— Milyen volt a felnőttkorú irodalomkutató első találkozása a Harry Potter-regényekkel?

— Holczer János könyvkereskedő ajánlotta, a Mars téren árulta egy lakókocsiban. Évfolyamtársam, barátom volt, minden könyvújdonságot megbeszéltünk. Ekkor már a második köteténél járt a sorozat. Láttam, hogy ifjúsági irodalom, de nem bántam, és bíztam is barátom ítéletében. A szakmámban sok mindent azért olvas az ember, mert el kell olvasnia, ez a könyv azonban berántott a világába. Teltek az évek, a 7 regényt végigolvastam, közben jegyzeteltem. A téma átkerült az egyszer majd megírandók listájába, mígnem az SZTE Bölcsész Szabadegyetemen tartottam belőle egy Harry Potter-órát, és Kérchy Anna kolléganőm felkért, hogy tanulmányban is fejtsem ki.

— Extravagáns húzás-e népszerű irodalomról esztétikai mércével írni?

— Hacsak az nem extravagáns, hogy nincs benne semmi extravagáns. A popkultúra versus magasabb esztétikai kultúra kérdése nem újdonság. A ponyvát már a felvilágosodástól kezdve elutasították, bár azért vannak alkotói utalások populáris művekre, Arany János például A Kép-mutogató című balladában oda-vissza reflektál egy ponyvára. Babits Mihály ugyan Poe-t is fordított, de a krimiket már titokban olvasta, annyira elfogadhatatlan volt a Nyugatnál és a korabeli művészeti kultúrában detektívregényt olvasni. Végső soron a popkultúra összefonódott az elitkultúrával. Külön ágakon ugyan, de maga is kiteljesedett, és nem kétséges, hogy a kultúra része maradt. A magyar szakirodalomban is elfogadott az elemzése; ha nem is mindenki osztja véleményemet az elitkultúra és a populáris kultúra együtt gondolhatóságáról, a kortárs közegben már rég írnak esztétikai szempontból krimiről, sci-firől, fantasyről, sőt videójátékokról is.

A történet még mindig elmondható

— A Harry Potter-regény utaláshálóját elemző tanulmánya állást foglal amellett, hogy a regény maradandó irodalmi mű. Nagy regény?

— Mi is az, hogy nagy regény? Én szigorú vagyok, az elmúlt 500 évből kevés olyan regényt tudok mondani, ami nélkül az emberi kultúra nem állna fenn. Ilyen szempontból a Harry Potter-sorozat nem nagy regény. De a maga korszakának megértéséhez fontos, jelentős regények között van, saját jogán helyezhető el az angol nyelvű irodalom és a világirodalom terében. Világa teljes és koherens, reflektál társadalmi, filozófiai kérdésekre, irodalmi, mitológiai, kulturális utaláshálója pedig nagy szerepet ad az értelmezésnek és a megértésnek. J. K. Rowling tökéletesen kezeli az angol irodalmi hagyomány képzettársításait, sőt mélyen beágyazott az európai, nyugati kulturális nyelvi közösségbe is. A műnek ráadásul hiteles nevelő hatása van, ami alkalmas arra, hogy ifjú olvasóiban a tanulás és az önálló gondolkodás fontosságát erősítse. Gyanítom viszont, hogy a gyenge filmfeldolgozások megváltoztatták a befogadástörténetet; a kulturálisan tájékozott emberek a Harry Potter-filmek miatt türelmetlenek, rögtön-elutasítók lettek a könyvekkel szemben is. A hollywoodi álomgyár eladható, könnyen fogyasztható sztorit gyártott, mert hiszen milyen álmokat tudott volna pénzre váltani ógörög mitológiai vagy klasszikus irodalmi utalásokkal?

— Mit gondol, miért olvassák sokan újra a teljes regényfolyamot?

