Szilasi László öt évig dolgozott A harmadik híd című új regényén, ennek jó része előkészítő munka volt. Szociális munkásokkal járta a szállókat és a hajléktalanok által preferált helyeket Szegeden. Megmondta nekik: regényt fog írni az anyagból. Azt válaszolták: ha nem lehet ráismerni a valóságra, akkor mehet velük.

- Amikor a máltaiaknál ülsz reggeltől estig, előbb-utóbb elkezdenek mesélni. A hajléktalanok nem tudták, hogy ki vagyok. A leginkább akkor kerültem közel hozzájuk, amikor egy doktornővel és egy szociális munkással körbejártuk a helyeket, ahol azok laknak, akik már nem mennek be az intézménybe. Erdőkben, a nagy Tesco környékén, az Izabella-híd lábánál, a Vértónál. Közel kerültem hozzájuk, sok dolgot meséltek. Fájdalmas, durva apróságokat, amelyeket igyekeztem elfelejteni, hogy aztán stilárisan áthathassák a szövegemet.

Az író először nem volt benne biztos, hogy ez jó téma.

- Volt egy barátom.A Szivárvány utcában laktunk, angol sorház, jó élet. Amikor megismerkedtünk, volt munkahelye, lakása, családja. Aztán elvált, elveszítette a lakását, albérletbe költözött. Nem bírta fizetni. Elveszítette a munkáját, és már kint is volt az utcán. Hamar beletanult. Az elején késő télen, kora tavasszal kint aludt a házunk előtt a földön. Nem értettem, hogy miért nem hal meg. Először ennek próbáltam utánajárni, miközben tudtam, hogy nem biztos, hogy fogok tudni válaszolni erre a kérdésre. Aztán egy idő után elkezdtem látni a figurákat, ahogy vonulnak a városban. Ha az embernek van egy erős képe valamiről, valamiféle látomása, akkor reménykedhet, hogy ha elég anyagot tud gyűjteni hozzá, talán lesz belőle valami, és ha elég közel megy, akkor jó lesz a kép. Az egyik barátom akkoriban pártfogó felügyelő volt, elvitt a hajléktalanok közé, így közelebb tudtam kerülni hozzájuk. Olyan volt, mint egy nyomozás. Nem tudtam, hogy mire fogok jutni, mit fogok használni belőle. Az ember egyfelől azt hallja, hogy a lusta hajléktalanja miért nem dolgozik, másfelől meg hallja a politikailag korrekt szöveget, hogy itt mindenki áldozat. És valahogy a kettő közé próbáltam befurakodni. A máltaisok azt mondják, nem szabad a hajléktalanoknak azt mondani, hogy ők áldozatok, mert akkor elkezdenek áldozatként viselkedni. Ők nem voltak leereszkedőek. Ők voltak a legfantasztikusabbak, és a ferencesek, akik évszázadok óta ezt csinálják. Olyan gyakorlatuk van benne, mint az olaszoknak a turisták fogadásában.

Szilasi László nagyon nehezen engedte el a könyvet. Szinte sokként élte meg, hogy vége van.

- Tavaly kora tavasszal engedtem ki a kezemből a könyvet, e-mailben elküldtem két íróbarátomnak, még egy évig kellett dolgozni rajta. Amikor megjelenik a könyv, akkor valami szépen lassan lezárul. Az elvonási tüneteket úgy próbálom elkerülni, hogy mire az egyik könyvem bekerül a kiadóhoz, igyekszem elkezdeni a következőt. Most is ezt tettem.

Az író nem akarta megmenteni a hajléktalanokat. Persze, felmerült benne, de aztán egy egészen más szemszögből kezdte látni a hajlék nélküli férfiak és nők életét.

- Rájöttem, hogy ez a történet nem abban a térben mozog, hogy ezt vagy azt az embert meg kellene menteni. Akármennyit panaszkodunk is, valójában pontosan úgy élünk valamennyien, ahogyan szeretnénk. Ha most nyernék az ötös lottón, nyilván idegösszeomlást kapnék. De nem nyerek, mert a Jóisten tudja, hogy nem bírnám elhordozni a milliárdokat. És ez így van a hajléktalanokkal is. Ha be tudnád tenni egy munkahelyre, azonnal megőrülne. Ezt az egész témát azért szerettem nagyon, mert egy ideig nézed őket, és aztán az ő szemükkel tudod nézni nem csak őket, de magadat is. Be tudod látni, hogy akármilyen nehéz is neked, akkor is jobb, mint nekik, ami nem egy dicső érzés, de mégiscsak közelebb jutsz magadhoz. A másik pedig, hogy hiába nagy a szád, mégis csak ugyanolyan nyomorult vagy, mint ők.

Nyemcsok Éva Eső