A Bölcsészettudományi Kart az utóbbi hetekben a dékánválasztás tartotta izgalomban. A tisztségért Almási Tibor, a Történeti Segédtudományi Tanszék egyetemi docense, valamint Szőnyi György Endre, az Angol-Amerikai Intézet intézetvezető egyetemi docense szállt versenybe. A Kari Tanács február 3-án nagy többséggel úgy határozott, hogy 2005. július 1-jétől három évig Almási Tibor lesz az intézmény vezetője. A leendő dékánt terveiről, a legfontosabb megoldandó feladatokról kérdeztük.

 

A mai napig nagyon jól érzem magam az egykor engem befogadó közösségben. Fotók: Nagy László

 

– Pályázati koncepciójában úgy fogalmazott, tíz évvel ezelőtt azért kezdett kari és egyetemi közfeladatokat ellátni, mert tartozása volt munkahelye tágabb közösségével szemben. A dékáni tisztségre való jelentkezésével is ezt a tartozást kívánta tovább törleszteni?
– Húszéves koromig egy kisvárosban éltem, Szegedre kerülve nyílt ki előttem a világ. Külön ajándéknak tekintettem a sorstól, hogy a nyolcvanas évek elejétől az egyetemen maradhattam. A mai napig nagyon jól érzem magam az egykor engem befogadó közösségben, amely sok tekintetben lehetővé tette kiteljesedésemet. Mindig úgy éreztem, tennem kell a közösségért, és nem a kibúvókat kell keresnem, ha kihívásokkal, teljesítendő feladatokkal kerülök szembe. A mostani pályázatnál nagyon sokat számított, hogy más pozícióban már kipróbálhattam magamat korábban: viszonylag fiatalon rektorhelyettesként dolgozhattam, az egyetemi tanács tagjaként betekintést nyertem az igazgatási, döntési mechanizmusokba, s a volt JATÉ-s kollégiumok működéséért is nyolc éve felelek immár. Természetesen vannak kétségeim, hogy a dékáni tisztség nem megy-e a kutatómunkám rovására, s az is foglalkoztat, hogy e hátrányokat miként tudom majd behozni. Ugyanakkor a folyón akkor kell átmennünk, amikor a folyóhoz értünk, s én úgy érzem, most értem el a parthoz…
– A „Helyzetértékelés és alapállás“ című fejezetben annak a vélekedésének adott hangot, hogy a BTK az egyetem egyik legszilárdabb helyzetű kara, s az intézmény jövőjét az eddigi értékrendjéhez való szilárd ragaszkodás határozza meg.
– Bármilyen mutatókat is nézünk, a szegedi BTK az ország bölcsészkarai között vezető helyet foglal el, az SZTE-s karok közül pedig az egyik legstabilabb helyzetű. Rengeteg a minősített oktatónk, kiválóak a doktori iskoláink és a tudósutánpótlásunk. Sok nagy tudósunk életműve hitelesíti a kart. Természetesen éberen kell vigyáznunk az értékeinkre, mert a társadalmi környezet sok bizonytalansági tényezőt rejt magában.
– Ezek közül a bizonytalansági tényezők közül említette programjában, hogy az egyetemi integráció mintegy megállt félúton, illetve az oktatáspolitika állandó, átalakító jellegű beavatkozásai nagyban rontják a minőségi oktatás lehetőségét…
– Fontosnak tartom, hogy a látlelet kiállításával a BTK is segítsen az egyetemi és miniszteriális vezetésnek a lehetséges utak keresésében. Azért érzem felemásnak a mai integrációt, mert egyik oldalon érezhető a karok egyfajta önállóságra való törekvése. A sok erős kar viszont még nem feltétlenül jelent erős egyetemet is. Az élet állíthat olyan kihívások elé részegységeket, amelyek kezelése a kari erőforrásokból hatékonyan nem megoldható. Az erős, nagy „egész" ebben az esetben védelmet nyújthatna. Most úgy tűnik számomra, nem mutatkozik meg eléggé az egymás iránti szolidaritás a Szegedi Tudományegyetemen. Nyilvánvaló persze, hogy ehhez időre van szükség. Mindeközben az sem tölt el elégedettséggel, hogy a kari hallgatói közösségen belül sem érzem elég erősnek a kohéziót. Oktatói és vezetői részről ez közös felelősséget jelent a HÖK-kel a következő évekre nézve.
– Ezzel kapcsolatban azt írta, nagyobb szerepet kell kapniuk a kari ünnepségeken a külsőségeknek, illetve hallgatói célokat szolgáló infrastrukturális fejlesztéseket helyezett kilátásba. Mire gondolt pontosan?
– Az egyetem olyan karai, melyek önálló intézményi múlttal rendelkeznek, sokkal kiteljesedettebb életet élnek, mint a volt JATE karai. A BTK-nak a JATÉ-s burok eltűnésével ki kell alakítania a saját szokásrendjét, külsőségeit, rendezvényeit, ünnepségeit. Szükség van a kari kötődések építésére és erősítésére. Sokat segíthet ebben egy ünnepélyesebb tanévnyitó, diplomaátadó vagy éppen a TDK-konferenciák szervezettebbé tétele. S miért ne lehetne nekünk is saját rendezvényünk a Tudomány Napján, ahol a hallgatók bepillantást nyerhetnek a kutatóműhelyek munkájába? Miért ne rendezhetnénk diáknapokat, ahol felléphetnének a kar tehetséges versmondói, hangszeres zenészei? Meg kell jegyeznem, nagyon hiányzik mindehhez a hallgatói infrastruktúra. Nem akarok most felelőtlen ígéretekbe bocsátkozni, de szeretném felmérni egy kari klub létesítésének lehetőségeit.