— Én azért, mert a regény visszatérő, motivikus szerkezeti és narratív egységei újabb és újabb értelmezéseket tartogatnak. Rowling elbeszélői stratégiája tudatosan tartja fogva az olvasót. A megszakított, párhuzamos vagy egymásba tördelt idősíkok miatt az elbeszélés olvasója úgy érezheti, hogy sodorja őt a történet, hiszen különösen ki van szolgáltatva a narrátornak. A tér és az idő az a két tényezője az elbeszélésnek, amelyekkel Rowling meghatározóan befolyásolja az értelmezést. A kiemelt terek, mint a Roxfort vagy Hagrid kunyhója a regény értelmezése szempontjából fontosak és a történet időbeli fejlődését is tagolják. A cselekmény elbeszélése sem folyamatos, időnként az emlékezés, párhuzamos történetek is kiemelt szerepet kapnak benne. Gondoljunk arra, hogy az értelmezések milyen sűrítetten változnak időben és térben, a Harry Potter és az Azkabani fogoly csúcsjelenetében, a szellemházban, amikor Sirius Black és Peter Pettygrew előtörténete feltárul. Az emlékezéshez ráadásul nemcsak idősíkok kapcsolódnak, hanem kitüntetett szimbolikus helyek is, mint a Dumbledore szobájában található Merengő, amely ugyanakkor a tudásnak, a múlt értésének is szimbóluma. Az idősíkok szervesen épülnek az elbeszélés jelentésrétegeibe, nem csoda, hogy értelmezés közben a befogadó elhiszi: a történet még mindig elmondható. Vagyis megteremtődik ez a posztmodern irodalomból ismerős illúzió.

Egy mesén múlhat az életed

— Az elbeszélő ugyanúgy fogságban tartja az olvasó figyelmét, mint a krimikben? Mi a közös Agatha Christie és J. K. Rowling elbeszélésében?

— Ha megfigyeljük, a Harry Potter narrátora is olyan elbeszélő, aki mindent tud, de nem mindent mesél el, akár az Agatha Christie- vagy Arthur Conan Doyle-történetekben. A tér-idő játék a krimiben is az olvasó manipulálását segíti. Arra a szerkezeti fogásra is van példa a krimikben, amikor a regény kétszer kezdődik el; Agatha Christie Egy marék rozs című krimije először in medias res, a közepébe vágva, majd pedig lassan, a közös térben indul el. Akárcsak a klasszikus krimiszerzők, Rowling is él az elhallgatással, a téves, hiányos, egyedi szemszögből értelmezett információk közlésével, hiszen ez, ha kell gátolni tudja a jelentésképződést, és a narrátor kezébe adja az irányítást. Ilyen eszköz egy-egy megtévesztő cselekményszál elindítása vagy akár a teljes megtévesztés is. A Harry Potter és a Tűz serlege egyik főszereplőjét, Rémszem Mordont kezdettől és az egész regény folyamán úgy kezeljük, mint pozitív hőst; csak a végén derül ki, hogy Rémszem jóakaratú lényét Voldemort bizalmasa, Barty Kupor vette fel megtévesztésből. Agatha Christie Az Ackroyd-gyilkosság című regényében a megbízható vidéki orvosról derül ki a végén, hogy ő a gyilkos, ráadásul úgy, hogy ő maga volt a regény narrátora. És ha már az angol irodalom hagyományos detektívregényeiről van szó, Hermione Granger memóriája és logikája időnként Doyle Sherlock Holmes-át, Christie Poirot-ját, és főként Poe Auguste Dupinjét idézheti. Ráadásul Ron Weasley éppolyan hűséges és önfeláldozó társ a kalandokban, mint Watson doktor, Hastings kapitány vagy a Dupin-történetek elbeszélője.

— Említette, hogy nevelő célzatú a regény. Erénye az egy regénynek, hogy nevelni akar?

