– Mikor és hogyan került kapcsolatba az egyetemi sajtóval? Mi/ mekkora volt akkoriban az egyetemi sajtó szerepe, ereje?

Fenákel Judit (1969-1972): – Bevallom, nem volt különösebb kapcsolatom az egyetemi sajtóval, amíg ki nem neveztek szerkesztőnek. A lap egyike volt az üzemi lapoknak, erősen ellenőrizték. Volt egy szerkesztőbizottság, rendszeresen ülésezett, tagjai nem értettek az újság csináláshoz, viszont akadt köztük, aki a legszelídebb vitába is belekötött. Én ugyanis szerettem volna vitákat provokálni, de nem nagyon ment. Túlságosan konszolidáltak és unalmasak voltunk, még a menzáról se írtuk meg, hogy pocsék. Legföljebb azt, hogy lehetne jobb. Minden szögletet levágni, mindent kikerekíteni.

Gróf Róza (1981-1988, 1989-1994): – 1977-ben írtam egy recenziót Temesi Ferenc Látom, nekem kell lemennem című, akkoriban megjelent könyvéről. 1978-ban már a Szabó Magdolna főszerkesztővel jegyzett Szegedi Egyetem szerkesztőségében dolgoztam. Ebben az időben az egyetemi újságokat jobbára az „össznépi jókedv, a hurráoptimizmus és a létező legjobb szocializmus a miénk” ihlette újságoldalak jellemezték. Itt egy kollégiumi, amott egy karok közti tréfás vetélkedő, oktató-diák versengés, diák-rektor és ehhez hasonló eseményekről számolt be a sajtó vagy a komoly pártbizottsági tudósítások, KISZ-gyűlések beszámolói adtak hírt arról: nálunk, csak úgy mint az országban, minden rendben. Nem működött az egyetemisták körében a rétegtudat, s nem artikulálódott ennek az ereje.

Dlusztus Imre (2002-2011): – 1979 őszén, amikor az egyetemre kerültem, föltűnt, hogy van egy lap, amelyben olykor verseket is publikálnak. Az újság akkor még elég szögletes volt, de legalább közölt szépirodalmat. Két év múlva Gróf Róza lett a felelős szerkesztő, innentől komoly súlya lett a lapnak, mert nem az elhallgatás, hanem a bemutatás volt a fő célja. Hirtelen sok jó szerző gyűlt össze a lap körül. A SZEGY 1983-tól radikalizálódott, és 1985/86-ban többször kiverte a biztosítékot a pártelvtársaknál. Az egyetemi sajtó nem mindenütt volt ilyen kemény, csak ahol a belső erőviszonyok kiegyensúlyozottsága – sztálinisták és reformerek között – legyengítették az egyetemi pártvezetés cselekvőképességét. Ilyen volt Szeged, Debrecen, Pécs és a Jövő Mérnöke (BME). De a Szegedi Egyetem volt a legradikálisabb mind között.

Hegedűs Szabolcs (1996-1997): – Az akkori József Attila Tudományegyetemen 1993-ban elindult kommunikáció szak hallgatójaként kapcsolódtam be a Szegedi Egyetem készítésébe. Ez a kapcsolat és munka különösen akkortól vált még szorosabbá és intenzívebbé, amikor 1994-ben a szak hallgatói lehetőséget kaptak arra, hogy saját maguk készítsék el a kéthetente 16 oldalon megjelenő lapot, kezdve a témák, rovatok kitalálásától, a cikkek megírásán és a fotók elkészítésén át az oldalak tördeléséig. Négy évig vettem részt az újság írásában, szerkesztésében, az 1996/97-es tanévben, mint főszerkesztő. Az 1994 és 1997 közötti időszakban megjelent lapszámokból az látszik, hogy az újság egyrészt igyekezett rávilágítani a visszásságokra, megpróbálta feltárni az egyetem közéletében kirobbanó konfliktusos ügyeket, másrészt a kultúra igen széles világát tárta az olvasók elé – az amatőr színtársulatoktól például Faludy Györgyig. Tájékoztató és véleményformáló szerepet egyaránt ellátott a lap, amelynek erejét bizonyítja például, hogy a közélet, a tudomány és a kultúra neves személyiségeit tudta megszólaltatni, illetve az egyetemvezető oktatói fejtették ki véleményüket, vagy éppen szálltak vitába egymással az újság hasábjain.