 

 

– Jelölttársával, Szőnyi György Endrével egyetértettek abban, hogy a kar tudományos műhelyei, intézetei, tanszékei is nagyon eltávolodtak egymástól, s ezeket is közelebb kellene egymáshoz hozni…
– Sajnos az elszemélytelenedés, a magántermészetű gondok, egzisztenciális nehézségek nemcsak a hallgatóság, hanem az oktatók körében is háttérbe szorítják a közösségi értékeket, s kevés idő és figyelem jut egymásra. Előírásokkal sokra persze nem lehet e téren jutni: alkalmakat kell teremteni arra, hogy ne csak felületes ismereteink legyenek egymásról, illetve, hogy a tudományos műhelyek bemutathassák egymásnak és a hallgatóknak a tevékenységüket – ilyen lehetne például a már említett, a Tudomány Napjához kötődő kari rendezvény.
– Térjünk át kicsit nehezebb, kényesebb kérdésekre: a többciklusú oktatás bevezetésére, illetve a tanárképzés jövőjére. Programjában kiemelte, hogy a lineáris képzés kialakításában az átadandó tudás tartalmának körülírása fontosabb kell, hogy legyen, mint a kreditpontok meghatározása…
– Ezt a lehető legkomolyabban gondolom! Feladatunk nem elsősorban az, hogy a tanbürokrácia által támasztott sarokpontoknak megfeleljünk. Mi a tudományok művelésére vagyunk kiképezve, és a tudásátadás minőségében rejlik a felelősségünk. A tanügyi irányítás egymást érő beavatkozásaikor nem vesz tudomást arról, hogy valójában mi is a mi dolgunk, és mivel milyen ártalmakat idéz elő. A tudomány űzése nézetem szerint mindig feltételez egyfajta szabadságfokot, amit nem lenne szabad áthágni s rendre semmibe venni. Az autonómiának mentesítenie kellene ezt a közeget attól, hogy az oktatáspolitika direkt, napról napra változó törekvései eluralják az egyetem falain belül lévő világot.
– Tanárképzés, illetőleg a Juhász Gyula Főiskolával való párhuzamosságok ügye: itt Ön azt fejtette ki, hogy a BTK a konszenzusban érdekelt, ugyanakkor az egyetemi szintű képzést nyújtó tanszékeik, intézeteik mégsem kezdeményezhetik csatlakozásukat a JGYTFK-hoz… Galambos Gábor, a Főiskola főigazgatója még novemberben úgy nyilatkozott ezeken a hasábokon, hogy az alapképzést nem szabad az egyetemi képzés első három évének tekinteni, mert az annál kevesebb; illetve annak a véleményének adott hangot, hogy a BTK (és a TTK) ignorálni akarja a JGYTFK-t az alapképzések kialakításakor. Dékánként hogyan kíván ehhez a kérdéshez nyúlni?
– Szakmai alapokon kellene megtalálni a közös nevezőket: első a szakmaiság, második a szervezeti hovatartozás. A megoldás a párhuzamosan működő szakmák egyre szorosabb, intenzívebb együttműködése lehet. Világos, hogy ez nem megy minden szakmában egyformán. A történészek között például jók az együttműködés hagyományai, de tudom, hogy más szakterületeken nem ilyen rózsás a helyzet. A „Bologna-rendszerű” képzést együtt kell kigondolnunk! Ha elindul a szakmai együttgondolkodás, oldódhatnak a görcsök is. Ha kitaláltuk együtt a képzési rendszert, akkor lesz néhány év arra, hogy ehhez a szervezet hozzáidomuljon. Szervezetileg a főiskolai tanszékeknek a párhuzamos szakokon még legalább négy évig külön (is) kell funkcionálniuk – hiszen idén is tartanak felvételit –, ez alatt az idő alatt pedig el kell mélyíteni a kooperációt.
