A nagy múltra visszatekintő alföldi tanyavilág problémáiról, fejlesztési lehetőségeiről sokat hallunk, ám mégis nagyon keveset tudunk. A Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja (MTA RKK) Alföldi Tudományos Intézetének kebelében 2002/2003-ban az utóbbi harminc év legnagyobb szabású tanyakutatása zajlott, az eredményeket az elmúlt év végén publikálták. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni Csatári Bálint geográfussal, az intézet igazgatójával, az SZTE TTK Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének oktatójával.  
– Hogyan néz ki az alföldi tanyás településszerkezet kialakulásának történeti háttere?
– A magyar tanya több mint háromszáz éves múltra tekint vissza. A török kivonulása után bizonyos részeken az állattartó szállások, a nagy mezővárosi pusztásodott területeken pedig a városból kirajzók szórványtelepülései képezték a mai tanyák elődjét. A huszadik század első felében a földosztás kapcsán bővült a tanyák száma, s még a második világháborút követően is nyolcvanezer új tanya létesült! Azután a Tanyai Tanács határozata alapján elkezdtek tanyaközségeket szervezni, leválasztották a mezővárosok igazgatási területéről a tanyás területeket. Száz fölötti számú tanyaközséget hoztak létre, mesterségesen. A kollektivizálás szinte teljesen tönkretette a hagyományos tanyai településformát: 1986-ig még új tanya építését is tiltották. Az 1950-es években több mint egymillióan laktak tanyán, most csak kétszázezren.

 

 

– A rendszerváltás sem hozott pozitív változást?
– Már a rendszerváltás előtt feloldották a tanyaépítési tilalmat, s a rendszerváltó törvények lehetővé tették a tanyák melletti földterületek célirányos visszaszerzését a kárpótlással. De nem lehet eltekintetni attól, hogy az egész mezőgazdaság komoly válságba jutott, s a tanyás gazdálkodásnak – e különös létformának – mégiscsak ez volt az alapja. Vannak természetesen olyan tanyák, ahol komolyan, korszerűen gazdálkodnak, s ott a tanyavidék is megújul, máshol azonban a városból kimenekülő lumpen rétegeket találjuk a tanyákon, akik között nagy méreteket ölt a tolvajlás, a lopás, s akik szörnyű szociális és egészségügyi körülmények között tengetik életüket. S akkor még nem említettük a tanyai öregeket, akik az ezt az életformát választó, vagy inkább az ebben megöregedett népesség közel egyharmadát teszik ki.
– Nemrégiben az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézete, a Lakiteleki Népfőiskola és a gödöllői Szent István Egyetem mélyreható kutatásokat végzett a tanyai népesség körében, s a „Tanyakollégium 2002/2003" vizsgálatok eredményét tavaly év végén tették közzé. Mit céloztak ezek a kutatások?
– Ezt megelőzően utoljára 1971-ben volt olyan mélységű tanyakutatás Magyarországon, amelyik az egyes konkrét tanyai térségekre is irányult: azaz nem csupán a települések külterületéről beszélt általában, hanem ezeken belül is próbált megállapítani különbözőségeket. A Szent István Egyetem hallgatói több mint 820 tanyát kerestek föl. A bázisuk a Lakiteleki Népfőiskola volt, ahol előadásokat tartottunk, megvitattuk az eredményeket, feldolgoztuk a kérdőíveket. Ezt követően kétszáz tanyára mentek vissza a hallgatók az első eredményeket tartalmazó kis füzettel, mintegy „ellenőrzésre". Ekkor mélyinterjúkat készítettek. Ha meg akarjuk őrizni, s fejleszteni kívánjuk a tanyákat a Dél-Alföldön vagy a Homokháton, akkor először is meg kell szinte mindent alaposan ismerni velük kapcsolatban. Fel kell tárnunk a különbözőségeket: van olyan falu például, amelynek egyik részén szépen fejlődik a tanyavilág és annak az idegenforgalma – ami egy új tanyai funkció –, míg a másik részén omlanak össze a tanyák. A társadalom számára világossá kell tennünk, hogy ez egy nagyon fontos településforma, mert ha megszűnik, akkor elvadulhat a táj és elnéptelenedhet az Alföld egy része. A vidékfejlesztéshez, a természetvédelemhez szükség van arra, hogy ezeken a vidékeken is lakjanak emberek. Amennyiben viszont nem sikerül a tanyai mezőgazdasághoz piacot szerezni, akkor egy olyan tanyai alapú fenntartható tájfejlesztésben kell gondolkodni, ami megújíthat bizonyos tanyás térségeket. Például fiatal agrárvállalkozókat segít az adott területet fenntartó tanyákra, s ez által biztosítja a táj fenntartását. Ilyen régi-új funkció lehet a legeltetés, vagy új, szárazságtűrő növények elterjesztése, hogy igazából ne „sivatagosodjon el” a terület.

