SZTE magazin

Parti Nagy Lajost a mai generáció sem érti majd tíz év múlva

Tudjuk-e érteni az antik irodalom szövegeit a közkézen forgó műfordítások által, vagy szükséges ezen eposzok, szerelmes versek újrafordítása – a szabályok betartása mellett oly módon, hogy azok érthetők és szerethetők legyenek az új nemzedékek számára? A határokat műfordításban feszegető Nagyillés Jánossal, az SZTE BTK Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszék vezetőjével beszélgettünk minderről.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

nagyillés jános– Miért van szükség a műfordítások újraértelmezésére vagy egy-egy mű újrafordítására?

– Nálunk – az úgynevezett holt nyelvek szövegeinél – nagyon nagy probléma, hogy még ha a nyelvi akadályt le is küzdjük, akkor is ott van az, hogy az olvasó nem feltétlenül érti, amiről az adott szöveg szólni akar. Vannak bizonyos témák, amelyek jobban megközelíthetőek a mai olvasó számára, vannak olyanok is, amik az antikvitásban vagy ötszáz évvel ezelőtt voltak aktuálisak. Az tudta dekódolni őket, aki abban a valóságban élt. Csak egy példát mondanék: az attikai ókomédia olyan volt, mint most Parti Nagy Lajos magyar meséi. Ami vélhetően tíz év múlva a most felnövekvő generáció számára – amelyik nem olvas újságot – elveszíti majd az aktualitását. Pedig ez egy jól megírt, irodalmi szempontból is értékes szöveg.


– Nyilván ennek az az oka, hogy ez a generáció már nem úgy értelmezi a mostani társadalmi, politikai, gazdasági közeget, mint mi.

– Igen. Akkor kell majd egy filológus, aki feltárja, hogy amikor Parti Nagy Lajos ezt megírta, akkor erre és erre gondolt, és hoz lábjegyzetben más forrásokat, magyarázva, hogy miről van szó. Így tudjuk megközelíthetővé tenni ezt a szöveget is – ahogyan az antik szövegeket is. Ez persze durva példa volt, de azt szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen jellegű problémákkal állunk szemben műfordítóként. Az antik görög és római irodalom termékei között mégiscsak sokkal több az olyan, ami minden további nélkül dekódolható. És itt van annak a problematikája, hogyan tolmácsoljuk ezeket a szövegeket.


– Nyilván a műfordító előjoga, hogy a fordítás során a neki leginkább tetsző szinonimát válassza. Bár a ritmus kötött, ez mégis azt feltételezi, hogy egy műnek a fordítása ha nem is végtelen, de többféle lehet.

Igen, a formális logika szabályai szerint majdcsak megtalálom a megfelelőt. Variálhatom, és az, aki képes hexamaterben fordítani, meg is fogja tudni csinálni. A gond az, hogy minél tovább olvasom ezeket a szövegeket, annál erőteljesebb bennem egy veszteségérzet. Hogy nagyon sok mindent nem tudtam elmondani. Mert olyan hangsúlyok és áthallások vannak benne, amiket garantáltan nem lehet lefordítani.


– Ez akkor azt jelenti, hogy a tökéletességre való törekvés útján a műfordító mindig kötelezően elbukik?

– Nem feltétlenül. Vannak szövegtípusok, amelyek jobban fordíthatóak. Devecseri Gábor kétségtelenül zseni volt. Olyanok a Homérosz-fordításai, hogy a szavak is szinte ugyanazon a helyen vannak, mint az eredetiben.


– Mi a baj a magyar nyelvvel?

– Az, hogy mivel magyarra lehet fordítani metrumot, az alakult ki, hogy kell is. Holott a magyar nyelv struktúrája teljesen és tökéletesen más, mint az esetünkben fordított nyelveké, a görögé és latiné. Nagyon sok minden van az antik versben, ami visszaadhatatlan, vagy nem érdemes visszaadni, mert nincs, aki dekódolja. De a szövegből csinálhatok a műfaj stilisztikai szintjének megfelelő, minden további nélkül értelmezhető, az eredeti szövegben lévő nyelvi játékokat is felvonultató magyar verziót is, egy igényes műprózát. Néha nehéz, de úgy gondolom, hogy sokkal közelebb hozhatja a mai olvasóhoz ezeket a szövegeket. A mostani, ezeket a nyelveket valamelyest még értő nemzedéknek el kell gondolkoznia azon, nem kellene-e kísérleteket tenni arra, hogy ilyen módon tegyük az antikvitást mint értékek hordozóját, élvezhetővé és fogyaszthatóvá.


– Szakmai körökben nem vált ki ellenérzéseket az újrafordítás? Hiszen ezeknek a szövegeknek a zöme már le van fordítva, sokan mondhatják, hogy miért kell hozzányúlni, hiszen készen van és úgy jó, ahogy van?

– De, ezeket a fordításokat vitatják, vannak viták, amiket szerintem vállalni kell.


– Mit csinál ezzel szemben a nyugati könyvkiadás?

– Bizonyos fokig könnyebb dolga van, mert akár angolra, akár németre bizonyos jambikus lüktetésű, félig-meddig versnek tekintett formában lehet ezeket átültetni – azonban ott ma már egy az egyben prózában fordítanak. Ennek eredményeképpen a németeknek, a spanyoloknak, az angoloknak és az olaszoknak most már megvan a teljes hozzáférhető antik irodalmuk, és bármelyik érdeklődő olvasó leveheti a polcról bármelyik szerzőt. Nálunk vannak még hiányosságok.


– Akárhogy is nézzük, ez egy úttörő kezdeményezés. Mekkora az esélye annak, hogy ezek a szövegek szakmai körökben elfogadtathatók, és hogy bekerüljenek egy gimnáziumi irodalom tankönyvbe?

– Az új tankönyvkiadási viszonyok között nem tudom, de a régiben egy haladóbb és kísérletezőbb kedvű tankönyvírónál lehetne esélye akár pontosan annak az illusztrálására, hogy más fordítói értelmezések is léteznek. Úgy gondolom, hogy ha a metrikai kényszer miatt hajánál fogva előráncigált szavakból álló szapphói strófát olvas a szegény diák – bár olvashat is, én nem tiltom meg neki –, akkor nem fogja megérteni, hogy Szapphó ugyanarról beszél, amit mi most is érzünk, és ami neki is probléma volt. Miért baj az, hogy ha én ezt érthető nyelven mondom el? Létjogosultakká válnak azok a fordítások, amelyek inkább a tartalmat szeretnék a nyelvi játékokkal, a gondolati feszültségekkel együtt közvetíteni. Szerintem ez lenne most, amikor kezd minden, ami múlt, értéktelenné válni, elsüllyedni, érthetetlenné válni, a műfordítók feladata. Minden lehetséges eszközt fel kell arra használni, hogy valamit még megmutassunk ebből.

 

Nyemcsok Éva Eső

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Letöltés

SZEM_2019_HUN_borito SZEM_2019_ENG_borito

AlmaMater_Magazin_2019_telAlma_mater
Szteminarium_2019klinika_magazin_2019_osz