Ha megolvassuk az egyetemi színház(ak) történetét, úgy vélhetjük, hogy ez a huszadik századi megszakított fejlődés prototípusa, benne a korszak összes bűnével, zsarnokságával és vereségre ítélt kitörési kísérletével. Benne élő emberként viszont az itt működő színpadok, színházi közösségek, szent őrült kísérletezők folyamatos jelenlétét lehet érzékelni. Amikor én az egyetemre kerültem, Paál István már öt éve nem volt az egyetemi színház élén, viszont az európai kultúrájú JATE Klubban Paál Istiről úgy beszéltek, mint aki épp tegnap ugrott el Pestre vagy Krakkóba egy kis szellemi munícióért. Ez a legendáriumokban őrzött folyamatosság teremtette meg az esélyét annak, hogy különböző karok művészetre nyitott hallgatói megtöltsék a bölcsészkari audmaxot vagy a JATE Klubot. Többnyire öntudatlanul, de ha bántottak bennünket, akkor makacs öntudattal ez a fajta underground alapállás volt egyben a puha diktatúrával való szembenállás is. Az 1948-as születésű Zelei Miklós vagy az 1954-es évjáratú Zalán Tibor több hónapos szünetekkel járt a városban, mégis a rövid és hatalmi nézőpontból nemkívánatos látogatásaik közötti időszakot mi úgy töltöttük el, hogy beszéltünk róluk, a példaképeinkről a daliás kocsmai asztaltársaságokban.

Ez volt, azaz időszak, amikor két-háromszáz ember vett részt lélegzetvisszafojtva egy-egy költői esten, s ugyanazok a kultúrszomjazó emberek ültek be az egyetemi színpad produkciójára, legyen az SZESZ, 8:15-ös vagy épp a Ruszt József által ebbe a közegbe menekített profi alakulat. Nem volt jó az a világ, mert nem lehetett az, mégis jobbá, sőt egyenesen jóvá tette, hogy nemcsak beültünk az előadásokra, hanem szerettük az alkotókat, és nagyon szerettünk okosakat mondani a produkció után éjjel, azután sok nap, sőt még hetek múltán is. Ott ültünk a 16 esztendős szentesi fi ú, Alföldi Robi nyilvános bemutatkozásán, amikor egy monodrámában Nárciszt alakította egyetlen lepedőbe tekerve a klub színpaddá nemesedő biliárdasztalán. És beszéltünk róla.

Elutaztunk Pécsre a Kormos-féle csapattal (Sztarenki Pál, Marek István, Apró A. Zoltán, Balog József), mert híre volt a társulatnak, és mi civil nézők (szurkolók) büszkén kísértük el a mi tehetséges fiainkat és leányainkat. Mert a Jágónak országos híre volt. Ez volt az a korszak, amikor a diákdékán választásakor a zsúfolásig megtelt audmaxban minden évfolyam kiváló színházi produkciót hozott össze a jelöltjük kampányában. A kortes beszéd nyelve a színházi volt: 1983-ban a huszadik századi diktátort alakító jelölt futott be, akinek beszédét gumibotos karhatalom felügyelte. Ki gondolta volna, hogy az ott és akkor a szónok mögött fölemelt táblák (TAPS, NEVETÉS, DÜBÖRGŐ TAPS) ma már a kereskedelmi televíziózás elemi részei…

A föntebb említett Profán Nárcisz egyébiránt egy egymást komolyan vevő közösség „kamaradarabja” volt, mindjárt a szenzációs, Kormos-rendezte Kísérlet után. Úgy tűnik, volt bennük erő, mert a napokban a Bortéren úgy beszélgettünk az előadásokról, mintha nem harminc éve, hanem a múlt héten történt volna.