 

Lényeges, hogy javuljon a tanyai infrastruktúra, mindenütt legyen villany, s építsék meg a tanyákat feltáró úthálózatot.

Csatári Bálint Geográfus, területkutató. 1949-ben született Karcagon. A JATE TTK földrajz-matematika szakán végzett 1973-ban, 1973-1975 között gyakornok. Egyetemi doktori címet szerzett 1975-ben (témája: Szeged járás tanyarendszerének népesség- és településföldrajza), 1984-től a földrajztudomány kandidátusa. 1992 óta a négy kutatóhelyből (Békéscsaba, Debrecen, Szolnok, Kecskemét) álló Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete választott igazgatója. Csaknem két évtizede az SZTE TTK Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének oktatója, címzetes egyetemi docens. A Magyar Földrajz Társaság választmányi tagja, az Alföldi Tanulmányok évkönyv főszerkesztője. Főbb szakmai elismerései: Pro Régió Alföldért Díj (1993), Pro Régió Kormánykitüntetés (1994), Bács-Kiskun megye tudományos díja (1996), Akadémiai díj (1997). Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt (2002).

 

 

– Azaz nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a fejlődés helyes útja a gépesített korszerű farmgazdaságok kialakítása vagy a hagyományőrző jellegű, inkább turisztikai célú tanyák támogatása…
– Magyarországon már annyiszor mondták meg a tanyaiaknak, hogy mi a helyes, ezért mi a vizsgálatainkban nem ennek az elemzésére tettünk kísérletet. A tanyai társadalom cselekvőképes részét kellene olyan helyzetbe hozni, hogy maga kezdje el a lehetséges utakat keresni, és azokon képes legyen elindulni! A tanyarendszert nem felső szándék alakította ki, hanem a helyiek leleményessége. Hangsúlyozom azonban, hogy nem országos, hanem elsősorban alföldi problémáról van szó. Lényeges, hogy javuljon a tanyai infrastruktúra, mindenütt legyen villany, s építsék meg a tanyákat feltáró úthálózatot. Maga a farmertanya vagy farmtanya kifejezés nagyon érdekes és furcsa, hiszen a régen a tanyakutatók úgy tartották, hogy amelyik tanya farmként működik, az már nem tanya! A tanya ugyanis nem csak piacra termel, hanem több lábon álló, a tájat fenntartó, s majdnem teljes önellátást mutató forma.
– Mely térségek járnak ma élen Magyarországon a tanyafejlesztésben?
– A Dél-Alföldön mindhárom megye (Bács-Kiskun, Békés, Csongrád) erősen tanyásodott, de legerősebben Bács-Kiskun, s Csongrád ún. homokháti része. Ezekben a kistérségekben vagy kisrégiókban lehet valójában értelmezni és gyakorolni a tanyapolitikát. A Homokháton a Mórahalmi kistérség az egyik leginkább élen járó, ahol szintén nem történt más, minthogy az ügy iránt elkötelezett kistérségi vezetők, polgármesterek, szakemberek több ezer tanyát kerestek fel személyesen, s vizsgálták meg, milyen körülmények között élnek a tanyasiak, s mire lenne szükségük. Ezek alapján indították el azután a tanyaprogramjukat.

 

 