Barta Balázs (1998) – Annak idején, aki akart, már elsőéves kommunikációs szakos hallgatóként bekapcsolódhatott a szerkesztőség munkájába. Hogy ki mekkora szerepet vállalt, az rajta múlott – volt, aki a kötelező gyakorlatát tudta le ezzel, de többen voltunk, akik dolgozni akartak, és egy picit jobban belelátni az újságírásnak nevezett „ültetvényi munkába”. Hittünk abban, hogy a Szegedi Egyetem kontrolláló, „őrkutyai” szerepe óriási, és mi ebben a szellemben dolgoztunk. Bizonyára túlbecsültük a szerepünket, de néhány általunk kirobbantott botrány és izgalmas ügy mégis bizonyította: nem magunknak, és nem saját szórakoztatásunkra írjuk a lapot. Talán van ennél elemeltebb funkciónk is.

Garai Szakács László (1999-2001): – Kommunikáció szakos hallgatóként kerültem kapcsolatba vele, gyakorlatilag mi csináltuk. Első évfolyamosként írtam, majd másodévtől főszerkesztettem, tördeltem, írtam, hirdetésszerveztem, terjesztettem, mindent csináltam. Szerepe, ereje nem (nagyon) volt, ahogy most sincs igazából egyébként. Gyakorlóterep volt elsősorban a szak hallgatóinak, de mindenki másnak is, aki akart, csatlakozhatott. Ezzel a felhívással valamennyi egyetemi épületet, kollégiumot teleplakátoltam, igen, én, hogy jöjjenek, segítsenek. Hatan jöttek, ebből hárman az első alakommal meggondolták magukat, ketten a második után, a hatodik három lapszámot bírt ki, majd jött a vizsgaidőszak, és sosem láttam többet.

– Hogyan/mivel lehetett a legjobban motiválni munka közben?

G. R.: – A nem kötelező feladatok motiváltak. Ha dönthettem arról, miről vagy kiről írok.

D. I.: – 1982 nyarán lettem hivatásos újságíró. Rengeteget tanultam Gróf Rózától, aki békén hagyta, és motiválta az embereit. Engem elég volt elismerni, és már szárnyaltam. Ilyen volt Sandi István, Balogh Tamás, Lőrinczy Attila is, sőt a számos, kitűnő tollú külsősünk: Takáts József, Czupi Gyula, Bellavics István és a többiek.

H. Sz.: – A saját lap készítésének lehetősége – legalábbis a kezdeti években – már önmagában igen jelentős motiváló erőnek számított. Gyakorlatilag olyan újságot állíthattunk össze, amilyet mi magunk megálmodtunk, kitaláltunk. Sokakra az is ösztönzőleg hatott, hogy olyan hírességekkel ülhettek le beszélgetni, mint például Zorán, Mácsai Pál, Tímár Péter vagy Orbán Viktor. Emlékeim szerint a legtöbben imádtuk ezt csinálni, és az éjszakába nyúló hétvégi szerkesztés és tördelés jó hangulatban telt, még azok is ott maradtak, akik éppen már végeztek a saját feladatukkal.

B. B.: – Szerintem minden újságíró ugyanazokat a stációkat éli meg a pályafutása során. Először az motiválja, hogy a cikkeivel viszonylag jó hatásfokkal tud villogni a családban meg a magyartanára előtt, aztán löketet ad, ha titulusa is lesz, majd később az ambicionálja leginkább, ha a melói okán egyre többen keresik meg azzal, hogy szükségük van a tudására. A bizonyítási vágy mellett fontos szerepet játszott az is, hogy a felsőbb éves hallgatókkal – akik ügyességük, kitartásuk, tehetségük okán az országos sajtóban is szerepet kaptak – viszonylag ritkán futottunk össze a kannás bor elosztóhelyein. Vagyis volt valamiféle jól definiálható perspektíva: ha jól csinálod a melódat, meg is tudsz belőle élni.

G. Sz. L.: – Semmivel nem tudtam, és nem lehetett. Pénzt, csokit, sört nem tudtam osztani, de még a kommunikáció szakosoknak ötöst sem. Akit érdekelt, lelkes volt, volt hozzá kedve, az jött és segített. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy hozott (használható) szövege(ke)t, a körülményekhez képest a határidőt tartva elvégezte a rá kiosztott munkát.

– Abból a korszakból mire a legbüszkébb?

F. J. : – Aminek örültem, sikerült csinálni egy irodalmi oldalt, néhány olyan közreműködővel, aki később országos folyóiratokban is megjelent. A lapot hárman csináltuk és a külsősök. Mi jól megvoltunk egymással, de igazi diáklapot nem sikerült létrehozni.

