A vonaton találkoztunk, és most itt sörözünk a nyugati mellett, a szürke utcák egyik lepattant krimójában. Várjuk a csatlakozást Szegedre. A falakról mállik a mocsok, a kis helységben savanyú sörszag. Péter magyar gyerek persze, amit kötelességem örömtelien hangsúlyozni, mert mégis. Szlovákiában él, Pozsony mellett, de amúgy évek óta Prágában tanul. Újabb indok a sörre. Most három hónapra ide vetette a sors, az SZTE ölelő karjaiba.
Beszélgetünk. A prágai éjszakákról regél, meg arról, hogy most nem is onnan jön, hanem Varsóba ugrottak le a haverokkal egy házibuliba, most onnan jön, vége a hétvégének. Kicsi lett mostanában ez az Európa. Eszembe ötlik, vajon mit gondolhat ez a világjáró rólunk, magyarokról. Körbenézek néha a kocsmában… A pult mögött egy panelszandokán gyilkolja tekintetével a keringő legyeket. Sziszifuszi munka: van utánpótlás dögivel. Sokuk a poharamban kíván megválni e mostoha világtól. Mellettünk egy férfi – a rendszerváltás vesztese – a szokásosat kéri, és poharastól beleejtette a feles unikumot a korsó sörébe. Hosszan mélázik, megszokta, hogy ráér. Arrébb két öltönyös úr társalog, komolyakat simogatva a szakállon. Szünnapos prosti leseget körbe amott. A falakon képek, ősi, büszke múlt, század eleji reklámtábla. A lapokból kivágott meztelen nők mögül nemzeti színek. Attila hunjai alatt hitel nincs. A prosti a rádióban szóló számot dúdolja. Gyerekhangú férfiak kérik, hogy fogjam meg a kezüket, yeiyee, mert nem akarnak sírni… A falvédőre tűzött ezresről Bartók néz rezignáltan. Szoci retró, nem is retró, inkább idősík-egybecsúszás. A savanyú sörszag bódított a múltba. Én meg éppen beszélek a történelmünkről, a dicső múltról.  Meg akarom értetni Péterrel, amit úgyis ért, vagy nem érdekli, csak bólogat. Érzelmekről beszélek. Mondom, hogy jó ez az ország nekem. Aztán mondom, hogy szar ez bizony, ember embernek farkasa.
Mint odvas platánban a szú, olyan ez a kiskocsma. A századelős épület aljában álló Tulipán presszó most Magyarország nekünk. Mint valami koncentrátum, cseppben az egész… De Péter szeret itt, azt mondja, hülyék az emberek, de kellemesen tűrhetők. Hogy miért jött ide? Mert amíg egyetemista, sok mindent ki kell próbálni, mért ne. Ez azért európaibb szemlélet, mint a miénk.
Itt van ő, meg még sok vendégdiák fiatal, akik esélyt adnak nekünk, hogy általuk gyorsabban elhiggyük, hogy már rég Európában vagyunk, hogy nincs mit szégyellünk, hogy nem kevesebbek, csak egyediek vagyunk néha, mi, magyarok.
Gyerekkoromban sokszor figyeltem, ahogy dédnagymamám varrogat. Az eltűnő és felbukkanó tű szép lassan egy anyaggá húzta a két szövetdarabot. És mint a tű a textilt, úgy húznak oda a külföldi diákok minket Európához.