— Mondjuk úgy, hogy ettől még lehet kiváló, a Robinson Crusoe vagy a Gulliver utazásai is nevelő célzatú regény volt. A jelenkori skandináv krimiről viszont köztudott, hogy a skandináv államok egy részében államilag támogatják az ilyen típusú irodalmat, azzal a feltétellel, hogy a szerző emelje be a regénybe a különböző társadalmi problémák, kortárs jelenségek iránti érzékenyítést. Ez így eléggé direkt nevelő szándék, ami nem irodalmi és nem is mindig elegáns. Mennyivel meggyőzőbb, amikor Julien Sorel vagy Eugène de Rastignac sorsán keresztül a realista korszak társadalmi kérdéseit látjuk, vagy Pierre Bezuhov nagy ráeszmélését olvassuk a borogyinói csatatéren, főleg, hogy ez utóbbi egy kicsit kanti is, mert a főhős bensőjében tényleg az erkölcsi törvény van, fölötte pedig a csillagos ég! Nos, szerintem Rowling direkt deklarációk nélkül tanít valamit egy letűnő korszak válságairól, ráadásul olyanokról, amelyek valóban megrázzák a kultúránkat. Ez teljesen legitim regényírói célkitűzés.

— Végtére is, mire tanít a Harry Potter-regénysorozat?

— Szerintem Rowling nem társadalmi érzékenyítést művel, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy legyél nyitott. Figyelj! Nem azt mondja, hogy figyelj a különböző társadalmi rétegek kiszolgáltatott helyzetben lévő tagjaira, hanem azt, hogy légy érzékeny. Tanulj és figyelj! Próbálj meg megérteni nemcsak egy könyvet, hanem egy másik embert, a motivációit is. Ez a válságok átvészeléséről, végső soron a túlélésről is szól. Aki nem hajlandó tanulni, észrevenni a változások irányát, az előbb-utóbb veszíteni fog társadalmi szinten. Ha úgy vesszük, ezzel kezdtük a beszélgetést: az irodalomtörténész elolvasott egy ifjúsági regényt. Kiderült belőle, hogy aki nem ismer egy könyvet, itt például egy mesekönyvet, annak csökkeni fognak a túlélési esélyei. Történetünkben ez a mesekönyv a Bogar bárd meséi, a könyv, amelyet Hermione kap Dumbledore-tól. Harry és Hermione, akik a varázslók társadalmán kívül nevelkedtek, nem is ismerik a benne lévő történeteket, Ron Weasley számára viszont gyermekkori élmény a könyv. Tőle tudják meg A három testvér történetét, amely nélkül a halál ereklyéinek jelentőségét sem ismernék fel. Érthetjük úgy is, hogy aki nem hajlandó a kultúrát, irodalmat a maga teljességében látni, vagyis aki nem tájékozódik minden rétegben, az nem érti meg teljesen a jó és a rossz természetét egy másik kultúrában.

Harry Potter, avagy a május királya

— Ehhez képest a regény világát rendszerint inkább úgy fejtik meg, hogy a valóság elől nyújt menekülést olvasójának. Ebben van is valami, ha a Harry nevelőszüleinek kisszerűségét összehasonlítjuk azzal a világgal, amelyben még Voldemort is nagyvonalú.

— Biztosan van a menekülésben valami, bár én árnyaltabban látom a szöveg helyzetét. Tény, hogy most úgy érezzük, lezárul egy korszak. A közelmúlt az volt, amikor megengedhettük magunknak, hogy „elutazzunk” egy másik világba. A jelen pedig az, amikor reménytelenül menekülünk ebbe a másik világba. Szerintem azonban a Harry Potter-regények éppenséggel nem elmenekülést kínálnak, hanem szembenézést. Harry nevelőszüleinek alakja nem a citoyen értelemben vett kispolgár, hanem a nyárspolgár, annak minden önzésével, tudatlanságával. Éppen az, aki nem néz szembe a társadalom válságával. Dursley-ék sodródó, irányítható emberek. Erről a világról Rowling egy másik műve, az Átmeneti üresedés mond komoly társadalombírálatot; érdemes elolvasni, a mű a legjobb dickensi, sőt, swifti hagyományokat folytatja.

— Vagyis ön nem a varázsvilág és a varázstalan világ között látja a határvonalat?