G. R. : – Ebből az időből 2-3 újságcikkemre vagyok büszke (Paál István- interjú vagy a BTK könyvárusának portréja)!

D. I.: – Akkoriban volt itt a BTK-n egy radikális, nyitott gondolkodású újság, a Gondolat-Jel, illetve két induló, hallgatók által szerkesztett, komoly folyóirat, a Bölcsészből kinövő Harmadkor és a történészek az óta naggyá lett kiadványa, az Aetas. Ezek szerzői, szerkesztői baráti kapcsolatban álltak velünk, az egyetem félhivatalos orgánumának készítőivel. Én magam mindegyiknél aktív voltam, a Bölcsészt és a Harmadkort szerkesztettem is. Utóbb láttuk, hogy rendesen megfigyeltek bennünket. Engem 1977 óta, amikor 17 évesen Vecsernyés Imreként először publikáltam verseket a Tiszatájban. Jellemző a rendszerre, hogy azonos nevű nagyapámról is gyűjtöttek információkat. Az is kiderült, bár ezt a rengeteg zaklatás idején valós időben is tapasztaltam, hogy minden lépésemről, kapcsolatomról tudtak. Egy évig megbízott szerkesztőként Rózát helyettesítettem, ekkor már rendesen rám szálltak, be akartak szervezni, fenyegettek. Akkor született az első gyermekem, aki később dolgozott a SZEGY-ben, hát nem voltam nyugodt. Azt hiszem, arra lehetek a legbüszkébb, hogy sok jó szerzőt én közöltem elsőként mint a szépirodalmi rovat vezetője: Darvasi Lacikát még költőként (első versének én adtam címet), Podmaniczky Szilut, Medgyessi Gabit, Háy Janót.

H. Sz.: – Egyrészt magára a lapra, arra, hogy egy merész váltással stílusában, megjelenésében a korábbitól merőben eltérő újságot hoztunk létre, teljes egészében a diákok ötletei alapján. Már-már úgy nézett ki, mint egy profi újság, még így közel húsz évvel később visszalapozva is. És a cikisebb témáktól sem riadtunk vissza, írtunk homoszexuálisokról, pancsolt szeszről az egyetemi klubban vagy alvilági bandákról. Másrészt arra a csapatra vagyok büszke, amely mindezt megalkotta, nagyon különböző emberekből állt össze, de mindenki megtalálta a helyét a szerkesztőségben.

B. B.: – Nincs „leg”. Büszke vagyok arra, hogy korszerűbbé tehettük a lapot, és az új tematika jól működött. A Szegedi Egyetem új layoutot és új tartalmi keretet kapott, amit pozitívan fogadtak a hallgatók. Elszakadtunk a bölcsész-filosz világtól, és sokkal többet foglalkoztunk közéleti-közérzeti dolgokkal, mint az elődeink. A tényfeltárási műfaj üzembiztos működtetésében például nemcsak Szegeden voltunk elsők, de az országban is. Jómagam rengeteg tényfeltáró riportot írtam, amelyeknek komoly következményei voltak. Például a hallgatói önkormányzatok visszaéléseivel kapcsolatban, mert azt a sztorit sem most találták fel... Aztán persze van egy érzelmi vonulat is: büszke vagyok arra, hogy az akkor, ott, abban a szerkesztőségben megismert emberek közül többen most is legjobb barátaim közé tartoznak.

G. Sz. L.: – Arra, hogy mindig megjelent kéthetente az újság. Ezért sokat és szinte mindig virrasztani kellett, de kész lett.

– Mi volt a legcikibb megbízatás/ munka akkor?

G. R. : – Pártbizottsági ülésekről tudósítani esett leginkább nehezemre, bár néha nagyon jól elszórakoztam ezeken.

D. I.: – Egyesztendős megbízott szerkesztői munkám után büntetésből fél évig csak a KISZ és a párt rendezvényeiről tudósíthattam. Látták, hogy szenvedek. Sz. Simon István, a Délmagyarország főszerkesztője ekkor hívott a napilap kulturális rovatába.

H. Sz.: – A legcikisebb feladatot rögtön a megújult lap első számának készítésekor kaptam: derítsem ki, miért azaz ember lett a JATE Klub vezetője, aki korábban visszalépett a pályázaton, és miért nem az nyert, akit a jelentkezések elbírálása során mindvégig az első helyre tettek. Utólag azt mondhatom, hogy az ügynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de kezdő újságíróként nagyon megizzadtam azzal, hogyan a sok eltérő véleményből kiszűrjem, valójában mi és miért történt. Emlékszem, többször is beszélnem kellett az érintettekkel, mire összeállt a cikk. Úgy éreztem magam, mint akit már az elején bedobtak a mély vízbe.

