezer éve történt együttélés?


Márpedig nyelvészeink ragaszkodnak az ugor ősnép meglétéhez, mi több, rekonstruálják annak szavait, környezetét, életmódját. Az álláspontokat csak akkor lehet közelíteni, ha a nyelvészek tudósként viselkednek, és kinyilatkoztatás helyett alternatívákban kezdenek gondolkodni. Nem biztos például, hogy az ősnyelvünk beszélőit kizárólag a honfoglalók között kellene keresni. A régészeti kultúrák korszakolását már jórészt elvégezték, mi, genetikusok azt tudjuk tisztázni, melyik nép honnan jöhetett, és milyen közük van egymáshoz. A genetikai vizsgálat alkalmas rá, hogy a finom rokonságot is feltárja. Az adatbázisok folyamatosan bővülnek, a kép pedig néhány évtizeden belül össze fog állni.


Szakember feladata történeti-összehasonlító nyelvészeti kérdésekről nyilatkozni, nem dilettánsoké! Nem a bölcsészek makacskodnak ebben a vitában, mondja Honti László akadémikus, finnugor nyelvész. Kézrátétellel nem lehet a rákot sem gyógyítani. A legtöbb ember azt hiszi, hogy majdnem mindenhez ért, ha az egyik tudományba bejárása van, csakhogy egy tudományág műveléséhez hozzátartozik a tanulás is. A régészek, biológusok azt hiszik, ha valamilyen emberi leletre bukkannak, akkor azt is tudják, hogy az milyen nyelven beszélt. Ám a csontok nem beszélnek. Nincs itt semmi komoly új tény, mindenki tudja, hogy az összes finnugor eurázsiai nép volt.


A nyelvtudomány visszafogott, csak a saját szakterületéről nyilatkozik, a finnugorok antropológiájáról például nem beszél. A törökség, az ugorok sokféle, kevert nép, a németek is keveredtek a keltákkal és a szlávokkal. Vagyis nincs olyan, hogy germán vagy finnugor gén. A genetikai vizsgálatok érdekes eredményeket hozhatnak, de semmiféleképpen sem cáfolhatják meg a magyar nyelv finnugor rokonságát, erről semmiféle mondanivalójuk nem lehet. A finnugor vagy uráli nyelvek rokonsága ugyanis nem elmélet, mint az ősrobbanás, hanem tényeken alapuló tudományos nézetrendszer.


Mégis van egy kérdés, amelyet a genetikusok felvetése nyomán tisztázni kell. Nem kétséges, hogy a honfoglaló magyarok kisebbségben voltak a Kárpát-medencében, mely, mint Pálfi György fogalmazott: ideérkezésükkor nem üres lavór volt. Miként lehetséges, hogy a nyelvcserében a kisebbség győzött a többség felett?


– Azonos pozícióban általában valóban a többség győz – magyarázza Honti –, de vannak speciá­lis helyzetek, amikor az alattvalók alkalmazkodnak az uralkodó réteghez. Több példa hozható.


A bolgárok eredetileg török nyelvű nép voltak, és vezetőik a szláv nyelvű alattvalóikhoz asszimilálódtak, a germánok Közép-Európában elgermánosították a keltákat. Ahogy a szláv szorbok is germanizálódtak, germanizálódnak. Az északolasz longobárdok viszont germánok voltak, és romanizálódtak. Léteznek sajátos együttélések is, ilyen Belgiumban a vallonoké és a flamandoké.


Ami pedig a hun nyelvrokonságunkat illeti: a hun nyelvből csak a törzsneveket ismerjük. Tudjuk, hogy a mai Mongólia területéről indultak, hogy Attila népe sok germán elemet tartalmazott, és hogy a felesége, Ildikó is germán volt. Nem tudjuk viszont, milyen nyelven beszéltek. Az Atilla mindenesetre germán név. Azt sem tudjuk, hogy valójában hun vagy germán ivadék volt-e. A nemzeti öntudat ugyanis csak néhány évszázados. Előtte a vallás kötötte össze az embereket.


Ingatag rokonság

Az utóbbi időben néhány génvizsgálati eredmény oly mértékben eltért a magyar őstörténet többször beigazolt tényeitől, hogy azokat a történeti kutatások képviselői nem tudják elfogadni, mondja Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója. A genetikusok azzal érvelnek, hogy ők természettudományos, mérhető eredményt kaptak, amelyhez képest a humán tudományok adatai rendkívül gyenge lábon állnak.


