– Futár hozta „A Fiút”, Kontra Ferenc 24. kötetét a 2023. június 9-i könyves programra. A szegedi egyetem egykori hallgatói közül többen is eljöttek az SZTE Klebelsberg Könyvtár Aud.Min. terébe, hogy köszönthessék Kontra Ferenc írót, de az egykori bölcsészhallgatót, az Aud.Max-beli előadásokon rendre megjelenő Ferit is keresve.

– Minden beszélgetést ott folytattunk, ahol anno abbahagytuk. Mintha az idő – negyven év – el se múlt volna.

A szegedi József Attila Tudományegyetem egykori bölcsész hallgatói – nyugalmazott magyar szakos tanárok – Kondászné Nagy Csilla, Páderné Forgács Erzsébet, Pignitzky Beáta – körében az író, Kontra Ferenc, akit Újszászi Ilona (jobbról) újságíró kérdezett

„Elszánt történetek”

– Önállóan, társszerzővel, antológiában, folyóiratban jelennek meg Kontra Ferenc művei. Magyarul, horvátul, szerbül és németül is publikál, miközben románul, lengyelül is olvashatók a szövegei. Írt már mesét, regényt és novellát is. A 94. Ünnepi Könyvhétre magával hozta, az SZTE Klebelsberg Könyvtárnak ajándékozta a „Wien. A sínen túl” című, a Helikon kiadó gondozásában 2006-ban megjelent műve német változatát. Mellé tette „A Fiú (Elszánt történetek)” című kötetét. A legújabb művek miként kapcsodnak a korábbi történetekhez?

– Számomra nagyon fontos, hogy németül „Wiener Kerle”, azaz „bécsi srácok” címmel jelent meg a „Wien. A sínen túl” című kötetem. Ez a könyv ugyanúgy a mi nemzedékünkről, róluk szól, mint „A Fiú (Elszánt történetek)”. A novellafüzér a XX. századot íveli át. Az első fejezet a múlt század első éveiben játszódik, az utolsó fejezet pedig a huszadik század utolsó éveiben. Tehát száz év története „A Fiú”. Azok a történetek kerültek egymás mellé, amelyek tematikailag vagy más okból nem fértek bele a korábbi köteteimbe. Korábban megjelent már tőlem novellás kötetet, szorosan összefüggő elbeszélésekből álló regény, ahol lekerekedtek a történetek. Itt is ez történik. Ezért ezek az írások novellák, ugyanakkor mégsem azok. Ezek a legösszefogottabb történeteim. Az olvasó úgy érzi a szöveg végére érve, hogy befejeződött a történet, aztán a következő novella ott folytatódik, ahol az előző befejeződött. Még akkor is, hogy ha nagyok az időbeli ugrások. A száz év és „a” fiú a főhős. Még abban a két történetben is, amelyben nő a főszereplő. Mert pontosan tudjuk, ki az a nő, aki annak a fiúnak mesélte el az ő élete történetét, akivel már az előző novellában megismerkedtünk. A helyszínek és az idővonal folyamatos. Lényegében családtörténetről van szó.

A német nyelvű „Wiener Kerle” és a magyar „A Fiú,” Kotra Ferenc két legújabb kötete „időutazás” , a nosztalgia jegyében született

– Amikor már előjönnek a földrajzi nevek, a dátumok, akkor ez az írói szándék nagyon jól követhető.

– Az első fejezetben a nagyapám történetét írtam le. Ő alapította meg a családi szőlőbirtokot. Vörösmart a Monarchia egyik kisvárosa. Ott élő nagyapám mindig is úgy tartotta, hogy neki nem Budapest a fővárosa, hanem Bécs. Innen eredeztetem, hogy én a német nyelvterület felé néztem, rokonaim is éltek ott, a családom rendszeresen járt Bécsbe, ezért vagyok én ott otthon. Tehát a Monarchia világát írtam le, és abban egy gyerek történetét. Ez az én nagyapám története, amit sokszor és részletesen elmesélt. Úgy gondoltam, hogy az a fiú maradjon meg végig fiúnak, és az a fiú majd később én leszek.

– Dátumok helyezik el az időben „A Fiú” történeteinek második ciklusát. Az 1967, 1968 és 1969 nyarán történtekből kiderül, az akkori Jugoszláviában a filmeken és zenéken keresztül mennyivel sokszínűbb világot érhettek el az ottani diákok, mint amire a magyarországi tizenéveseknek lehetőségük nyílt.

