Csáth Géza. Traumák, képek, kéziratok

Csáth Gézáról (1887-1919) korai halálát követően, hosszú évtizedeken át, az olvasóközönség éppen úgy elfeledkezett, mint az irodalomtörténet-írás. Életműve novelláinak új kiadásai nyomán, az 1960-as évek közepétől kezdve került vissza fokozatosan a magyar irodalom szövegkánonába. Írásművészetének és életútjának különös és hátborzongató vonásai (sokoldalú művészi tehetsége, pszichoanalitikus orvos volta, morfinizmusa, szerelmi életének aprólékos dokumentálása, feleségének megölése, öngyilkossága) miatt hosszú ideig a magyar irodalom legtitokzatosabb szerzői közé számított. Az utóbbi évtizedben kutathatóvá vált naplói és levelezése nyomán azonban kitapinthatókká váltak életútjának azok a traumái, amelyek életének tragédiába fordulását, életművének töredékességét magyarázhatják. Kishúga halála (1903 március), vélt tüdőbetegsége (1910 április), vele összefüggésben morfinizmusa, hipochondriája, és annak különös megnyilvánulása, az impotenciától való félelem, a pszichoanalízissel való megismerkedése (1908), illetve pszichoanalízis megismerésének következményével való szembesülése 1910 után, a világháború megtapasztalása (1914 szeptember), feleségének, Olgának egy álma, melyet pszichoanalitikusként a bűnösnek vélt nő öntudatlan vallomásaként értelmezett 1918 karácsonyán. Az előadás kéziratainak tükrében mutat rá ezekre a traumatikus eseményekre. Az íráskép alakulása ugyanis, a levelek, naplók kalligrafikus gondosságú kivitelezése, rajzokkal, iniciálékkal való díszítése, vagy éppen ellenkezőleg, áthúzások és betoldások okozta kuszasága olyasmiről is árulkodik, amit a nyomtatott kiadások szükségképpen elfednek.

 

Előadónkról

1977-ben végzett magyar nyelv és irodalom szakon a Szegedi (akkor még József Attila) Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. 1979-ben doktorált, 1986-ban megszerezte az irodalomtudományok kanditusa tudományos fokozatot, 1999-ben habilitált, 2004-ben pedig a 19. századi magyar irodalom-és nemzetszemlélet összefüggéseiről szóló monográfiájával elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Doktora címet. Diplomájának megszerzése óta a szegedi egyetem munkatársa, ösztöndíjas gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanári beosztásban. Itteni munkáját csak külföldi meghívásai szakították meg. 1988 és 1992 között a Bécsi Egyetem vendégtanára volt, 1998-ban, majd 2005 és 2007 között pedig a berlini Humboldt Egyetem vendégprofesszorként és megbízott tanszékvezetőjeként tevékenykedett. Pályafutása során tagja volt több akadémiai bizottságnak, vezette a Sajtótörténeti Munkabizottságot, jelenleg az az Irodalom- és Kultúratudományi Bizottság elnöke. A Szegedi Tudományegyetemen hosszabb ideig irányította a Klasszikus Magyar Irodalom Tanszéket, a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéket és a Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézetet. 2014 és 2017 között a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt. 1993 óta vezeti a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskoláján belül a 19. századi magyar irodalomról szóló programot. 1994-ben Dávidházi Péterrel és S. Varga Pállal közösen útjára indította a Vetésforgót, a 19. századi magyar irodalommal foglalkozók vándorgyűlését, mely mára a korszak kutatóinak egyik legfontosabb szakmai fórumává vált. Tudományos munkásságának súlypontja a hosszú 19. század magyar irodalma, a 20. századi és kortárs magyar irodalmon belül pedig a volt jugoszláviai (vajdasági) magyar irodalom. Kedvenc metaforája a homokvárépítés. Önálló könyveinek száma nyolc, közülük az utolsó 2019 őszén jelent meg Csáth Géza élete és munkái. Régimódi monográfia címmel a budapesti Magvető Kiadónál.