– Tolnai Ottó leányregényként aposztrofálta az Akció van! című könyvét. Ön is így látja ezt? Lehet egyáltalán leányregényt írni?

– Nem gondolom, hogy lányregény lenne, és most el is határolódnék ettől a műfajtól, de amit ez alatt Tolnai akkor, egy beszélgetésen értett, úgy elfogadom, és érdekesnek tartom, és az is igaz, ez az ötlete vezetett el odáig, hogy a most készülő kisregényem szándékosan többek között a lányregény mint műfaj destruálását is megkísérli. Lehet lányregényt írni, bár ennek szétírási kísérletei az igazán izgalmasak, például Lovas Ildikóé vagy Dubravka Ugrešićé, és nem a pöttyös vagy csíkos könyvek.

– Mindamellett, hogy lányregény, érzésem szerint az Akció van! a családregény regisztereivel dolgozik. Ez a narratíva mit tud hozzáadni a történethez? Vagy úgy is kérdezhetném, miért ezt a regisztert választotta?

– Az Akcióval a családregény szétírását kíséreltem meg, és ez folytatódik a készülő kisregényben is. Tulajdonképpen a család- és falunarratíva képezi a kötet tényleges magját, és ennek csak egyik aspektusaként emelhető ki például a lányregényes fejlődési szál, a gyerekből nővé érés.

– Ha már műfaji behatárolás, akkor megfigyeltem, hogy több műfajban is alkot, de az első kötete (Kékítőt old az én vizében) mégsem válik csapongóvá.

– A csapongást valóban nem érzem a sajátomnak, de ez biztosan azzal is összefügg, hogy korábban, a Kékítő írásának az idején folyamatosan tartottam tőle, noha persze most már ahhoz képest is például jóval letisztultabban írok. A Kékítőben főleg prózaversekkel foglalkoztam, a hibrid formák érdekeltek, de az is igaz, a kötet számomra annak is a dokumentuma, hogy a versíráson keresztül hogyan jutok el a prózáig, hogyan találom meg magam a kisepikában. Az utóbbi öt évben csak és kizárólag prózát írok, így már fel sem merül, hogy az adott témához versforma illene.

– A Műútban megjelent cikk szerint a stílusa líraian enigmatikus, ezzel arra utalt a kritikus, hogy a prózája gyakran túl sok olyan elemet vesz át a lírától, amit a szöveg nem bír el. Ez pedig elbizonytalanítja az olvasót a témát, szereplőket, helyszínt illetően. Ön is így látja? Túl sok lenne a megválaszolatlan kérdés?

– Nem igazán érzem, hogy túl sok megválaszolatlan kérdés lenne, de azzal egyetértek, hogy a prózámra jellemző egyfajta költőiség, ami például az erős sűrítési módszeremhez is kapcsolódik. Nyilvánvalóan jelen van egyfajta folyamatos elbizonytalanítás, de ez elsődlegesen a posztmodernitás tapasztalatával és írói módszereivel függ össze.

– Az Írók írókról című litera.hu-s rovatban Ottlikot méltatja. Kik azok az írók, akik hatással voltak önre, és miért?

– Ottlikhoz kapcsolódnak például erős élmények, de írásmódszere amúgy nem igazán hatott rám. Elsődlegesen Esterházy Péter és Nádas Péter, a vajdasági irodalomból pedig Tolnai Ottó és Balázs Attila irányvonalait követve próbáltam magamra találni, és minden hatás ellenére megszólalni a saját hangomon, ez talán már az Akcióban is sikerült. Persze nem kérdés, az, ahogy az irodalmi anyagokkal bánok, leginkább Tolnainak és Esterházynak köszönhető. A prózáim világában még Gion Nándor is ott érződik, ezt állítja sok kritika, amit én már kevésbé veszek észre, bár kamaszként Gion regényeit halomszámra olvastam.

– Jelenleg min dolgozik? Mi köti le legjobban az energiáit?

– A Kis va(j)dmagyar munkacímet viselő kisregényemet írom, ez bizonyos értelemben az Akció folytatása, továbbra is családnarratíva, központi motívuma pedig a disznó.

– Ha azt mondom, a tökéletes könyv, akkor...?

– Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke.

– És végül, ha csak egy írása maradhatna fenn az utókor számára, melyik lenne az?

– Az Akció egy darabja, az Otthon, nálunk című kispróza. Erre még Závada Pál és Darvasi László is azt mondta, hogy egészen jó.

Ottroba Anna