Amikor ez az újság kikerül az iskolákba (mert tavaly ősz óta több száz középfokú intézménybe is eljuttatjuk a lapunkat), épp befejeződik egy hoszszúra és gyötrelmesre sikeredett döntési folyamat. Jelesül az, hogy gyermekünk, tanítványunk, testvérünk, szomszédunk végül is hová és milyen sorrendben adja be jelentkezését. A diákokért, s rajtuk keresztül az állami finanszírozásért folytatott versenyben ilyenkor szoktak részeredményt hirdetni. S ez az adat, különösen a riasztó demográfiai tendenciák miatt egyre fontosabb lesz a felsőoktatásban tevékenykedők számára.
A mi intézményünk ezekben a felvételire jelentkezős időszakokban gyakran érvel azzal önmaga mellett, hogy túl az itteni magas szakmai kvalitáson, a mély hagyományok rendszerein és az itt kapott diploma nemzetközileg is jól jegyzett értékén, a fiatalok hihetetlenül színes tömege jelentheti az egyik közvetlen csáberőt. Ilyenkor aztán azt is szoktuk mondani, hogy Szeged városa befogad egy szekszárdnyi kisebb várost, s erre a mondatrészre különösen a szekszárdi szőlőhegyen esik jól visszagondolni.
Mert ugye minden mindennel összefügg.
Takler Ferenc például, akit épp két héttel ezelőtt köszöntött a borász szakma mint a legfrissebb Év Bortermelőjét, Szegeden kezdte a kannás bor értékesítését, azaz a mi gyönyörű egyetemi városunkban egy diáktanya forgalmán keresztül tapasztalta meg a fogyasztás mennyiségi és minőségi oldalainak szintézisét. Ez a Takler Ferenc, aki épp úgy, mint a többi jó nevű borász, nem tagadja el a múltat, s abban pedig azt, hogy egy időben rendesen megalázták a családját azok, akik nem viselték a szorgos gazdák jómódját. Abban az utcában, ahol a kuláklistázások és a hatvan föld elvétele után egyáltalán még gazdálkodhattak, nem tehettek mást, ráálltak a termelés egy intenzívebb fajtájára: csirkét neveltek ezerszám. Épp úgy, mint az utcában és a környéken lakók: Heimannok, Vidák és Vesztergombiak. Ezt már végképp nem nézhette jó szemmel a rendszer. Kisajátították az egykori kulákok, akkori csirkenevelők portáit és lebontották az egész utcát.
Mondom, összeérnek egymással a dolgok. Ebben az utcában laktak a bizonyos Heimannék is, szintén kulákok. Az ő bűnük meg lett fejelve azzal, hogy az öreg Heimannt a nagy nehezen összehozott téesz tagsága megválasztotta elnökének, szemben a hivatalos jelölttel. S a tagság így tett még háromszor, az öreg nyugdíjba vonulásáig. Heimann Zoltán, a téesz-elnök kisebbik fia később közgazdász lett, legjobb barátja egy szegedi fiú. Heimann a Béres Rt. és a Bábolna Rt. vezérigazgatójaként számos Szegeden végzett embert alkalmazott, s mint mondta, innen mindig minőségi embereket kapott.
Takler pincéjét a nagyobbik Heimann-fiú, Ferenc építette, olyan, akár egy középkori templom. Heimann építette mellesleg Vesztergombi (szintén az Év Bortermelője, még 1993-ból) és Vida Péter (figyelem, ő is megkapja egyszer a díjat!) pincéjét.
Nézegettük a Taklerék családfáját és egyszer csak föltűnt egy halom Vesztergombi. „Még nem mondtam, hogy unokatestvérek vagyunk?" – kérdezte Takler Ferenc őszinte elképedéssel, s ezt már úgy kezdte restellni, hogy azonnal a lopóhoz kapott. Lent a pincében mondta aztán, hogyha jól megnézik, a Heimannékkal is rokonok, de ennél talán fontosabb, hogy mind nagyon tisztelik a bort és annak fogyasztóját.
Aztán, már újra a kóstoló teremben, rápillantottunk a Szekszárdot körül ölelő dombok térképére. „Jók itt az arányok. 36 000 lakosa van a városnak és 4 800 pincéje."
Ekkor hasított belém a gondolat, hogy ha a Szegedi Tudományegyetem befogad egy szekszárdnyi várost, akkor bele kell abba számolnunk mind a 4 800 pincét is.
A magam részéről beleszámoltam és akkor jól meg is nyugodtam.