— Morális értelemben semmiképpen sem. Harry Potter éppen az a szereplő, aki mindkét világban él. Hiszen a közös világunkról van szó a regényben! Nincs két Föld. A varázslói és a varázstalan világ egyszerre érvényes. Súlyos tanulság, hogy a játékot, amit a sötét varázslók játszanak, a varázstársadalomban játsszák ugyan, de az egész társadalom bőrére megy. „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!” - szól a globalizmust támogató jelmondat, amire azt mondja az ökokritika, hogy a valóságban viszont a globális érdekeknek lokális következményei vannak. Egy Voldemort-szerű figura hatalmi tervének emberveszteségben, tájátformálásban, az életfeltételek csökkenésében mérhető konkrét helyi következményei vannak. Csakhogy a félelmet, a tájékozatlanságot, a szándékos bizonytalanságban tartást nem lehet állandósítani. Ezzel pedig a heroizált Voldemort nem számol. Olyan szinten vak rá, hogy a bukását is ez fogja okozni. Voldemort különben maga is hordoz kulturális utalásokat: ő az ógörög mítoszokból ismert klasszikus zsarnok, aki el akarja hárítani a sorsát megpecsételő jóslatot, és ezzel maga idézi elő beteljesülését. Akrisziosz király, akinek azt jósolták Delphoiban, hogy Danaé megszülető fia egy nap megöli őt. De Danaét hiába záratta toronyba, Zeusz aranyeső alakban meglátogatta és így megszületett Perszeusz.

Fotó: Farkas Katalin

— Hogyan értelmezi a főhős helyzetét? Van-e Harry Potternek más választása, mint áldozatot hozni a közösségért?

— Harry Potter fokozatosan ismeri fel, hogy ő nem véletlenül lett „a túlélő”. A közössége féltve és akaratlanul, de áldozatnak szánja őt. Rowling kulturális utalásrendszerét vizsgálva alighanem okkal idézhető ide a hős-áldozat szerep analógiájaként James G. Frazer korai antropológiai könyvéből, Az Aranyágból a tavaszi áldozat vagy a május királya szerepe. Vagy talán még jobb példa, ahogyan Mircea Eliade a Szent és profán című könyvében a sámánhősről ír, arról a kozmikus hősről, aki áldozatot mutat be az életpályájával. Az eleve elrendelés és a szabad akarat kérdése vetődik fel Harry Potter helyzete kapcsán. Hogy melyik határozta meg a sorsát? Rowling azt sugallja, a humánum számára a kollektív és az egyéni léttapasztalat értelmezése meghozhatja a döntést. Hadd idézem a regényt: „Útja befejezéséhez érve Harry […] most végre megértette, mire próbál rávilágítani Dumbledore. Olyasmi ez, gondolta, mint hogy behurcolják‐e őt az arénába, ahol élethalálharcot kell vívnia, vagy felemelt fővel, önszántából vonul be. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy a két dolog között nincs lényeges különbség, de Dumbledore tudja – és én is tudom, meg a szüleim is tudták, gondolta fellángoló büszkeséggel –, hogy ezen a különbségen áll vagy bukik minden a világon.” Vagyis Harry a saját helyzetének értelmezése birtokában néz szembe Voldemorttal, ezért döntése szabad választás eredménye.

A gonosz banalitása

— A regény végső roxforti csatájának kozmikus jellege mégis azt veti fel, hogy a győztes főhős végső soron áldozat, aki majd egy Voldemort nélküli világban is ennek a harcnak a nyomát fogja viselni.