– A film és a zene vált a szenvedélyemmé. Az unokatestvérem, Szöszi a csütörtökönként megjelenő „Filmski svet”, a „Filmvilág” magazint bújta. Én nem tudtam még sem írni, sem olvasni, amikor az unokatestvérem mutatta nekem a színészek fotóját, és én megtanultam felismerni őket. Az én nemzedékemnek a mozi volt a szenvedélye. A vasárnap délutáni mozi és a zene közös élménye ennek a generációnak, független attól, hogy hol nőtt fel. Szó van ebben a novellában arról is, hogy Szöszi megveszi a sanremói dalfesztivál kislemezeit… Rengeteg lemeze volt, hangosan énekelte a dalokat. A dalszövegeket olaszul és angolul is közölte a „Filmski svet”. Ezeket a dalokat megtanította nekem is… Itt mondom el még azt is, hogy az az én megrögzött teóriám, hogy valamiképpen igaznak kell lennie a történetnek. A pályám kezdetén is úgy gondoltam, hogy semmi olyasmit nem fogok leírni, ami nem történt meg.

„..ideje a személyes vállalásnak”

– Igaz ez az „1967 nyara”, vagyis Szöszi sztoriján kívül a „Dzsemila” és a – szegedi egyetem világába is beavató – „Lidércek a téli éjszakában” című novellára is. Ez utóbbi történet, a ’70-es – ’80-as évekből sokunknak ismerős: „… A menzajegyeinket tartós élelmiszerekre lehetett váltani… A menza alagsorában hosszú sorokban várakoztak az egyetemisták. Aki az elsők között ért oda, azt nagyobb választék várta a polcokon: téliszalámi, meggybefőtt, Olympos citromlé, gyulai kolbász, májkrém, méz macis flakonban, Balaton szelet, Medve sajt, de aki a sor végére ért oda, annak már csak vagdalthúskonzerv jutott…”

– Ezeket a történeteket az életem során nagyon sokszor elmeséltem. Ezek hosszú történetek. Tehát nem kocsmaasztalnál elmesélhető anekdoták. Téli estéken, családi vagy baráti körben, beavatottak társaságban meséltem el ezeket a történeteket, mert személyesek, mert vannak olyan tanulságai, amiket el akartam mesélni. És mivel nagyon sokszor, nagyon sok embernek elmeséltem ezeket a történeteket, amikor írtam, akkor észrevettem, hogy ezek a mondatok készen vannak a fejemben. Ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan a balladák csiszolódnak. Talán furcsa egy ilyen hasonlatot használni, de amikor írtam, akkor ezt komolyan is gondoltam. Úgy összecsiszolódtak ezek a mondatok, hogy én nem tudnék éket verni közéjük, nem tudnék beleírni egy mondatot, de nem tudnék elvenni sem, mert akkor összeomlana a történet. Egyébként is: akkor írok meg egy novellát, hogy ha az a fejemben már összeállt egy egésszé. Az a küzdelem és a gyötrődés, amíg nem állnak össze a fejemben a mondatok.

– Kemény szöveg az „1968 nyara” című novella azért is, mert egy új nemzedék, a szerző húgának a születéséről is szól.

– Ez a novella megjelent a Kortársban is. Akkor többen is jelezték: mekkorát szólt... Tehát nagy visszhangja volt. Nekem is „összekoccant a fogam, mikor újra olvastam”. Rájöttem, ezt a történetet korábban nem lehetett, csak most kellett megírnom. Ebben az életkorban már nem zavar, hogy név szerint említem a szereplőket például a „Lidércek a téli éjszakában” is. Megírom, ki volt a szegedi egyetemi kollégiumbeli szobatársam, és hogy mit mondott nekem, vagy hogy színházi statisztaként Gregor József operaénekessel együtt mentem tájalni. Most már eljött az ideje a személyes vállalásnak.

„A mi háborúnk nyolc évig tartott”

– „A Fiú” 3. ciklusában is a fiú szemszögéből látjuk a nőt, a szegedi egyetem világát. A történetek sorrendje és ciklusok szerinti összerendezése a szerző vagy a szerkesztő keze nyomát őrzi?

– Az a szerencsém, hogy minden könyvem úgy néz ki, ahogyan én elképzeltem a megjelenését. Szerencsém volt, hogy nem cenzúráztak még a ’90-es években sem, amikor nagyon súlyos témákról, napi aktualitásokat írtam.