– Milyen változásokon ment keresztül az utóbbi években a tanyarendszer?
– Egyrészt megfigyelhető sajnos, hogy városi lumpen csoportok költöznek tanyákra, s ezzel a szórványok egy része a bűnözés melegágyává válik: ebből is látható, hogy ez a településforma nagyon kiszolgáltatott a különböző változásoknak. Ezzel párhuzamosan zajlik egy újfajta tanyásodás is: a városok lakói által a települések körül megszerzett kárpótlási földeknek most már lejárt a moratóriuma, s külterületi építési telekként eladják őket. Olyan óriási „ranchok", lakókastélyok jönnek létre régi tanyák tőszomszédságában, hogy az ember csak kapkodja a fejét!
– Ezért írják a kutatásokat összegző „Tanyai kaleidoszkóp” című kötetben, hogy újra kell értelmezni a tanya fogalmát?
– Pontosan. Modern, fenntartható, több szempontcsoportra alapuló vidékfejlesztésre lenne szükség, aminek része az igényes természetvédelem, s ehhez kapcsolódóan a zöldturizmus, a tanyai és a gasztronómiai turizmus. Sok nyugati azért jön tanyára, mert „kendermagos kopasznyakú csirkét” akar látni vagy frissen fejt tejet szeretne inni. Ezt ki kellene használnunk. A fenntartható vidékfejlesztésben benne van a gyógynövénytermesztés és – kultúra; a kétpilléres mezőgazdaság egyik pillérében ott van az extenzív újralegeltetés, a pusztai állattartás, míg a másikban a modern gazdálkodás, az intenzív fóliázás is. S természetesen nem feledkezhetünk meg a tanya lakófunkciójáról sem. Miért ne újulhatna meg a tanyavilág egy része úgy, hogy a volt tanyákat lakóépületeknek használják? Lehetne szó második otthonról, hétvégi házról, alkotóházról, stb. De nagyon ellentmondásos az erre a kérdésre adható válaszok sora. Mindig tartok attól, hogy az egész „áthajlik” egyfajta „árvalányhajas" tanyai-pusztai romantikába, illetve a másik oldalon egy túlságosan elüzletiesedett szemléletbe. Mindkettő nagyon ártana a tanyavilágnak. Ma én mint geográfus és területi kutató leginkább a tanyai térségek tájértékeit, kulturális értékeit, posztmateriális értékeit féltem, mégpedig a már említett két szélsőségtől: az erodálódástól, a lumpenesedéstől, az elöregedéstől és az elnéptelenedéstől; illetve a paloták építésétől egyaránt. Akik ezekben az utóbbi folyamatokban érintettek, azok elidegenedtek a tájtól, esetükben semmiképpen nem beszélhetünk organikus tanyai fejlődésről. A legtöbb településnek sajnos nincs ereje megállítani ezeket a szélsőségeket – mondjuk bizonyos területek kisajátításával…
– Hogyan viszonyul az Európai Unió a magyar tanyavilág fenntartásához, illetve fejlesztéséhez? Milyen lehetőségeink vannak a különböző támogatások megszerzésére?
– Jó lehetőséget kínálnának számunkra az európai uniós vidék- és mezőgazdaság-fejlesztési projektek, ha tudnánk ezekkel megfelelően élni. Csak sajnos bizonyos szempontból máris elkéstünk. A svédek és a finnek például csatlakozásuk előtt elérték, hogy a lappföldi szórványokat, azaz az ottani tanyákat külön EU-s akcióterületnek nyilvánítsák. Lappföldön sem élnek többen, mint a magyar tanyákon. Talán a mi tanyáinkat is meg lehetett volna külön célterületként jeleníteni. Ez azonban sok és igényes kutatómunkát, nagyon komoly területi tervezést, valamint az egész dolog „társadalmi beágyazottságát" igényli. A jelenlegi pályázatokban való részvételhez össze kellene fognia az államnak, a települési önkormányzatoknak és a tanyás gazdáknak. Nem nagy dolgokról lenne szó! Jártam egy svéd tanyán, ahol ki volt írva, hogy „Élj úgy, mint a nagymamád!". Ennek a fejlesztési ideának a jegyében stockholmi gyerekek nyaraltak a kétszáz éves tanyán. Vagy finn szórványtanyán erdei bogyókból készítenek bort európai uniós támogatással. És büszkék rá a finnek! Nálunk viszont a borhamisítás és az olajszőkítés kapcsán hallunk a tanyákról. Az európai szabályozás elvrendszere megfelel a magyar tanyarendszernek, meg kellene tanulnunk végre ezzel élni; illetve fontos, hogy kutatásokkal, fejlesztési lehetőségekkel helyzetbe hozzuk azokat, akik ki tudják ezt használni! A szegedi egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek is lehetne szerepe, hogy különböző szakterületeik szakmai gyakorlatain, diplomadolgozataikban foglakozzanak a tanyákkal, segítsék megújulásukat. Mindez persze hosszú távú gondolkodást igényel, s azt, hogy a valódi tanyás térségeket elkülönítsük a fent említett újabb kori, szélsőséges külterületi képződményektől.