Szegeden épp 25 évvel ezelőtt írták le először az akkori tanácsházán, hogy ez a település kerékpárbarát város. Emlékszem, volt is egy komoly sajtótájékoztató, készült egy térképekkel megrakott prospektus is. Eltelt negyed évszázad, érdemes lenne elővenni az akkori terveket. A város közlekedése nem sokat változott az óta maradt a körutas-sugaras szerkezet, a két híd, minden főbb villamos vonal, csupán az egyirányúság változott itt-ott, meg született néhány 30 kilométeres zóna. Mégsem értek össze a kerékpárutak. Nem ez az egyetlen adósságunk önmagunkkal szemben. Mert ott van például ez a végzetes kiszámítottság az érkezéseinkben: az utolsó pillanatban vagy az azután történő betoppanásé, ami előtt a rohanásé a főszerep, nem az odajutásé, s így fölöslegesen elvesztegetett idő, idétlen időtlenség uralkodik el rajtunk – mobillal a kézben. Mintha nem jutna nekünk megélhető idő. Azt mondjuk, felgyorsult a világ körülöttünk, holott mi magunk pörgetjük az idő kerekét ahelyett, hogy egy kerékpár kerekét tekerve visszakeverednénk a nyugodtabb tempójú, szemlélődő életbe. Az nem lehet akadály, hogy nincsenek kiépítve teljes egészében a kerékpárutak, sőt az sem, hogy több helyen egészen hajmeresztő ívet kaptak a piros csíkok az úttesten, mert a város egyébként alkalmas a biciklizésre. A napi sport e formája rávezethet a többi mozgásra is, én viszont látok itt ennél fontosabb összefüggést. Egy korábbi munkahelyemen három notórius bringás dolgozott. Az egyikőjük nyugodt, lassú beszédű, szemlélődő, évődő ember, nevezzük őt Halásznak, mert a kitett levesnél mindig azt mondta: „lassan merítsétek a hálót”. S itt arra utalt, hogy nyugodt kézmozdulattal még a menza levesében is találni húst. Másikuk volt a Gyógyító. Ő, mielőtt kerékpáros lett volna, gyakran dacoskodott, nem is nevezhettük igazán barátságos kolleginának. Csendben váltott a válása után, befelé fordult, majd kiderült, gyógyító energia van a kezében. Derékrándulást, fejfájást, náthát söpört el néhány perc alatt. A kerékpár annyira hozzá kötődött, hogy mikor egy balesetben – nem világították ki a munkagödröt – csúnyán megsérült, és csupa seb lett az arca, esze ágában sem volt váltani. Jellemző, hogy arca sérüléseit szinte a csodával határos módon egy-két nap alatt eltüntette.

A harmadik kolléga a Festő. A napokban találkoztam vele, egy kerékpáros-hátizsákos haverjával beszélgetett: két sugárzó tekintetű, ősz rocker. Ők negyed évszázada adósság nélkül, kiegyensúlyozottan, a saját tempójukban élik az életüket.