– Bátorság kellett a jugoszláv polgárháború idején ahhoz, hogy az igazat írják le 1991-1995-ben a jelenről…

– Mi megtapasztaltuk azt, hogy milyen életveszélyben írni. Én a Drávaszögbe mentem haza a délszláv háborúnak nevezett időszakban. A mi háborúnk nyolc évig tartott. Az én családom egészen közelről tapasztalhatta a háborút: Laskóról lőtték Bellyét és Bellyéről lőtték Laskót, s közben volt Kopács. Bomba, gránát, utcai harc… Nagyon sok mindent láttam. Életveszélyes volt közlekedni ezeken a vidékeken. Nekem ott élt a családom. Ott élt a húgom. Én vittem nekik egy-egy bőrönd kaját, hogy legyen mit enniük. Ráadásul én ezt mind megírtam. A Magyar Narancsban tudósítottam a ’90-es években 8 éven keresztül. A Magyar Narancs ezért a munkámért javasolt Arany Toll Díjra, amit akkor meg is kaptam. Ezek haditudósítások voltak a Magyar Narancsban, de ezek a történetek kötetben novellaként szerepeltek. Én ezeket a haditudósításokat irodalomnak tartom. Nem én vagyok az első, aki életveszélyben novellákat írt. Persze az ember soha nem akkor fél, amikor kellene, hanem inkább utólag. Akkor féltem, amikor megjelent a háborús tudósításom, mert volt arra példa, hogy egy cikkért elvittek valakit. Szerencsére a Magyar Narancs nem jutott el a Krajinai Szerb Köztársaságba.

– Traumás történetei közül a legfelkavaróbbnak a negyedik, záró ciklust indító, a saját születéstörténetét is leíró „Apám és a vonatok” című novellát érzem.

– Ez az a novella, amit én soha nem mesélnék el. Ez az a novella, amit soha nem is olvasnék fel, nem tudnám felolvasni. Őszintén megmondom, ez rám érzelmileg olyan hatással van, hogy ezt én nem tudnám felolvasni.

„A holló éneke”

– Az író életútja is követhető novelláról novellára. A szegedi egyetemi időszakra miként emlékszik vissza?

– Életem legboldogabb időszakaként. A „Lidércek a téli éjszakában” című novellám menzájáról, ahol be lehetett váltani élelmiszerre a menzajegyeket, sorba kellett állni a pincében…, nem úgy írok, hogy ez valami negatív élmény. Nem. Amikor leírtam ezeket a jeleneteket, mosolyogva írtam. Én boldog voltam, amikor szegedi egyetemista voltam. Mint ahogy „A holló éneke” című történetben szereplő tanáraimnak is sokat köszönhetek. Megjegyzem: a novella tanár alakja legalább három egyetemi tanárral kapcsolatos emlékeimből állt össze. Az egyikük Bojtár Endre: Szegedre jött Budapestről, mindig volt itt szabad ideje. Be lehetett hozzá kopogni. Az ember elmondhatta búját-baját és tanácsokat adott… Bojtár Endre volt, aki a 2000 című folyóiratban közölte aztán a háborús novelláimat… Bojtár Endrének nagyon sok mindent köszönhetek. Például ezt a jelenetet is, amikor ő tanácsot ad nekem… Tehát én a szegedi egyetemi tanáraimról csak a legjobbakat mondhatom. Rengeteget köszönhetek nekik a publikálásban. Egyetemistaként már a Tiszatájban, az Élet és Irodalomban jelentek meg írásaim. A tanáraim a szerkesztők is: Bata Imre, Ilia Mihály…

– A Drávaszögben, Darázs falu a szülőhelyed. „A holló éneke” című novelládban a szegedi tanárod emlékezteti a szülőföldjére visszavágyó „fiút”: „… A profik, a progresszív gondolkodók nem tűrik ezt a szentimentalizmust. Szedd össze magad! Már azt is lenézik, aki vidéki, hát még azt, aki határon túli…” Hazatértél. Aztán éltél Ausztráliában és Bécsben is. Hol vagy otthon?

– Erős különbségeket is teszek. Pécsre jártam gimnáziumba és nagyon nem szerettem azt a légkört. A pécsi Nagy Lajos Gimnázium dermesztő légköre után a szegedi József Attila Tudományegyetem nagyon kellemes, szinte otthonos volt. Pécsett, a gimnáziumban nem voltak komoly konfliktusaim, de a tanárok furcsán viszonyultak hozzám, a „jugoszláv gyerekhez”. Ott éreztették velem az idegenségemet. Szegedre viszont annyi országból érkeztek fiatalok. Még Jugoszláviából és Vietnámból is volt évfolyamtársunk a szegedi bölcsészkaron. Az orvostanhallgatók, a sok barátom között akadt egy amerikai is, akitől nagyon sokat tanultam. Itt már nem volt különösebben érdekes, hogy én honnan jöttem… Igaz, íróként számon tartják, hogy honnan jöttem, és hol élek. Sokszor el kell mondanom, hogy én „horvátországi magyar író vagyok”. A gyerekkori világom a mai Horvátország. Ez eltér a vajdasági tértől, hozzá tartozik a tengerpart…. Az eszéki egyetem vendégeként mondták nekem: engem úgy várnak vissza, mint aki hazatér.

