- Szegeden nőtt fel. Meséljen az itt töltött éveiről, és arról, hogy miként alakult ki Önben az érdeklődés a színház iránt!

- Nekem a gimnáziumi éveim nagyon meghatározóak voltak, és azt hiszem, az egész identitásomat is nagyban meghatározta, hogy én szegedi lány vagyok, később pedig az, hogy a Radnótiba jártam. A szegedi Radnóti gimnázium olyan közösséget adott, olyan, hozzám hasonló embereket, melyek tizenéves koromban nagy lökést adtak nekem a kibontakozásomhoz. A Radnótiban magyar-történelem tagozatra jártam, ott is kezdtem el írni, az iskolaújságnak, interjúkat, színikritikákat. Szuper volt, hogy ezt ki lehetett próbálni. Aztán a az egyetemi gyakorló iskola, a „Ságvári” párhuzamos osztályával alakult ki nagyon erős összetartás, nagyon szoros kapcsolat jött létre két-három osztály között is. Egy huszonpár fős banda lettünk, akikkel a „Ságvári” pincéjében még egy kis színházat, egy társulatot is alapítottunk. Az egy nagyon inspiráló időszak volt, pláne, hogy hagytak minket dolgozni, és hogy annyira érdeklődők voltak az évfolyamtársaink. Vannak, akik a pályán maradtak később is: így például az egyetemi gyakorlós Boncz Ádám színész lett, Kenesei Juditból pedig, hozzám hasonlóan, dramaturg.

- Budapesten a Bábszínháznál dolgozik, gyerekdarabokat, meséket ír. Az Időfutár egy kifejezetten tiniknek szóló darab, ami az időutazás kérdését boncolgatja, és megmutatja, milyen lenne, ha egy mai fiatal hirtelen az 1790-es évekbe csöppenne. Honnan jött az időutazás ötlete?

- Egy rádiójáték megírására kértek föl minket a szerzőtársaimmal 2011-ben. Az volt az elvárás, hogy ez egy olyan rádiójáték legyen, amire a tizenévesek vevők lehetnek, azaz legyen „menő” és legyen benne internet. Mi, a szerzőtársaimmal – Tasnádi Istvánnal és Jeli Viktóriával – hármasban összedugtuk a fejünket, hogy összevessük, mi az, amire mi a kamaszkorunkban vevők voltunk, és mi az, amiből még manapság is jó sorozatot lehet írni. Hiszen a napi sorozat olyan műfaj, amiben muszáj, hogy legyen muníció, hogy lehessen továbbfűzni. Arra jutottunk, az időutazás egy jó téma, mert szinte bárkit el tud kapni, kortól függetlenül – így minket, magunkat is. Elsődleges szempont volt az is, hogy a téma minket is érdekeljen, mert csak olyanról lehet és érdemes írni. A különböző történelmi korok fölidézése azért tűnt jó ötletnek, mert a végtelenségig lehet bonyolítani, mindig újabb és újabb korokat hozhatunk be a játékba. A fizikai vonalat pedig a később hozzánk csatlakozó Vészits Andrea képviselte, mert kiderült, őt nagyon érdekli a fizika, míg mi nem voltunk annyira jártasak ebben a témában. Amikor viszont felmerült, hogy kellene egy ilyen szál, én is elkezdtem elméleti fizikát olvasni, és nem bántam meg, mert ez tényleg egy borzasztó érdekes téma.

- A történetben a komikum egyik legfőbb forrása az 1700-as évek és a mai kor beszédstílusának az ütköztetése. Mennyire volt nehéz a mai diáknyelvet beleépíteni a szövegbe? Én, magyar szakosként, ezt látom a mai ifjúsági irodalom egyik legnagyobb nehézségének.