B. B.: – Nem emlékszem ilyenre. A mi időszakunkban a Szegedi Egyetem amolyan alulról szerveződő újság volt: a hallgatók írták, a hallgatók szerkesztették – akik ott dolgoztak, azért voltak ott, mert szerették, amit csináltak. Nem nyomasztottak bennünket sem egyetemi, sem közéleti szereplők, nem kellett írni olyanról, amiről nem akartunk, így nem volt „legcikibb” meló sem. Azokat már a lapindító értekezleten kihúztuk. Volt valami punkos összetartás közöttünk: nem egymást piszkáltuk, hanem azokat, akik – szerintünk – megérdemelték.

G. Sz. L.: – Ciki nem volt semmi, azt csináltunk, amit akartunk.

– Milyennek látja ma az egyetemi sajtó helyzetét? És a jövőjét?

F. J.: – A jövőről nincs elképzelésem, nem ismerem az egyetemi lapok helyzetét.

G. R.: – A mai egyetemi sajtóra már nem nagyon van rálátásom, de annyi nyilvánvaló, hogy sokszínűbbnek kell lennie, mint 1990 előtt, mert ma a hallgatók nagy része online szerzi be az információit, kevesebbet olvas, és azt is szűri, s nem mellesleg átléptünk a 21. századba. Az ideális azonban ma is az – gondolom –, ha a lapok azt tükrözik, amit megélnek a hallgatók és az egyetem oktatói is.

D. I.: – Pesszimista vagyok, tehát realista. Az egyetemnek meg kellett volna ragadnia azt a pillanatot, amikor néhány éve hetente jelent meg a SZEGY – olyan kegyelmi helyzetben, amely ritkán jön össze: volt 10-12 komoly szerzőnk, akikkel a második ÉS-t, illetve Heti Választ (a színvonalról beszélek) lehetett volna összerakni. Most, hogy a pénztelenség és a karok önzése/kiszolgáltatottsága ellehetetleníti mind a külső, mind a belső kommunikációt, marad az elektronikus felület. Ahol viszont rengeteg versenytárs van. Azt várom, hogy a sok gügye, kevesebb közepes és csekély számú jól megcsinált internetes újság harcából megmarad néhány, és ekkor eljön újra a print média ideje. Ekkor a nem réginél jóval kevesebb, de jól megcsinált újság fogja kielégíteni azt a pszichoszociális éhséget, amit a többség érez az emberi hang iránt. Látok magam előtt egy professzionális irányítású, profi k, oktatók és jó tollú hallgatók által írt, ingyenes városi hetilapot, ami betölti a 2000 óta keletkezett űrt. Mert kultúráról, városfejlesztésről, tudományosságról, helytörténetről, civil ügyekről, oktatásról színvonalasan és pártsemlegesen már nem vagy alig lehet olvasni. Erre a termékre jó példa lehet az általam indított, akkor még teljesen pártsemleges Helyi Téma, ami a hat budai kerületben meg tudott élni úgy, hogy a felület egyharmada volt hirdetés. Ez a német mintára készített helyi újság kielégíti a hirdetők azon igényét, hogy normális tartalom mellett jelenjenek meg, ugyanakkor finanszírozhatóvá teszi az értelmes mondandó terjesztését. Szép küldetés lenne az egyetem nyilvános küldetésének ilyen formájú megvalósulása.

H. Sz.: – Sajnos erre a kérdésre nem tudok érdemi választ adni, mert jó ideje már nem ismerem az egyetemi sajtótermékeket. Az biztos, hogy mostanra részben megváltozott a szerepük az 1990-es években megjelent lapokéhoz képest, de úgy vélem, a demokratikus alapértékek képviselete, a tolerancia, a nyíltság, a kulturális sokszínűség megjelenítése ma is fontos feladata egy egyetemi újságnak.

B. B.: – Nincs rálátásom az egyetemi sajtóra, így nem tudom megítélni sem a jelenét, sem a jövőjét. Ilyen értelemben a múlt része vagyok, amit így, 35 évesen kimondani éppolyan bizarr, mint leírni. Lehet, hogy egyedül maradok a véleményemmel, de ma már talán a kategóriának sincs értelme – nem hiszek abban, hogy van „egyetemi sajtó”. Olyan sokrétű és sokszínű kommunikációs platformhalmaz áll mindenki rendelkezésére, olyan heterogén a felsőoktatás, hogy az eddigi címkézések elvesztették értelmüket.

G. Sz. L.: – Igazából, amit látok belőle, az egy picit elszomorít. Nincs ugyanis a kincstári lap és a borzalmas gagyi hallgatói újság között egy olyan, amit szívesen a kezembe vennék, ha most lennék diák. Mi anno ilyet csináltunk. És nem csak szerintem.