– Mit jelent ez a horvátországi kötődés?

– Egy apró példa: mikor Lipcsében, a könyvvásáron Horvátország volt a díszvendég, akkor a Horvátországi írószövetség a horvát írók mellett a kisebbséginek nevezett népcsoportból az isztriai olasz írót ugyanúgy meghívta, mint a drávaszögi vagyis a baranyai írót. Tehát én és ott voltam horvátországiként, de magyar íróként, és az a névsor ábécérendbe szedve készült, nem úgy, hogy a horvát írók és a kisebbségiek csoportja egymás után. Tehát megkülönböztetés nem volt. Nagyon sok szövegem szól Horvátországról, horvátul is jelentek novelláim, például a Republika folyóiratban. Hívtak és ott voltam számos író-olvasó találkozón, nagyon sokat írtam a tengerpartról, a tengerparton töltött gyerekkoromról. A tenger hozzátartozik az életemhez.

– Az irodalmi élettel kapcsolatos első élményekbe is beavatod az olvasót, például az „Ódium” című novelládban. Mennyire igazolta vissza ezt az élményt a Magyar Művészeti Akadémia tagságig vezető úton szerzett tapasztalat?

– Az irodalmi élet mindig befogad, és mindig kirekeszt. Léteznek előítéletek. Mindig vannak írók, akiket valamilyen aktualitás, „politikai botrány” miatt kirekesztenek, akiknek nem adnak díjakat… Bármilyen közegbe is lép be egy író, pontosan tudnia kell, hogy melyik asztaltársaságnál kinek a nevét mondhatja ki, és kiét nem. Ha ezt nem tudja, akkor olyannak fogják tartani, mint írót a porcelánboltban… A „feketelista” a fejekben van. Minden kánonnak megvan a maga királya.

– Az elfogadás jelentős lépcsőfoka, hogy már oktatják is Kontra Ferencet, iskolai szöveggyűjteménybe került egy meséje és egy regényének a részlete.

– A negyedik osztályosok A halász fiai című meseregényemből olvasnak egy részletet, s fel is dolgozzák az órán. Egy kopácsi ember történetei alapján írtam meg azt a meseregényt. Igen, a kicsiknek is írtam. A Kalendárium, a „Gyerekkori történetek” a legsikeresebb könyvem. Sikertörténet Az álom hídja című regényem is, mert 2019-ben, a megjelenés évében a karácsonyi vásár idején a kötetből ezer példány azonnal elkelt. Ebben az Újvidék-regényemben leírtam a bombázás évét. A 8 éves háborút és a NATO 1999-es, 78 napig tartó bombázását Újvidéken úgy éltük át, hogy „Még csak ennek legyen vége, és akkor majd ott folytatódik az életünk, ahol abbamaradt”. És ez egyáltalán nem így történt. Azt tapasztaltuk, hogy a fiatal nemzedék azonnal elhagyta a szülőföldjét. A regényben én egész konkrétan azt írom le, hogy miként folytak és hogyan értek véget a bombázások. Megírom, hogyan készült arra a legfiatalabb nemzedék már középiskolás korában, hogy megtanuljon angolul; aztán ott van a számítógép, így beiratkozhat egy norvég egyetemre; s ahogyan befejezte a középiskolát, azonnal Svédországban, Norvégiában folytathatja az életét, hiszen már tud angolul… Az álom, a folyó túlsó partján van, de ezt a hidat, a jövő jelképét lebombázták… Aztán borzasztó sorok alakulnak ki itt, Röszkénél, a határon, mert a nagymamák még élnek, s nagyon sokan haza járnak…

– A kisdiákok feldolgozzák, az első és az utolsó bekezdés között újraírják a mesébe és a regénybe szőtt történetet, íróvá válnak. Hogyan lett író Kontra Ferenc?

