Munkaidejükben egyetemistákat oktatnak, gyógyíthatatlan betegségek ellenszerét keresik, innovatív találmányok megálmodói vagy éppen a világűr rejtelmeit kutatják. Mire cserélik a fehér köpenyt munka után? Hogyan töltik szabadidejüket a Szegedi Tudományegyetem oktatói, kutatói? Rovatunkban ezt a témát járjuk körül. Ezúttal Fenyvesi Annát, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Angol-Amerikai Intézetének intézetvezető egyetemi docensét kérdeztük.

- Mióta űzi a hobbiját?

- Hatodikos koromban, az 1970-es évek közepén kaptam a szüleimtől az első fényképezőgépemet, egy Szmena-SL gépet, azóta fotózok. Először a családot, kórustársakat, osztálytársakat fotóztam, majd a helyeket, amerre jártam – például az 1990-es években 6 évig éltem az USA-ban, mivel ott PhD-ztam. Aztán a gyerekeimet kezdtem el fotózni, majd úgy 13-14 éve úgy éreztem, hogy kellene egy komolyan űzött hobbi, kikapcsolódásnak. Akkor kezdtem el kicsit képezni magamat, fotóstáborokba járni, fotópályázatokra képeket beadni. Azóta sok csoportos tárlaton szerepeltem, de volt néhány sajátom is — a legsikeresebb 2011-ben a Grand Caféban, “A biciklik csodálatos életéből” címmel - csupa biciklis képpel.

- Miért szeret fotózni, milyen pluszt ad?

- Teljes kikapcsolódást, a külső kényszer és megfelelési kényszer hiányát, a szabadságot. A hétköznapi életemben jelenlévő sok agyi, logisztikai dologgal szemben a fotózáskor a szépséget igyekszem megragadni, vagy inkább újrateremteni, az érzéseimet kifejezni.

- Mi a legemlékezetesebb élménye a hobbijával kapcsolatban?

- Jó sztoriként elmondható élmény nem jut eszembe, de a legtartósabb az, hogy sok olyan embert megismertem a fotózáson keresztül – fotóstáborokban valamint a szegedi Dr. Lajos Sándor fotóklubban – akikkel egyébként nem találkoztam volna, és akiken keresztül rájöttem, hogy a fotózás lehet társas tevékenység is. A legközelebbi barátaim is közülük kerültek ki. Nem mellesleg sok tudást, trükköt el lehet lesnitőlük. Egyébként szerintem fotóstúrára is csak más fotósokkal jó menni — a fotózás közös örömén kívül fontos szempont, hogy a nem fotózó ember megőrül attól, ha a másik egy városnézésen 10-15 percre megáll, hogy egy kereszteződésben bicikliseket fényképezzen…

- Mi a kutatási területe?

- Nyelvész vagyok, közelebbről szociolingvisztika, kétnyelvűség, nyelvkontaktus az, amivel foglalkozom, azaz a két- és soknyelvűség társadalmi vonatkozásai: hogyan oszlik el két vagy több nyelv egy ember életének különböző szféráiban, hogyan használja a nyelvet egy kétnyelvű ember másképpen mint egy egynyelvű – például egy megnyilatkozáson belül is sokszor két nyelvet használ, azaz kódváltást alkalmaz. A közhiedelemmel ellentétben ez nem “a nyelvek keverése”, amelynek az az oka, hogy “az illető egyik nyelven sem beszél rendesen”, hanem teljesen normális velejárója a kétnyelvűségnek – csak Magyarországon viszonylag kevesen beszélnek jól más nyelveket, és ezért híján vannak ennek a nyelvi tapasztalatnak.

- Van kapcsolat a hobbija és munkája között?

Az egyetlen láncszem, ami a kettőt összeköti számomra, hogy 2011 óta rendszeresen írunk ki az Angol-Amerikai Intézetben fotópályázatokat és rendezünk intézeti fotótárlatokat a kollegák és a hallgatóink képeiből az Angol tanszék folyosóján. A színvonalra azért itt is odafigyelünk: a képeket komolyan megzsűriztetjük Dusha Béla fotóművész segítségével, aki – nagy örömünkre – hűségesen eljár hozzánk zsűrielnöki teendőket ellátni.

Fotók és szöveg: Bobkó Anna

További részletek a Szegedi Egyetem magazin lapcsaládhoz tartozó Szegedi Egyetem Magazin 2017. számában.