Ízlések és pofonok különböznek, az azonban, hogy miért és hogyan szeretünk (vagy miért nem szeretünk) egy-egy zenét, tudományos kutatás tárgya lehet. Erre vállalkozik a zenei észlelést és képességet vizsgáló tudomány, a zenepszichológia, amely egyaránt kíváncsi a botfülű és a profi zenehallgatóra; elméleti és kísérleti kutatások révén kíván választ adni arra, mi történik a fejünkben, amikor zenét hallgatunk vagy állítunk elő. A zenélés, zenehallgatás központi mozzanata az értelemadás: a zene szeretetét és élvezetét a zene személyes megértésén keresztül értelmezhetjük. A zene hallgatása, olvasása, komponálása vagy előadása közben valamennyien jelentéseket keresünk vagy közlünk. A zenehallgató elméjében az asszociációk, a mozgásos képzetek vagy a narratív–drámai tartalom kibontása párhuzamosan zajlik a zene belső szerkezetének megfejtésével. A muzsika élvezete ennek a bonyolult folyamatnak a végeredménye. A jelentésadás vizsgálatából kiindulva azonban nem csupán lélektani, hanem esztétikai kérdéseket is megközelíthetünk: mitől zseniális vagy középszerű, jó vagy rossz egy zenedarab; és fogódzókat találhatunk a könnyű- és komolyzene kényes vitájában. Előadásomban a jelentésadás kérdéskörét összekapcsolom kedvenc kutatási területemmel is, a kifejező zenei előadás empirikus kutatásával, választ keresve arra, hogyan és mennyire segíti (vagy akadályozza) a hallgatót a kiváló, a fárasztó vagy az unalmas előadóművész a jelentéskeresés útvesztőjében.