Erdély 1848-49-ben. A katolikus egyház szerepe és hatása a forradalomra - Dr. Tamási Zsolt előadása

Az erdélyi római katolikus egyházmegye 1848/49-ben, miközben a magyar egyházmegyékhez hasonlóan a szükségessé vált reformok kidolgozásában alsó- és felsőpapsági szinten is kivette a részét, mégis sajátos utat járt be a forradalmi évek alatt. Már a forradalom kezdetén, az unió lehetősége, majd megvalósulása miatt a magyar püspöki kar tevékenységeibe való bekapcsolódás jelzésértékűnek számított. Az erdélyi jogi sajátosságoknak az unió utáni megmaradása ugyan okoz jogharmonizációs problémákat is, viszont a belső autonómia lehetőségeinek nagyobb teret is enged. Az egyházmegyei zsinatot megelőző státusgyűlési munkálatok során a világiakkal közösen dönt a papság több lényeges kérdésben, igyekezve orvosolni mindazt, amit az uniós jogharmonizáció elmulasztott. A reformok megfogalmazása terén Kovács Miklós püspök szélesebb teret enged a megnyilvánulásoknak, miközben kézben is tudja tartani a tárgyalások menetét. Miután viszont az ostromzár miatt Gyulafehérváron rekedve elszigetelődik az egyházmegyéjétől, a forradalmi kormány közvetlen ráhatással igyekszik – sikeresen - az egyházmegyei papság lojalitását biztosítani. Az információhiány miatt az egyházmegyéjével újra szabadon érintkezhető püspök már nehezebben tudja a Szcitovszky által sugalmazott módszer alkalmazásával papságát menteni. Végül az egyházmegye sajátosságát a három – római, görög és örmény – katolikus rítus nagyobb autonómiára, illetve asszimmilációra való törekvése is színezi, ezáltal is sajátossá téve az erdélyi katolicizmus helyzetét a forradalmi évek alatt.