Sokszor halljuk, lassítanunk kéne. De nem megy, rohanunk, s közben legyintünk, ha azt mondják, másképp is lehetne. Vannak olyan emberek, akik ismerik a titkot. Azt, hogy hogyan lehetne a jelent értékelve, boldogan élni. Elméletileg nem is nehéz: csupán „meg kellene tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk.”
„Ez egy kutyául nehéz mondat” – ismerte el választott mottójáról maga Schäffer Erzsébet is azon a családias hangulatú beszélgetésen, amelyre február 8-án került sor a Móra Ferenc Kollégiumban, egy fiatal kollégista moderálásával. Az újságírónő egész személyiségéből áradó harmónia azonban azt sugallja, nem lehetetlen, s érdemes is megpróbálni ennek megfelelően élni. Akik olvassák a Nők Lapját, azok bizonyára jól ismerik azokat a hétköznapi szituációkat, apró örömöket központba emelő történeteket, amelyekkel Schäffer Erzsébet gyakorlatilag új műfajt teremtett a szépirodalom és az újságírás határán. A személyes találkozásból azonban hamar kiderült, ez az optimizmus nem csak az írott sorok között van jelen, hanem írójuk valamennyi tettében megnyilvánul.
„Hiszen minden helyzetből ki lehet hozni valami jót” – győzte meg közönségét az immár négy kötetes szerző, aki csillogó szemekkel mesélt a kábelgyárban fizikai munkásként eltöltött évekről, ahol megannyi érdekes emberi viselkedést, tapasztalatot nyílt módja megismerni. Vagy később, amikor a Közért című „komoly” üzemi lapnál dolgozott, ahol az élelmiszerboltok körüli „fontos” eseményeket kellett hírül adnia – s nem mellékesen közben megtanulta a hentesektől az összes kolbásztöltési receptet. Vagy amikor utcaszínházat szerveztek, s tizenhárman laktak egy lakásban fiatalok. Ahogy ezeket a történeteket hallgattuk, azt éreztük, hogy mesélőjük mintha nem vesztette volna el a világra való rácsodálkozás gyermeki képességét. Arra bátorított, hogy ne féljünk a szokatlantól, merjünk belevágni az ismeretlenbe, mert „aki húsz éves korában nem lázadó, forradalmár, és ötven felé nem konzervatív, azzal valami nincs rendben”. És arról is mesélt, hogy a találkozások rajtunk múlnak, mert mindenben és mindenkiben meg lehet találni a jót. Hiszen utazásokhoz kötődő történeteit ő sem úgy írja: „azzal szállok föl a vonatra, hogy feltétlenül találok valami megírnivalót. De figyelem az embereket.” S talán, ha úgy fordulunk az emberekhez, hogy valóban figyelünk rájuk, megérzik ezt, és megnyílnak. Ahol ott vagyunk, ott legyünk igazából, százszázalékosan jelen. Ügyelnünk kéne arra is, hogy ne daráljanak be a hétköznapok, hogy észrevegyük azt is, ami karnyújtásnyira van tőlünk. S jobb igeneket mondani, akkor is, ha nemet kényelmesebb, „mert megnyerjük a vámon azt, amit a réven elvesztettünk”.
Így szól tehát Schäffer Erzsébet személyes receptje. Talán közhelynek hangzik mindez, de ha olyan ember szájából halljuk, aki valóban eszerint él, már egyáltalán nem tűnik annak. Valaki a közönségből meg is kérdezte, nem mondják-e gyakran neki, hogy idealista. „Idealista talán nem vagyok – felelte –, mert nem dugom a fejem a homokba, de kilépek a rossz helyzetekből.” Az írásban (és az életben is) két alapelvet igyekszik követni: az egyik szerint a feladat „mindent észrevenni, nem mindent szóvá tenni, és egy kicsit segíteni”. A másik, Menzeltől származó idézet pedig azt mondja ki, hogy „nem azt a helyzetet kell megírni, ami hű de nagy igazság, hanem, amiben az ember élni szeretne, amitől jobban érzi magát.”
Mi, az a kis közönség, amely részt vett a terápiának is beillő beszélgetésen, biztosan jól éreztük magunkat. Úgyhogy a recept mindenképp helyesnek tűnik…