– Mindig írtam. Az alsós dolgozatokat is „megírtam”. Abban a szerencsés helyzetben részesültem, hogy Jugoszláviában adottak voltak a publikálás lehetőségei. Egy gyerek már nagyon kicsi korában küldhetett írást a Mézeskalács vagy a Jó Pajtás című gyereklapba. Gimnazista korában írhatott a Képes Ifjúságba, később az Új Symposionba. A szerkesztők biztatták, gondozásba vették az írásait... Ötödikes koromban megnyertem egy versenyt, aminek a fődíja egy adriai utazás volt Fiumétól Dubrovnikig. Később már úgy jártam a tengerpartra, hogy a kisujjamban volt a tengerparti városok története, mert két hét alatt a vezetőink, olyan kiváló újságírók, mint Jung Károly, akik rutinnal meséltek nekünk a városok magyar emlékeiről. Fogalmam nincs, mikortól lettem „író”. Én becsülöm a gyerekkori zsengéimet is.

Kontra Ferenc írót elkísérte a szegedi könyvbemutatóra a felesége, dr. Toldi Éva, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék vezetője. Fotó: Újszászi Ilona

A szerkesztő nyelvei

– Mit tudtál tenni más írókért? Szinte természetesnek számított a közelmúltig, hogy egy „igazi írónak” újságíróként vagy szerkesztőként kell megkeresnie a „betevőt”.

– Örülök, hogy eljött erre a beszélgetésre Papp Tibor is, akivel volt szerencsénk együtt szerkeszteni az „Új Symposiont”. Az ő generációjából akár húsz-harminc olyan szerző nevét is fölsorolhatnám, akinek a versét középiskolás korában közöltem. Ezt, a szerkesztést tekintettem a szakmámnak. Jó pár éve Sárváron szoktam zsűrizni a középiskolások Kárpát-medencei irodalmi versenyén. Minden évben nagyon várom ezt a találkozót, mert oda sereglik ötven gyerek és egy héten keresztül kreatív írás workshopokat tartunk nekik. Meglep, hogy mennyire felnőttek. Erre a könyvhétre jelent meg Kellerwessel Klaus verskötete a Magvetőnél. Korábban én zsűriztem a verseit, s első helyre tettem.

Könyvünnepi találkozó – a szegedi József Attila Tudományegyetem egykori hallgatói: Géczi János költő, Kontra Ferenc író, Kokas Károly, az SZTE Klebelsberg Könyvtár főigazgatóhelyettese. Fotó: Újszászi Ilona

– „A Fiú” kötet első novellája a Monarchia vidékén kezdődik, az utolsó a Fjordokon zárul. Hol mindenhol éltél és dolgoztál?

– Az útvonalat a Drávaszögből kijelölte Pécs és Szeged. A legnagyobb utazásnak Ausztrália számított: 24 óra a levegőben… Aztán Európa, ahol a szakterületem a német és az angol irodalom. Ezt tanultam az egyetemen, ennél maradtam. Fordítok is. A „Wien. A sínen túl” című regényemben jelentős részeket írtam meg németül. Ahogyan ez a fiú felnő Bécsben: először szavakat tanul, aztán mondatokat, aztán bekezdéseket. Mint ahogy én is az angolt a dalszövegeken keresztül tanultam meg, előbb, mint ahogy írni tudtam. Fontosnak tartom, hogy ismerjem ezeket a nyelveket és gyakoroljam is. Ez az út, amit bejártam. Próbáltam Horvátországban maradni, ott dolgozni. De az ottani magyarság hamarabb elfogyott, mint a vajdasági. Nem nagyon maradt ott lehetőség. Persze örülök, hogy a „Horvátország magyar irodalma” című könyvemet, ezt az irodalomtörténetet megírhattam és Eszéken kiadták. Örülök, hogy a Zágrábi Egyetemen sok a magyar hallgató, sokan tanulnak magyarul, közülük kerülnek ki a jó fordítók… Ott élek… Ez az életem…

Cs. Lantos Ágnes

Fotók:: P. B., Ú. I.

Kontra Ferencről írtuk:

„A létezés természetes rendje, hogy ünnepek és hétköznapok váltják egymást” – interjú Kontra Ferenccel

A 94. Ünnepi Könyvhétről írtuk:

Az SZTE alumnus könyvszerzői, műfordítói és bloggerei az olvasókért – beindult a 94. Ünnepi Könyvhét

Az SZTE a 94. Ünnepi Könyvhéten: a kreatív írás és a műfordítás szépségeitől az olvasás gyönyörűségéig

A Módszertani Közlemények különszámának bemutatója a 94. Ünnepi Könyvhéten! - Galériával

94. Ünnepi Könyvhét és 22. Gyermekkönyvnapok Szegeden - Az SZTE BTK-hoz kapcsolódó programok

Mesekönyvet írtak a szegedi Gyermekintenzív Osztályról