- Az biztos, hogy nagyon nehéz volt! Közben viszont egy szuper kihívás is. Erről nagyon sokat beszélgettünk a szerzőtársakkal, hogy semmiképp nem akartunk valami „gagyi”, hiteltelen dolgot leírni, vagánykodni feleslegesen. Ebbe sokan belefutnak. Nekünk az nagyon jó visszajelzésnek számítottak a fiatalok, akik a hangjátékban a szerepeket játszották, akik akkor voltak 17-19 évesek. Ők mindig szóltak, ha valamit már nem úgy mondunk, csak a mi, vagyis a szerzők gyerekkorában volt ismerős szleng. Azonnal javítottak, így nagyon jó kontrolljaink lettek. Egy idő után kialakult a karakterek saját beszédstílusa is. Például Bulcsú beszédstílusa eléggé megfogható, mivel ő nemcsak kortárs kamasz, hanem egy tipikus „csodabogár”-karakter. Próbáltunk afelé menni, hogy karakterhűek legyenek a megszólalásaik, mert akkor nem feltétlenül kell modernkedni, hanem csak hozzájuk alkalmazkodni. Úgy érzem, azok a karakterek működnek a legjobban, akiknek van egy nagyon határozott beszédstílusuk. Bujdosóné vagy Sándor bá is ezért működik jól. Utóbbi főleg azért, mert az ő karakterének a stílusa az, akié a 18. századtól a 21. századig él, annyira összegyűjtött mindent.

- Ahogy említette is, az Időfutár hangjátékot többen írták. Ön a társszerzője Tasnádi Istvánnak, Jeli Viktóriának és Vészits Andreának. A történet tekintélyes háttértudást igényelt, hiszen ismerni kellett a korabeli, 18. század végi bécsi világot ugyanúgy, mint a fizika legújabb vívmányait, és mindezeket a cselekmény szellemében tovább is gondolni. Ki mit tett hozzá a részletekhez? Ön melyik területen otthonosabb, a történelemben vagy a tudományban?

- A rádiójáték írása úgy zajlott, hogy minden hét elején összeültünk, és kitaláltuk, hogy az arra a hétre eső öt epizódnak mi lesz a története. Aztán felosztottuk, hogy ki melyik epizódot írja. Jellemző volt, hogy Vészits Andrea mindig „rámart” azokra a részekre, amelyekben fizika van. Én pedig előszeretettel azokra, amelyekben Bujdosóné gonoszkodik a diákokkal. A karaktert én alkottam meg, részben személyes élmények alapján. Egy volt gimnáziumi osztálytársam fel is ismerte benne az illetőt, akiről mintáztam Bujdosónét, egy bizonyos, a hangjátékban is felmerülő szokása alapján. Amikor pedig a regényt írtuk a hangjáték alapján, negyedregényekre osztottuk a könyveket: tehát egy-egy szerző három fejezetet kapott. Mindegyiknek a rádiójáték volt az alapja, kivéve a 7., illetve 8. kötetnek. Ebben az utolsó regényben már az érettségihez közelednek hőseink, Hanna is tizennyolc éves lesz. Itt már elengedjük a kezüket.

- Ön író és dramaturg. A rádiójátékot eredetileg is úgy tervezte, tervezték, hogy lesz belőle egy könyvsorozat, és egy színdarab, vagy ez csak menet közben alakult így ki?

- Menet közben. Legelőször csak a rádiójáték volt, aztán, amikor az sikeres lett, megkeresett minket a Pagony Kiadó, hogy nem akarjuk-e regénnyé átírni. Mondtuk, hogy dehogynem. Ebből lett hat kötet. Erre húztunk rá most még kettőt. A színdarab pedig úgy született, hogy megkerestek minket a debreceni színház vezetői, akiknek a gyerekeik voltak nagy rajongói a történetnek, hogy nem akarunk-e darabot írni. Mi mindig meggyőzhetőek vagyunk ebben, szeretünk ezekkel a karakterekkel foglalkozni.

- Mennyire volt nehéz a rádiójáték szövegét könyvvé, illetve a könyvet színdarabbá alakítani?