– Azt elképzelhetetlennek tartja, amit Szőnyi György Endre felvetett, hogy egy intézményen belül, teljesen azonos tantervek alapján a BTK és a JGYTFK is kiadhasson BA-diplomát?
– Én ezt nem nagyon látom megvalósíthatónak. Minden szaknak intézményi gazdája kell, hogy legyen, a szak valamelyik karhoz kötött. A párhuzamos struktúra öncélú életben tartásával kapcsolatban fenntartásaim vannak. Nálunk lényegesen tagoltabb ugyanis az oktatásszervezet. Hadd említsem ismét saját szakom példáját: a BTK Történeti Intézetével a JGYTFK egyetlen Történelem Tanszéke áll szemben. A „Bologna-terveket" úgy fogalmazzuk meg, hogy közösen rakjuk össze a képességeinket, tudásunkat, és együtt igyekszünk tanítani. Azt azonban nem gondolnám komolyan, hogy ezentúl két színházban kellene szerepelnie ugyanannak az „ingyencirkusznak”? Itt is és ott is előadjuk ugyanazt a műsort, ugyanazzal a stábbal? Ám, ha nekem valaki részleteiben elmagyarázza ennek a működőképességét, nyitott vagyok meghallgatni, és adott esetben mérlegelni a konstrukció esetleges előnyeit.
– És mi a véleménye Galambos Gábor főigazgató úrnak arról az elképzeléséről, hogy az alapképzések kialakításában az ezt a képzési formát már hosszú idő óta gyakorló főiskolára kellene támaszkodni, a BTK (és a TTK) pedig ott teljesedhetne ki, ahol erősebb: vagyis a mesterképzésben?
– Megértem a főigazgató úr nézőpontját, de ezzel szemben azt állítom, hogy az egyetemi karok tanárképzésben ugyancsak komoly múlttal, tapasztalatokkal rendelkeznek. Egy tudomány legmagasabb szintű elsajátítására pedig szerintem nincs jobb hely annál, ahol a tudományt a legmagasabb szinten művelik… De hadd jegyezzem meg, nagyon sok mindenben egyetértek Galambos Gábor helyzetértékelésével, s érdemes leülni konzultálni például olyan kérdésekben, mint a kétszakosság…
– …aminek a kapcsán mindketten azt a nézetet képviselik, hogy a kétszakos tanárok képzése az új rendszerben súlyos nehézségekbe ütközik, holott a munkaerőpiacnak éppen a kétszakos tanárokra lenne leginkább szüksége.
– Igen, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a kétszakosság értékként való felmutatásával lehessen mentőövet dobni a főiskolai szintű tanárképzésnek, mivel az MA-szinten adandó ki a tanári diploma. Abban ugyanakkor teljesen igaza van a főigazgató úrnak, hogy nincs megfelelően kidolgozva a kétszakos tanárképzés rendszere, ebben a kérdésben feltétlenül referálnunk kell a minisztériumnak.
– Azt hiszem, minden olvasó számára világossá vált, hogy dékánként kemény hónapok elé néz. Mi lesz az első teendője július 1-jén?
– Megjelenek reggel nyolckor a Dékáni Hivatalban, és a jó szélért mondok fohászt… Komolyra fordítva a szót, addig minél több embert, egységet igyekszem felkeresni. Július 1-jéig pontosan tisztába kell jönnöm az elvárásokkal, a problémákkal, a feszültségforrásokkal, s ezeknek megfelelően fogom kialakítani a konkrét teendőket. Célom, hogy a vezetőváltás minél kevésbé járjon megrázkódtatással, s továbbra is olyan olajozottan működjenek a dolgok, mint elődeim idején.