— A regény végén Harry Potter és Voldemort között szinte táltosküzdelem folyik. A sámánok vagy táltosok viadala ismert morfológiai elem a mesékben. Rendszerint két varázsló között zajlik, és a két ember általában más alakjában küzd meg; a régi magyar népmesékből ismerünk felhők, lovak, bikák formájában lezajló küzdelmet. Az óír hősmonda, a Cualnge-i bikarablás is úgy kezdődik, hogy két mágikus hatalommal rendelkező kondás összevész, bikává változnak és megküzdenek egymással. Tipikus sámánküzdelem ez, amelynek jellemzője, hogy a harc ugyan kettejük között zajlik, de az egész közösség további sorsát meghatározza. A monda szerint a két bika lesz a kora középkori Írországban a hatalom jelképe, ezeket ténylegesen birtokolja egy-egy király, akik azonban a másik bikát is meg akarják szerezni, és nem számolnak azzal, hogy ezáltal a bikák között újrakezdődik majd a harc. A Cualnge-i barna bika legyőzi, szarvára tűzi a connachti fehér bikát, tombolva szórja szét testrészeit, és végül lerogy és kileheli a lelkét. A Harry Potter-regényfolyam végén is egy végső harc döntötte el a varázsvilág további sorsát. Ugyanakkor az is kiderült, hogy nem minden múlik a kiválasztottságon, a „hírességek” küzdelmén. Az elbeszélés során az olvasó lassan ráébred, hogy az addigi legesélytelenebb kisember, Neville, miután neve felcserélődött Harryéval, egy párhuzamos valóságban Harry Potter vezető személyiségét hordozná. Vagyis hajszálvékony a választóvonal a kiválasztott „híresség” és a suta hétköznapi ember világa között. Mindenki hozzátehet a szabadsághoz.

— De bárki lehet gonosz is?

— Igen. Példa erre Dolores Umbridge tanfelügyelő figurája. Ő aztán gonosz, de minden heroizmus nélkül, hétköznapi módon gonosz, még a perverzitása is kicsinyes. Umbridge-ről Hannah Arendt kifejezése jut eszünkbe, amit „Eichmann Jeruzsálemben” című könyvében fogalmaz meg: a gonosz banalitása. A gonosz egészen hétköznapi. A legszörnyűbb üzenet, hogy az átlagember is képes a gonoszságra. Egy egyszerű, tekintélyelvű nyárspolgár is. Rowling ezzel a figurával azt tudatosítja, hogy a gonosz a valóságban nem úgy jelentkezik, mint Jockey Ewing vagy a Darth Vader. Mondják, azért kell okulni a történelemből, hogy a rossz soha ne történhessen meg újra. Szerintem pedig azért okuljunk, hogy mi ne változzunk rosszá. Mindenkiben benne van a lehetőség, hogy szörnyeteggé váljon – ez a gonosz banalitása.

A véletlenszerű társadalom

— A hírnév és a tömegmédia keltette ismertség több Harry Potter-regényben is megjelenik. Rowling médiakritikát is megfogalmaz a regényfolyamban?

— Rowling regényeiben a varázslótársadalom is információs társadalom, ott is van tömegmédia és bulvár, és ebben a világban sem világos, hogy nem a tömegmédia által keltett valóságban élnek-e. Létezik celeb is, Gilderoy Lockhart, a média popkultúrájának tipikus terméke, és van érzelmekre ható bulvár is, Rita Vitrol ennek az ikonikus alakja. A tömegmédia hatalma éppen olyan, mint a varázstalan társadalomban: a politika, az álságosság és a valóság keveredik benne. Ehhez diktatúra sem kell. Voldemort még fel sem lép, amikor a hatalom által támogatott Reggeli Próféta már a mágiaügyi miniszter politikájának narratíváját közli. A lap átkeretezi és hitelteleníti Harry Potter történetét Voldemort visszatéréséről, sőt Dumbledore ellen fordulnak, hogy mindenáron fenntartsák a minisztériumi narratívát. A hatalom alakítani akarja a nyilvánosság előtti információs valóságot. Jellemző Rowling médiakritikájára, hogy az utolsó regényben, amikor Voldemort már nyíltan színrelépett, nem a Reggeli Próféta lesz az ellenállás szamizdat lapja, hanem a Xenophilius Lovegood szerkesztette Hírverő, vagyis egy bulvárlap.

— Szembeszökő, hogy a Voldemort elleni harcban csak egy csapatnyi ember vesz részt. Kik a többiek, akik nem álltak Voldemort oldalára, de nem is küzdenek ellene?