- A színdarab a második-harmadik könyv történetének felel meg, a rádiójáték második évadának. Nagyon nehéz is volt összerakni a színdarabot, mert annyira sok szálon fut, hogy sokat ki is kellett hagyni, gyakran karaktereket is. Tibi például nem is szerepel. A rádiójátékot könyv formára nem volt annyira nehéz átírni. Én például élveztem, hogy végre le lehet írni rendesen is, nem csupán dialógusokban, hogy mikor mi zajlik Hanna fejében, vagy milyenek a helyek, ahol járnak. Nagyon jó volt utánanézni annak is, hogy milyen volt a 18. századi Bécs. A leírásánál viszont arra kellett figyelni, hogy minden hiteles maradjon, mert minden mondatnak van egy következménye. Ha leírod azt, hogy van valahol egy macskaköves utca, de aztán utánanézel és kiderül, hogy akkor még csak földutak voltak, az úgy nem túl profi. A nyolcadik kötethez, ami a reneszánsz Londonban játszódik, Shakespeare idején, egy hatalmas stócnyi szakirodalmat kerestem elő, be is lepte az asztalomat teljesen, mert – hála istennek – az Erzsébet-kori Londonról nagyon sokan írtak már. Viszont az összes szöveg, amit leírtunk, akár a hangjátékhoz, akár a könyvhöz vagy a színdarabhoz, már annyi transzformáción ment keresztül, és már annyiszor megnéztük, hogy utólag néha azt is nehéz volt eldöntenünk, ki melyik mondatot írta. Annyira a sajátunknak éreztük már a történetet.

- A szegedi színészek kiválasztásánál is ott volt? Hogy látja, sikerült úgy színpadra vinni a darabot, ahogy eredetileg is elképzelte?

- Nem voltam ott a kiválasztásuknál, de akad, akit ismerek. A Schikanedert alakító Szívós Lacit például igen, annyira, hogy vele együtt kezdtünk: az első komolyabb rendezésemnek, a Gellérthegyi álmoknak ő játszotta a főszerepét, amikor még kezdő egyetemista voltam. Benne és a rendezőben, Barnák Lászlóban viszont teljesen megbíztam. Lacival már nem először dolgozom együtt, a Színművészetin is fölöttem járt eggyel. Ő rendezte már korábban a Rózsa és Ibolya című gyerekdarabomat. Szeretem, ahogy ő dolgozik, így nagyon megnyugtató volt számomra, amikor felhívott és mondta, hogy ő fogja rendezni a darabot a Szegedi Nemzeti Színházban. Izgatottan vártam, a csapat mit hozott ki a darabból, és nem csalódtam. Nagyon pörgős, jókedvű előadás született, amit a színészek is szeretnek játszani, s ez a szerzőnek mindig nagy boldogság. Ötletes a látvány, nagyszerű az élő zene, és az idősíkok közti ugrálás is végig remekül működik. Én kitűnően szórakoztam a bemutatón, remélem, a szegedi közönség is örömét leli a produkcióban!

Szöveg és fotó: Holecska Tünde

A Szegedi Nemzeti Színház Kisszínház 2020. márciusi műsorán az Időfutár: 2020. március 03., 04., 19., 20.

*

A fenti interjú szerkesztett változata megjelent a Szegedi Egyetem magazin lapcsaládhoz tartozó SZTEminárium című hallgatói magazin 2019-2020. évi 1. számában, amely letölthető az SZTE Hírportál SZTEmagazin aloldaláról.

További cikkek a SZTEminárium című hallgatói magazin 2019-2020. /1. számából:

Az őzeket számolta a vadőrnek vagy vadásznak készülő vásárhelyi egyetemista

A derékfájdalom és a rekeszizom állapota összefügg – Finta Regina ÚNKP ösztöndíjas kutatása

A Junior EB-től a Világjátékokig az SZTE JGYPK gyorsasági görkorcsolyázó hallgatója

Tapasztalatszerzés diploma előtt

Energiatermelő kerékpárt készítettek a Mérnöki Kar oktatói

Intelligensek-e a növények?

A forradalom és az 1956 utáni megtorlás a MEFESZ-alapító egykori szegedi egyetemista emlékeiben

„A jó zenét minden formában szeretem.”

A jövő mobilalkalmazása zenészeknek

Kabaré és dráma is szerepel a Szegedi Egyetemi Színház műsorán

Fenntartható-e a divat?

Észak-Macedóniát fedezték fel a Mérnöki Kar oktatói és hallgatói