A globalizálódó világ az elektronikai forradalom körülményei között ismét esélyt ad hazánknak, hogy a félperifériából okos együttműködés esetén félcentrum országgá váljon. A multinacionális vállalatokkal úgy lehet hosszú távon hatékonyan együttműködni, ha erős beszállítói hátteret építünk ki. Ennek feltétele a hazai megtakarítások ösztönzése megfelelően magas (a gazdasági növekedési ütemhez és a felhalmozott vagyonhoz igazodó) kamatlábbal, ami viszont rövid távon valamelyest fékezi a növekedést. Nem tudhatjuk, hogy melyik pártformáció tekinti a fenntartható növekedést alapvetőbbnek, mint a gyors növekedést,csak azt tudhatjuk, hogy a választók fognak erről szavazni 2002-ben is. Nem tudhatjuk, hogy ki megy el szavazni, de sejtjük,hogy ebben szerepet játszik egy egyszerű képlet szerint jövedelmének közpénzhányada, szociológiai csoportjának nagyságrendje és iskolázottsági foka. Még kevésbé tudjuk, hogy melyik pártot választja a szavazó, de azt tudjuk, hogy a hatalmi skálán elfoglalt hely együtt jár azzal, hogy transzferben érdekelt-e vagy adómérséklésben, hogy a születés- vagy a halálszabályozásban érdekelt, hogy mi az általános viszonya a rövid távú áldozatokhoz, ha annak terhét nagyobbrészt a másik fél fizeti.

 

A tanulmányban két kérdésre koncentrálunk: az első részben azt kívánjuk bemutatni, hogy a megtakarítások miként függnek a kamatlábaktól vagyonfejlett és vagyonfejlődő gazdaságok esetén, és miért indokolt, hogy rövid távú növekedésmaximáló gazdaságpolitika helyett a fenntartható növekedést szolgáló, megtakarítás-ösztönző gazdaságpolitika érvényesüljön. A következő részben a közösségi döntések elmélete segítségével azt vizsgáljuk meg, hogy demokratikus berendezkedésű országokban mitől függ, hogy versengő gazdaságpolitikai koncepciók közül melyik kap a választáson politikai támogatást a szavazóktól.