— Rowling értelmezésében Voldemort nem maga vette át a hatalmat a mágiaügyi minisztériumban. Ha nyílt hatalomátvételt akart volna, azzal kellett volna számolnia, hogy nyílt ellenállás tör ki vele szemben. Éppen ez az, ami intő: a Voldemort kezébe került irányítás eleinte nem látszott diktatúrának. Voldemort hatalomátvétele után egy ideig minden működött tovább, de az egész helyzet kollektív bizalmatlanságra kondicionálta a varázslótársadalmat. A következő lépés az volt, hogy a társadalom, és vele együtt a civilizáció, a kultúra véletlenszerűvé vált, s ez a véletlenszerűség a halálfalók terrorjában jelentkezett. Akárkik ők, ha addig azt gondolták, hogy meghúzhatják magukat, akkor tévedtek.

— Tanulmányában a regény kultikus helyszíneinek egész morfológiáját írja le. Mitől lesz egy hely kultikus?

— A fő helyszín maga a Roxfort, a tudás és a nevelkedés szakrális helye; ahová a hősöknek vissza kell térniük a végső küzdelemre. A Roxfort befogadó hely, szintézise is számos kultikus helynek, mint a házak klubszobái, a kviddicspálya, Dumbledore irodája, Piton tanterme, a Szükség Szobája, és mindenekelőtt a nagyterem, ahol a Teszlek Süveg beavató szertartása és a közös élet zajlik. Hagrid kunyhója nem egyéb, mint a népmesékből vagy az Arthur mondakör meséiből ismert köztes állomás a vadon és a civilizáció között. Fontos tér a King’s Cross pályaudvar is, amely a folytonos mozgásban lévő élet tere, amely az utolsó könyv élet-halál közötti látomásában a buddhista bardo, a halál és az újjászületés közötti lét helyszíne. Az elrejtett 9 és ¾. vágány a varázslók rejtőzködésének jelképe, és ez a varázslói különállás a regény egyik társadalmi kérdése, amely a legvégéig nyitott marad: a másság miatti szégyen, a felelősség vagy a felsőbbségérzet húzódik-e meg mögötte? A regényben előforduló rögzített házak, terek, mint a Roxfort, az Odú, a Grimmauld tér vagy a mágiaügyi minisztérium egyben a cselekmény formálásának eszközei is.

Nevet-e saját magán a varázsló?

— Milyen hely a Roxfort mint iskola?

— Egy valóságos Roxfort borzasztó felelőtlen hely lenne, ahol veszélynek teszik ki a gyerekeket. Soha nem adtam volna ilyen iskolába gyerekeimet. Szó szerint szörnyűség ez az egész a háromfejű kutyával meg a tiltott rengeteggel. És mégis, a Roxfort az önálló készségek kialakításának legjobb iskolája! Veszélyes és felemelő! Mindkettő igaz, mert a Roxfort egy ideáltipikus iskola. Homérosznak Trója a hősi küzdelem terepe, pedig mai tudásunk szerint a trójai háború véres, könyörtelen, obszcén rablóháború volt. Borges azt mondja, hogy az Iliász a háború mítoszának esszenciája. A Roxfort pedig a tudás és a nevelés esszenciája. A szellemi éberségé, a folyamatos tanulásé. Ahol a tudás aktív alkotóerővé, reflektált és reflektáló gondolkodássá válik. Figyeljük meg, hogy a tanulás és a gyakorlati alkalmazások célja iránt senkinek nincs kétsége az iskolában, még a Weasley ikrek sem e célok ellen lázadnak. Nem is kétséges, a Harry Potter-sorozat igazi iskolaregény. Ebben az ideáltipikus iskolában a nevelői példamutatás viszont kifejezetten valódi: Minerva McGalagony annak a tanárnak a normatív figurája, aki nem politizál a diákokkal, de nagyon következetesen segít felépíteni a társadalmi nyilvánosságra vonatkozó normáikat. Hasonló normatív alak Lupin professzor, aki segítő figyelmével, elfogadásával tűnik ki, míg Dumbledore-ban mély platonikus bölcsesség van: „[a] halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól”, mondja, és erről Platónnak a tudásra és a megismerésre vonatkozó megállapításait juttatja eszünkbe a Szókratész védőbeszédéből.