Elfeledkeznek azonban arról, hogy az őstörténet a történettudomány része, amelynek forrásanyagát számos segédtudománya szolgáltatja – például a nyelvészet, a régészet, az embertan, a néprajz és a természettudományi ágazatok, így például a genetika is. Ennek ellenére történettudomány marad, amelyik jól kidolgozott elméleti és módszertani alapokkal rendelkezik. Tehát annak, aki a különböző tudományterületeken végzett kutatási eredményeiből őstörténeti következtetéseket von le, ismernie kell az őstörténet-kutatás elméleti alapjait és módszertanát. Legalábbis a fő vonásaiban.


– A hun–magyar rokonság teóriája a XXI. században már kívül esik a tudomány határain. Jól igazolható tény ugyanis – magyarázza Fodor –, hogy a honfoglalás és kora Árpád-kori magyarságnak nem volt hun hagyománya és hun származástudata. Sem a Szent László korában íródott és későbben elveszett őskrónika, sem 1200 körüli Gestájában Anonymus nem beszél a magyarok hun származásáról. „Hun történetünket” csak Kézai Simon mester alkotta meg 1282–85 között, méghozzá nyugati történetírók művei alapján. E krónikában adta meg Kézai a nemesi előjogok kialakulásának „történeti” magyarázatát.


Művének ez a része későbbi krónikákban élt tovább, míg bekerült Werbőczy István híres Hármaskönyvébe, amely a nemesség bibliája, egyúttal történeti tudatának szilárd váza lett. A XVIII. század jezsuita történetírói már alig emlegetik a honszerző Árpádot, csak a hódító Atillát. A hunok ugyan a 420-as években valóban eljutottak keletről a Kárpát-medencébe, székhelyüket valahol a mai Szeged tágabb körzetében ütötték fel, Atilla halála (453) után azonban kisöpörték őket innen a szövetségeseik, a germánok.


A magyarok elődei ekkor még a nyugat-szibériai pusztákon éltek, majd 650 körül átköltöztek az Urál hegység nyugati oldalára, a mai baskír és tatár földre, oda, ahol a keleti magyarok késői utódait 1236-ban fellelte Julianus barát. Beszélt velük magyar nyelven, és hazájukat Magna Hungariának nevezte. A hunok és magyarok tehát soha még csak nem is találkozhattak. A másik, szintén „rokonnak” ítélt néppel, a vikingekkel, pontosabban a mai Oroszország területére költözött normannokkal valóban volt a honfoglalás előtti magyarságnak történeti kapcsolata. Annak azonban semmi nyoma, hogy a két nép között rokoni kapcsolatok lettek volna.


A jó szándék jegyében

Az ilyenfajta ellentmondások az őstörténet-kutatásban szükségszerűen felmerülnek, de nem jelentenek végleges szembenállást a történeti és a természettudományi vizsgálatokat végző szakemberek között. A genetikusok, nyelvészek és történészek párbeszéde a debreceni konferencián a jó szándék jegyében rendezett eszmecsere volt, mely elősegíti egymás érveinek jobb megismerését, ami előreviszi a közös kutatásokat. Még ha nem alakult is ki a teljes egyetértés. Légből kapott ötletekről vitázni azonban nem lehet, magyarázza a régész.


A III. Béla királyunknak és feleségének csontjaiból vett minták után a genetikusok azt a képtelen eredményt bocsátották szárnyra, hogy az Árpád-házi uralkodók nem finnugorok, hanem eurázsiaiak voltak. Mintha a finnugorok nem is Eurázsiában laktak volna, akiknek lakóhelyét a XII. században szinte hajszálpontosan ismerjük! Az is közismert, hogy a Nyugat-Szibériától a Baltikumig élt finnugor népek soha nem tartoztak ugyanahhoz az embertani típushoz, továbbá nem léteznek „finnugor gének” sem.


Miután a keleti szlávok beolvasztották a nagy kiterjedésű kelet-európai területeken élő finnugorokat (finnugor eredetű például a Moszkva folyó neve is, amelyről a mai orosz főváros a nevét vette), nagy valószínűséggel feltehető, hogy a mai oroszokra jellemző embertani típus eredetileg a finnugorokra volt jellemző.


Ismét fellángolt tehát a halszagú rokonság és a dicső hun ősök közötti évszázados vita, csak ezúttal nem a szimbólumok, nem a politika, hanem a tudomány szintjén. A magyar kormány december végén hozta nyilvánosságra, hogy 80 millió forinttal megalapítja az őstörténeti kutatások rehabilitációjával foglalkozó László Gyula Intézetet.


A vezetésére kijelölt régész, Szabados György korrekt együttműködést ígért a hasonló tematikát vizsgáló tudományos műhelyekkel.


Link: magyaridok.hu

Aktuális események

Rendezvénynaptár *

Kapcsolódó hírek