Előadásom két nagyobb egységből áll. Az első részében a környezeti válság mibenlétével foglalkozom. A Húsvét-szigetek példáján rámutatok arra, hogy a természeti környezet pusztulása visszahat az emberi közösségre (környezeti válság -> civilizációs válság ). Majd az ökológiai lábnyom fogalmának  segítségével rámutatok arra, hogy az emberiség kb. a 80-as évektől túlhasznosítja a Föld biokapacitását.

 

Az előadásom második részében egy rövid történeti áttekintést adok a természet-ember viszonyról. Álláspontom szerint kezdetben az emberi közösségek többsége harmóniában élt a természettel: vagy azért, mert környezetterhelésük messze alatta maradt a kapacitásoknak, azaz a természeti javak bőségben álltak rendelkezésre; vagy azért mert a közösségek sokkal ökologikusabban gondolkodtak és viselkedtek.

 

Széles egyetértés van abban, hogy a jelenlegi környezeti válság eredete az újkorra (a modern kor hajnalára) vezethető vissza. Ebben különböző egymást felerősítő okok játszottak szerepet, de az egyszerűség kedvéért elkülönítve tárgyalom a szellemi-kulturális és az anyagi-strukturális folyamatokat. Az előbbivel kapcsolatban a reneszánsz, a mechanika, az újkori filozófia (Bacon, Descartes, Locke) és az ipari társadalom természetfelfogását érintem. Míg az utóbbival kapcsolatban a következő folyamatokra utalok: népesedés, urbanizáció, technikai fejlődés, iparosodás, tömegtermelés, piacgazdaság, gyarmatosítás, kereskedelem. A gyarmatosítás, a külső erőforrások megszerzése és a fenntarthatatlanság között nyilvánvalóan szoros összefüggés van.

 

Előadásom végén rámutatok arra, hogy jelenleg egyidejűleg van jelen a modernitás (növekedés) és a környezetvédelem (nem-növekedés) ideológiája, ami egyrészről zavart és bizonytalanságot okoz, másrészről viszont lehetőséget ad arra, hogy szembenézzünk a környezeti válsággal.