— A sötét tudás is tudás?

— A Roxfortban is vannak szülők, akik megkérdőjelezik, hogy kell-e ilyen tárgyat tanítani. Nekünk ez a kérdés úgy szól, hogy miért is kell tisztában lennünk a kommunizmus vagy a fasizmus alapelveivel? A válasz az, hogy mert újra visszatérhetnek, ha tudatlanok és kiszolgáltatottak vagyunk. Timur Vermes Nézd ki van itt! című regénye arról szól, hogy Hitler 60 év után váratlanul feltámad egy berlini grundon, és a hajléktalan nyomorultból rövid idő alatt Youtube- és tévésztár lesz. Ha nem emlékezünk, nem ismerjük, nem tudjuk, kicsoda, akkor újra el fogják adni nekünk.

— Mit jelent a hagyomány a varázslóvilágnak? Az én sejtésem az, hogy Rowling a brit társadalom konszenzusát vette alapul: a Roxfortban például az egymással vetélkedő házakban is fontos a közös hagyomány.

— Támogatom azt a megérzést, hogy Rowling szándékosan mélyen akart gyökerezni egy olyan hagyományban, amellyel széles tömegek tudnak azonosulni. Nagy-Britanniában vitázni lehet tory és labour oldalról, de a parlamentet, a helyi autonómiát vagy az ötórai teát nem vitatja senki. Ilyen értelemben a Roxfort a közös hagyomány elfogadható minimumát is jelképezi; a közös identitást. Jelenkori európai kultúránk újra ebben a válságban szenved. Aleida Assmann német gondolkodó hívja fel arra a figyelmet, hogy a legtöbb hagyományalapító retorika egyben győzelmi retorika is. Elfoglaltuk a Kárpát-medencét, Poitiers-nél megállítottuk az arabokat, Hastingsnél megvertük a szászokat, és így tovább. Assmann szerint ezzel az a baj, hogy mindig van valaki, aki a másik oldalon rekedt. Nem csak arról van szó, hogy bizonyos nemzetek hosszú ideje nem voltak győztesek; a veszteségek is lehetnek hagyományépítők, hiszen a vesztes csatáknak is vannak hősei. De milyen hagyományt fogadna el az, akinek esélye sem volt, hogy küzdjön?

— Mi történik, ha valaki öniróniával kezeli a saját varázslói identitását – a varázslóságot magát?

— Nem kell jobb példa Arthur Weasley-nél, aki a varázstalan eszközök iránt lelkesedik, egy öreg autót bütyköl titokban, és arra vágyik, hogy megtudja, mitől repül a repülőgép. A Weasley családban különösen sok önirónia van. Weasley-ék az egyetlen közelről bemutatott varázslócsalád, sokfélék, tele vannak kisebb-nagyobb hibákkal, ugrató megjegyzéseket tesznek egymásra, de jóakaratúak és bátrak. Ettől lesz az Odú a regény alapvető családi tere, a Weasley család pedig az önirónia ellenére a legpozitívabb identitási mintát nyújtja nekünk; Dursley-ék házának legalábbis az ellenpontját.

— Felfigyelt rá, hogy úgy beszélgettünk egy regény szereplőiről, mintha léteznének?

— Miközben itt ülünk, nem kételkedünk ennek a két fotelnek a létezésében, és egymás létezésében sem. De Hamlet vagy Bovaryné létezésében sem kételkedünk, pedig ők a fizikális világban nem léteznek, és ha léteztek volna is, már nem élnének. Mégis befolyásolnak minket abban, ahogyan megértjük egymást és a világot. Platón Naphasonlata azt mondja: ahogyan a szem számára csak a Nap világítja meg jól a létezőket, úgy a gondolkodás számára az lesz a létező, amire az idea rávilágít.

Panek Sándor

Borítókép: Dr. Kelemen Zoltán irodalomtörténész. Fotó: Farkas Katalin